"Még mindig nem hiszem el, hogy sikerült!" - mondta félig sírva, félig nevetve a 21 éves síugró, Simon Ammann, miután megnyerte a középsáncversenyt. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen a sportág rajongóinak sem sikerült még teljesen megemészteniük, hogy a semmiből előbukkant svájci fiatalember olyan nagyságokat utasított maga mögé, mint a Négysáncverseny idei győztesét, Sven Hannawaldot - háromszoros olimpiai résztvevőként se lehet mondani, hogy rutintalanul érkezett volna Salt Lake Citybe a németek favoritja -, valamint a lengyelek csaknem istenként imádott Adam Malyszát, aki viszont a Világkupákon remekelt ebben a szezonban.

Simi - a barátai csak így hívják az újdonsült olimpiai bajnokot - fiatal kora ellenére nemigen illetődött meg a vetélytársak láttán, sőt már a jól sikerült első "kanyar" után is magabiztosan nyilatkozott az újságíróknak: "Volt egy kitűnő ugrásom, ami önbizalmat adott. Még bármi lehetséges. Mindent beleadok, és igyekszem hideg fejjel odaállni a következő ugrásokhoz."

Nos, az unterwasseri versenyző ugyan az utolsó ugrás előtt már nem tudott a tervének megfelelően "cool" maradni - "A vége egyszerűen horrorisztikusan alakult. Borzasztó ideges voltam." - ám ezúttal ez sem számított.

Anélkül, hogy pályafutása során akár egy Világkupát is nyert volna, a játékokon leiskolázta a mezőnyt, és a Salt Lake City-i olimpia eddigi legnagyobb leglepetését szerezte.

Azért ne legyünk vele teljesen igazságtalanok, hiszen 2001 decemberében már kétségtelenül letette a névjegyét, elvégre öt Vk-n a legjobb tízben végzett, ám miután az egyik edzésen fejsérülést szenvedett, a willingeni versenyt követően minden fontosabb eseményt kénytelen volt kihagyni - beleértve a síugrás Formula-1-ének számító Négysáncversenyt is -, senki sem számolt vele igazán.

A történtek után immár mindenki számára nyilvánvalóvá vált: nagy hiba volt.

"A verseny előtt még a legjobb tízbe jutást céloztam meg. Azzal is tisztában voltam, hogy némi szerencsére is szükségem lesz. De persze önmagában az kevés lett volna, az is kellett hozzá, hogy jó formában legyek. Természetesen tudtam, hogy vezetek az utolsó ugrás előtt. Amikor Hannawald végzett, hallottam, hogy mekkorát ugrott, és megértettem, az aranyért rugaszkodok neki. A földetérés után azonnal a táblára néztem, ahol hosszú ideig nem jelent meg semmi. Nekem legalábbis nagyon-nagyon hosszúnak tűnt. Aztán hirtelen feltűnt a nevem, és a két csapattársam rohanni kezdett felém. A dolgok innentől kezdve fölgyorsultak, én pedig szinte beleszédültem."

Simon Ammannon egyébként még az esti díjátadón is látszott, hogy szinte forog vele a világ. Nem csoda, hogy habár fárasztó napot tudhatott maga mögött, véletlenül sem az alváson járt az esze, hanem egészséges fiatalként már az ünneplését tervezgette.

"Azt hiszem, ezúttal kicsit később kerülök majd ágyba, mint általában. Ez egy speciális alkalom, én pedig ki akarom élvezni minden pillanatát."

Ez utóbbi mondatok egyébként talán egy picit a tanárainak is szóltak. Simi ugyanis nemigen jeleskedik az iskolában - egyedül olvasni szeret, azon belül is elsősorban Wolfgang Hohlbein írásait kedveli -, mivel a síugrás nála mindig előnyt élvez a tanulással szemben. A pedagógusok persze nem nézik jó szemmel, hogy Ammann a sportra teszi fel az életét, és sokszor a fejéhez vágják már, vajon megéri-e a rengeteg befektetett energiát.

A dobogón állva kétségtelenül csattanós választ adott a kétkedőknek.

Ég és föld között, lepontozva

Azt azért szeretném mindjárt az elején jegyzőkönyvbe vetetni, hogy szerény véleményem szerint az se teljesen normális, aki síugrónak megy. Már ahhoz is kell némi bátorság, hogy az ember két csúszós léccel a talpán von haus aus nekilóduljon egy lejtőnek. Persze, valamikor csak véget érnek az efféle lankák, ha nem tud megállni, arra is létezik megoldás, elvégre előbb-utóbb fel szokott tűnni néhány bozót, fenyves, egy meglepődött síoktató fék gyanánt, netán egy alpesi háznak álcázott kocsma, amelynek teraszon üldögélő vendégseregébe általában belecsapódik a tanulatlan síelő, legalábbis a heves-havas filmkomédiákban. Szóval, a csúszás önmagában kihívás - de hogy a lejtő vége ne egy bózotosban (fenyvesben, síoktatóban, stb.) végződjék, hanem onnan elkezdjenek repülni... Ráadásul kilencvenvalahány métert...

Még botjuk sincs.

Se egy, mint Belmondo sífutó kisasszonynak (hétszáz méter erejéig), se kettő, mint az átlagnak. És csak szállnak, V alakra terpesztett lécekkel, bele a nagyvilágba. Nincs a sportberkekben más, aki ennyi időt töltene a levegőben, földről indulva. Csak borzongani lehet - a csodálat mellett.

Meg idegeskedni. Az hagyján, hogy újabban ez a sportág is méretcentrikussá vált, avagy akiből nem lesz zsoké, az még elmehet síugrónak (és vice versa), madárcsont, százhatvan centi, negyven kiló (lécestül, bakancsostul, sisakostul, síszemüvegestül). Ami leginkább megőrjít, az a pontozás. Hogy az illető miképp tartja magát a levegőben. Pucsít-e vagy egyenesen dől. Plusz sasolják a karját. A nyakát. Meg a síjét. Ott száll ég és föld között, örül, ha élve havat ér, de muszáj figyelnie erre is. Kicsit emlékeztet Heller zseniális regényére: a 22-es csapdájában írta elő az egyik lökött amerikai parancsnok, hogy a pilóták bevetésen is viseljenek nyakkendőt - ha lelövik a gépüket, ők a katapultálás után, lefelé hulltukban is tegyenek jó benyomást az ellenségre.

Mindezt pusztán azért jegyzem meg, mert mindenki Hannawaldja második lett. Az emberben automatikusan rokonszenv ébredt iránta korábban: amit a négysánc-versenyen csinált, az tényleg nem volt akármi, négyből négy, felkapott fejek, elismerő csettintések, később kiemelt figyelem minden mozdulatának, merthogy szeretünk a héroszokhoz dörgölőzni. No most a mi héroszunk repült a legmesszebbre, 99 méterre - fél métert vert a többiekre -, mégsem nyert. A pontok miatt.

Úgy elképzelem, amint Bob Beamont pontozzák '68-ban. A híres, szemből készült képen látszik, a mexikóvárosi világrekordnál a leszálló ágban minden harmónia kiveszett a testtartásából. Nálam öt pont kettő a művészeti benyomás (jóindulattal), ami elvben nem túl jó. Viszont elszállt nyolc pont kilencvenig. Ott csak ez számít.

Hannawaldéknál az is, hogyan. Meglehet, nyakkendőt kellett volna kötnie.

CSG, Nemzeti Sport 2002.02.12.