- Emlékszik még, mi történt 1994. november 7-én?

- Hát persze. Egy sajtótájékoztatón akkor jelentettem be, hogy befejezem öttusa-pályafutásomat - vágja rá gondolkodás nélkül Mizsér Attila.

- Ennyire megmaradt önben a dátum?

- Igen, bár nem akkor született meg a döntés, az a nap csak lezárt egy folyamatot. Aznap váltam hivatalosan öttusázóból bankárrá.

- Több mint hat évvel a bejelentés után nem érzi úgy, hogy korai volt a búcsú?

- Akkoriban is tudtam, hogy még versenyezhetnék egy ideig. Hogy korán hagytam-e abba? Bevallom, előtte és utána is foglalkoztatott ez a kérdés, talán még bennem volt egy-két jó eredmény lehetősége. Ám mindig szerettem a fejemet használni, és a banktól akkor olyan ajánlatot kaptam, amely miatt érdemes volt leszállni a vonatról. Ha nincs az az ajánlat, csináltam volna tovább. Lehet, hogy korán hagytam abba, de akkor adódott a lehetőség, tehát jókor döntöttem. Akkor még én sem gondoltam, hogy ilyen jól fogom magam érezni ezen a poszton. Életem egyik jó döntése volt, legalábbis most így érzem, és szerintem nyolcvanévesen is így fogom érezni.

- Jelenleg a HypoVereinsbank munkatársa. Kisgyerekként gondolt arra, hogy egyszer bankár lesz?

- Nem. Már csak azért sem, mert akkoriban ez nem volt ilyen népszerű foglalkozás. Orvos akartam lenni, mert megragadott, hogy másokon segít. Ez az egyik legszebb hivatás. Aztán meg a katonaság vonzott, mert az olyan férfias, de ez csak fellángolás volt. Középiskolás koromban sem fordult meg a fejemben, hogy pénzzel foglalkozzak. A reál tárgyak közelebb álltak hozzám, ezért a Műszaki Egyetem vagy a Kandó Kálmán Műszaki Főiskola merült fel továbbtanulási lehetőségként. Nem ismertem a pénzügyi főiskolát, és míg az irodalomról vagy a történelemről voltak ismereteim, a pénzügyi folyamatokról nem.

- A pénzzel azért csak volt kapcsolata. Milyen gyerek volt, spórolós vagy inkább szórta a pénzt?

- Takarékos fajta vagyok. Édesanyám ilyen, tőle volt mit ellesnem, de alapjában ilyen a természetem. Az általános iskolában takarékbélyegeket lehetett gyűjteni különböző értékben, és akinek tízforintos bélyege is volt, az már császárnak számított. No én szorgalmasan ragasztottam a bélyegeket... Mindig tudtam takarékoskodni, félretenni, és az árakkal is tisztában voltam. Nem vagyok anyagias, de az anyagi biztonság elengedhetetlen a számomra. Öttusázóként az volt a fontos, hogy a külföldi utak során legyen pénzem egy-két lemezre. Egyébként ha valamit meg akarok venni, megveszem, és nem bosszant, ha két nap múlva valahol olcsóbban látom azt a dolgot, mert abban a pillanatban szükségem volt rá. Ám maga a pénzköltés nem tesz boldoggá. Azért, mert éppen van, nem szórom a pénzt.

- Otthon ön a "pénzügyminiszter" vagy a felesége, Edina?

- Én kezelem a pénzt, mert én látom át, hogy mire tudunk költeni, de természetesen megbeszéljük a kiadásokat.

- Térjünk vissza a pályaválasztáshoz!

- A gimnázium után már olvasgattam a gazdasági lapokat, és az ablak volt a pénzügyi világra, ami érdekelni érdekelt, csak akkoriban a TF-et végeztem, aztán meg az angol kötött le. De nyolcvanhétben, amikor a TF-en államvizsgáztam, már éreztem, hogy változni fog a világ. Az edzősködés már nem volt olyan vonzó, mint a hetvenes években, a szovjet farmertúrák is kihalóban voltak. Szóval tudtam, hogy ez már nem jelent biztos egzisztenciát, más irányba kell menni. Azért jelentkeztem a Külkereskedelmi Főiskolára, mert míg világ a világ, kereskedelem mindig lesz, és állandó munkalehetőséget ad. Ráadásul az akkori sporthivatalnak szerződése volt a főiskolával, támogatták az élsportolók továbbtanulását. Kilencvennégyben diplomát szereztem, és ez elég volt ahhoz, hogy a banknál szóba jöhessek.

- Egy sportoló a fél életét melegítőben és pólókban tölti, ön pedig most öltönyben feszít. Könnyű volt az átállás?

- Versenyzőként sem okozott gondot, ha öltönyben kellett valahol megjelennem, vagyis nem volt nehéz a sportruhát másra cserélni. A banknál megkövetelik, hogy aki ügyféllel foglalkozik, így jelenjen meg. De mindenkit megnyugtatok, otthon sosem vagyok öltönyben.

- Úgy tudom, a banknál azzal "kedveskedtek" önnek, hogy kipróbálhatta az összes területet, és csak azután kellett eldöntenie, melyiket választja.

- Valóban, nyolc hónap alatt végigjártam minden részleget, és kilencvenöt augusztusában állapodtam meg mostani helyemen, a treasury-osztályon. A bankon belül azok a területek tetszettek, ahol emberekkel van kapcsolatod, és nem egész nap mechanikusan viszel be adatokat a rendszerbe. Egyébként ez a legstresszesebb terület, pillanatok alatt kell dönteni, mert különben romba dőlhet minden, amit addig elértél.

- Nem volt elég önnek a versenyek alatt átélt stressz, amikor érmek múltak millimétereken, tizedmásodperceken?

- Most, hogy mondja... Azt hiszem, ez jelenti a folytonosságot az életemben, az öttusa sem volt nyugis és ez sem az. De engem ez elégít ki, más terület nem adna ilyen sikerélményt. Az ügyfélnek piacot kell találni, figyelni, hogy melyik pillanatban a legjobb az üzletkötés. Régen, mondjuk, egy jó úszóeredmény, ma pedig az okoz örömet, ha boldog, elégedett az ügyfél.

- Elmesélné, miből áll a munkája?

- Hetven százaléka az üzletkötés, ami telefonon történik, és amihez ismerni kell többek között a devizaárfolyamokat, hitelkamatokat. A fennmaradó rész a személyes tárgyalásoké. Egyrészt a már meglévő kapcsolatokat kell ápolni, másrészt új ügyfeleket kell megnyerni, "bekeríteni", akikről tudjuk, hogy érdeklődnek a bank iránt, és előfordul az is, hogy egy meglévő ügyféllel kell még szorosabb kapcsolatot kialakítani.

- A betelefonáló ügyfél tudja, hogy olimpiai és világbajnokkal beszél?

- Van, aki tudja, van, aki nem. Van, aki azzal kezdi, miután bemutatkoztam, hogy mennyit drukkoltam magának. Aztán akad olyan is, aki nem hiszi el, hogy azzal a Mizsér Attilával beszél, és amikor találkozunk, elárulja, azt hitte, csak névrokona vagyok az öttusázónak. Volt már olyan is, akinek ismerős volt a nevem, de nem tudott hova tenni. Azt hitte, üzleti kapcsolatban álltunk már, és keresgetni kezdett az emlékeiben. Segítettem neki, hogy talán máshonnan ismer, mert egykor sportoló voltam.

- Csak így, egyszerűen, sportoló?

- Sosem hozakodom elő a címeimmel.

- Pedig sok, önnél jóval kisebb egyéniség már sorolná is a titulusait, és megpróbálná minél több pénzre váltani egykori eredményeit. Mint ahogy sokan annyira futtatják magukat, hogy már a csapból is ők folynak. Ön pedig meghúzódik a háttérben, nem tolong a különböző rendezvényeken.

- Mindig ilyen voltam, sosem volt körülöttem csinnadratta, csendben értem el a sikereimet. Tudom, sok ember bedől annak, ha valaki hangoskodva próbálja eladni magát. Én nem fogok hivalkodni, pedig van mire büszkének lennem. A diploma mutat ugyan valamit az ember értékeiből, de hosszú távon a teljesítmény számít. Lehet, hogy rövid távon kifizetődő a magamutogatás, de hosszú távon csak az ér el eredményt, aki teszi a dolgát, képezi magát.

- Bizonyára igaza van, hiszen önt sem felejtették el. Erre példa, hogy a televízió Sportriporter kerestetik műsorában az ön fotóját felismerték a fiatalok, akik talán nem is látták versenyezni, míg más, ma is aktív versenyzőét nem. De említhetem azt is, hogy a MOB igazgatói posztjára ön is a jelöltek között volt.

- Magam is tapasztalom, hogy nem felejtettek el az emberek. Az pedig meglepett, ugyanakkor jólesett, hogy a MOB-ban gondoltak rám. Látja, ez is igazolja az előbbieket, vagyis ez a mentalitás, ez az életvitel nem rossz, így is el lehet jutni ugyanoda.

- Mi maradt meg önben előző "életéből"? Mi jut az eszébe az öttusa szó hallatán?

- A legnagyobb sikerek, Melbourne, Moulins, Szöul, de az első háromtusa-bajnokságom is eszembe jut. Felsorolni sem lehet, hiszen több mint két évtizedet az öttusában töltöttem. És persze a sok élmény, a hasznos tapasztalatok a világ és önmagam megismerésében. A sportolókról azt tartják, hogy burokban élnek, nincs más dolguk, csak versenyezniük kell, hiszen az utazásaikat is mások szervezik. A buroknak azért vannak ablakai is... Nekem például nagyon nehezen indult a pályafutásom, mert nem voltam tehetségnek kikiáltva, még saját apám is le akart beszélni az öttusáról. De rájöttem, hogy ha hittel, odaadással csinálom, eredményes leszek.

- Az lett. Már régóta meg akartam kérni, mesélje el azt a legendás futást, amellyel Melboune-ben világbajnok lett. Amikor mint Hamupipőke, ön is elveszítette egyik cipőjét, és mezítláb célba érve lett aranyérmes. Meg sem fordult a fejében, hogy megálljon, és felvegye a féltávnál sárba ragadt szögest?

- De, átvillant az agyamon. Ám amíg ez lejátszódott, a lábaim ösztönösen vittek előre. Vagyis vissza kellett volna fordulnom, de Sztarosztyin ott volt mögöttem. Századmásodperc alatt kellett döntenem, mentem tovább előre egy cipőben. Pedig kellett volna a szöges, mert megkívánta a talaj. Helyenként bokáig ért a sár, de máshol szúrós, köves volt. Szóval mire felismertem a helyzetet, már hiba lett volna megkeresni a cipőt. Aztán elkezdtem magam átkozni, hogy miért nem kötöttem be rendesen a fűzőt, a hanyagságom miatt elveszítem a világbajnokságot. Aztán kiderült, hogy nem kellett vádolnom magam, mert be volt kötve, úgy, becsomózva cuppant bele a cipő a sárba. Ezek után azon gondolkodtam, hogyan lehet ezt a helyzetet megoldani. Nem pánikoltam, mert tudtam, hogy hasonló kaliberű futó jön utánam, tehát meg kell tartanom az előnyt. Még jobban figyeltem a talajt, kerestem a szilárdabb részeket, még ha így többet kellett is futnom. Rátettem egy lapáttal, hogy ne csökkenjen az előny, mert az lélektanilag Sztarosztyinnak kedvezett volna. Nyolcszáz métert teljes erőből tettem meg, majd háromezer-kétszáz méternél kikészültem. Ha ott utolér, megadom magam, már nem tudtam volna küzdeni. Közben folyamatosan mondták az időt, és az az öt másodperc előnyöm, amivel indultam, végig megvolt. Éreztem, hogy háromezer-kétszáz után drasztikusan esett az iramom, mégsem ért utol. Ő is kivan, villant át az agyamon. És akkor, háromezer-hatszáznál már tudtam, hogy nem ver meg.

- Elképesztő, a hideg futkosott a hátamon, míg hallgattam önt... Az öttusa után sportlövőként is bajnok lett. Ma mi jelenti önnek a sportot?

- Hogy az egész család sportol. Lányaim közül a tizenkét és fél éves Fruzsina futni jár, előtte úszott. A kilencéves Alexa és a hat és fél éves Melissa ritmikus gimnasztikázik. Alexa már túl van néhány versenyen, Melissának most lesz az első. És pedzegetem a lányoknak, hogy lassan eljöhetnének velem futni. Mert én már csak azt csinálom, heti két-három alkalommal négy-nyolc kilométert teljesítek, de már nem önsanyargató módon, és úszni járok. Sajnos a lövészetre már nincs időm, bár néha szólnak, hogy induljak versenyen. Ám edzés nélkül nem okoz örömet a lövészet, és edzésre járni nincs időm. Lehet, hogy eljön az idő, amikor újra lemegyek edzeni, és még húsz év múlva is indulni fogok versenyen.

- Az életkorába beleférne. Tényleg, foglalkoztatja a születésnapja?

- Engem nem, de a család transzban van, hallom, hogy sustorognak, mivel lepjenek meg... Állítólag a negyvenes évek egy férfiember legszebb évei. Addigra tapasztalatokat szerez, bölccsé válik, ugyanakkor tele van életerővel. Jól érzem magam a bőrömben, és nekivágok a negyvenes éveimnek.

Füredi Marianne, Nemzeti Sport 2001.04.28.