Maracskó úr persze nem bújhatott ki a bőréből. Alighogy megjelentek a lányok, azonnal örvendezett, hogy ez aztán remek, sokkal hangulatosabbak lesznek ezentúl a bankettek. A világbajnokból a társasági ember szólt -- okkal, mert kérem a nők, azok mindig nők --, a maga módján igaza volt tehát.

S igazuk volt azoknak is, akik óva intettek, hogy várjuk meg a végét.

Megvártuk, s most már élő az egyenjogúság mind az öt tusában. Kellett hozzá persze, hogy az olimpia magához szólítsa a lányokat, mi több, a "kellett hozzá" enyhe kifejezés. öt karika, öt tusa -- s minden erőteljesebb, mint régen volt.

Legalábbis annak, aki a jelennek él, aki -- ez ma a módi -- modern.

Mert, persze, léteznek örök értékek. Teszem azt Kovács Irén, azaz Fáni.

Ha félretolom elfogultságomat, ami mindig kijárt az igazi sportembereknek, akkor amíg csak él a sportág, él a tény: ő volt az első, aki a magyar lányok közül érmet szerzett a világelitben, mert eredménnyel jutott túl az öt számon.

Bécsújhely, 1989, ezüstérem egyéniben.

Hőskor volt, s a kor hőse Kovács Irén.

úgy kezdődött nála, mint mindenkinél: úszott Győrött, jól úszott, hiszen Pestre hívták a BVSC-be. A város nem hagyta magát, megálljt parancsolt neki, ezért aztán visszakozott, ám mire hazaért, egykori társai már öttusáztak. A hőskor hős edzőjénél, Magyar Vilmosnál.

"én is mentem, ez természetes, sportolni kell, és nem mindegy az sem, hogy együtt van-e az ember a barátaival. Az úszással, a futással nem volt gondom, a többit pedig megtanultam."

Néha ilyen egyszerű az élet.

Akkoriban még nem profikról beszéltek, hanem sportemberekről. A lányok, Kovács Irén s vele Tulok Andrea, ezért aztán futottak, lőttek, vívtak, úsztak és lovagoltak, s miközben edzettek, beleszerettek az öttusába. Csinálták szerelemből, csinálták, mert meg akartak felelni a kihívásnak, meg akarták mutatni, hogy igen, a nők már ebben az embert próbáló sportágban is...

Igen, már ott is.

S ha már ott is (fő)szerep jutott a hölgyeknek, igyekeztek minél inkább az egyről a kettőre jutni.

"Amikor elkezdtem, csak azt tudtam, hogy az öttusa a lehető legkeményebb sport, aztán kiderült, hogy itt többről van szó, életformáról, és ráadásképpen állandó kényszerről. Hogy megmutasd, jobb vagy ma, mint tegnap voltál."

és Kovács Irén megmutatta -- érmek a bizonyítékok, világbajnoki dobogók a tanúk rá.

De többre vágyott. Hogy ezt elérje, még arra is vállalkozott, hogy otthagyja Győrt, és Pestre költözzön. A Honvédban folytatta, ám nem sok öröme tellett benne. Nem az eredmények miatt, hiszen a tehetség sohasem válik vízzé. Más hibádzott.

"Nem volt nekem való a budapesti légkör. Idegennek éreztem amgam a városban, és az öttusában is. Győrött mintha fontosabb lettem volna, én és a sportág egyaránt."

Mindenesetre otthon volt és van Győrött -- ez tény. A város akkor sem tisztelte meg túl gyakran (női) öttusázóit, most sem hívják, szólítják az egykori alapítókat, ha a sport ünnepel arrafelé.

"Akik szeretik a sportot, azok emlékeznek rám -- nekem ez elengendő. Meg az is, hogy úszást tanítok, és van egy családi vállalkozásunk. Jól érzem magam a bőrömben, mi kell még?"

Több -- talán -- nem nagyon. A világbajnokságon az úszásnál és a futásnál versenybíró, örül annak, hogy hívták -- a hőskör hősét, a nagykorúság letéteményesei.

Ami pedig Maracskó úr igazságát illeti, a bankettől most sem kell félni -- ha Kovács Irén az etalon, akkor semmiképpen.

Az öttusa vb-ről Csanálosi Beáta, Füredi Marianne, Malonyai Péter és Sinkovics Gábor tudósított, Nemzeti Sport 1999.július 14.