Mielőtt stílszerűen elmerülnénk vízipólósaink esélyeit latolgatandó, nem árt egyvalamit előre tisztázni: magyar válogatott még sohasem vívott olimpiai döntőt. Azaz ha egy hónap múlva közép-európai idő szerint reggel fél hétkor e hon polgárai odaülnek a televízió elé, és a sors akaratából dr. Kemény Dénes csapatának tagjait látják vízbe szállni, akkor jó, ha tudják: premiernek lehetnek szemtanúi.

Persze, odáig még el kell jutni, ugyanakkor sokat tán nem kell ecsetelni, hogy az olimpiai finálé nem egy mérkőzés a sok közül, még csak Eb- vagy vb-döntőhöz sem hasonlítható, sem tétjében, sem hangulatában.

A szárnyas labdavadász, Kósz Zoltán. A magyar válogatott csapatkapitánya már Szöulban is ott volt - azóta készül minden egyes szökőévben hogy na majd most... Idén sokunnkal egyetemben érezheti is hogy na majd most

Aki esetleg fennakadna a bevezetőn, és a múlt hat aranyára célozna - melyhez fogható teljesítményt nem találni széles e határban -, annak nyilván kicsusszant az emlékezetéből, hogy a nagy elődök körmérkőzéses rendszerben döntötték el a bajnoki cím sorsát. Ami természetesen nekünk kedvezett, hiszen ha be is csusszant egy gikszer, a rendre világklasszisok egész hadát felvonultató magyar gárda mindig tudott javítani (olykor nem csupán a vízben, de a parton is.). Anélkül, hogy a múlt dicsőségét akarnánk koptatni, nem árt megjegyezni, hogy igazán vegytisztának az 1956-os győzelem tűnik, azelőtt és azután a jobb gólkülönbség, avagy egy nagy ellenfél korai betlije segítette legendás pólósainkat a dobogó tetejére. Amivel nem óhajtjuk azt mondani, hogy akkor és ott nem ők voltak a világ legjobbjai, ugyanakkor tény: a maiakra hagyott örökségből hiányoznak azok a tudáselemek, amelyek egy nagy sorozatot záró ki-ki mérkőzés megnyeréséhez szükségeltetnek.

"Meg kell tanulnunk döntőt játszani" - mondta két éve Kemény kapitány, miután veszítettünk a spanyolok ellen a perthi világbajnokságon. Mi tagadás, nehéz volt eldönteni, hogy melyik volt a csúnyább meccs: fél évvel korábban a sevillai, 3-2-re megnyert Eb-döntő, vagy éppenséggel ez a 6-4-gyel elbukott.

Az is igaz viszont, hogy tavaly szeptember 11-én úgy tűnt, együttesünk immár fel van vértezve azokkal a tulajdonságokkal, amelyek a végjátékhoz szükségeltetnek: sikerült győznie minden idők egyik, ha nem a legjobb vízilabda-mérkőzésén a horvátokkal szemben (15-12). Hogy egy hónap múlva megint inkább a harc, mintsem a szellem dominált az olaszokkal vívott Világkupa-fináléban (5-3), azt tudjuk be annak, hogy egy mérhetetlenül hosszú, minden tartalékot felőrlő sorozatot zárt az a mérkőzés.

Amelyet két nap híján ugyanakkor nyert meg a csapat egy éve (október 3-án), mint ahogy idén a döntő esedékes. Kemény Dénes akkor azt kérte a játékosaitól, ne dobják be a végén a vízbe: ő inkább jövőre szeretne itt fürödni, velük, ugyanitt. Alkalmasint igaza volt a mesternek, elvégre álló vízre is igaz lehet, hogy nem lehet kétszer ugyanabba belelépni (esni).

A fináléig (és az első helyig) vezető út természetesen rögös, ha nem is ezer és egy veszély, de minimum öt csapat leselkedik ránk, hogy letérítsen róla. Ráadásul nehéz eldönteni, melyiktől tartsunk jobban. Csoportellenfeleinktől, a horvátoktól és a jugoszlávoktól, akikről tudjuk, hogy kicsit sematikusan játszanak, nagyobb tömegük miatt tán lassabbak, ám épp emiatt nehezebb tartani őket, lövőerejük pedig mozsárágyúéhoz hasonlatos? Vagy az olaszoktól, akiket Ratko Rudics addig gyúrt, hogy két év kudarcsorozata után tavaly előbb a harmadik, majd a második helyet szerezték meg a világversenyeken, kifogástalan fizikumuk, agyukat hiperösszpontosításra ingerlő őrületük és mindenen túltevő agresszivitásuk miatt? Esetleg az oroszoktól, akikkel két éve nem találkoztunk, ezért csupán sejtjük róluk, hogy képzettségük mit sem kopott, improvizatív, lüktető játékuk ugyan sok hibázási lehetőséget rejt magában, ám ha összeáll egésszé, ember legyen a talpán, aki lépést és tempót bír velük tartani?

Mondhatnánk még a spanyolokat, de. Van olyan sejtésünk, hogy a kubaiakkal történt felső szintű összezörrenésnek három hete áldozatul esett Ivan Pérez nélkül szolid flottává szelídült a nagy armada. Persze, a fekete óriás távollétében sem szabad leírni őket, hiszen mérhetetlenül rutinosak, ők a címvédők - ugyanakkor teljesen leegyszerűsödött produkciójuk a kulcsszereplő híján nem predesztinálja sokra Joan Jané vén matadorjait. A hispán taktika ugyanis "harminc fölött" rém egyszerű: mértani pontossággal működő védelmük kevés gólt kap, elöl pedig eggyel vagy kettővel mindig többet tudnak lőni az elsősorban Pérez által kiharcolt, s szintén magabiztosan megjátszott előnyökből. Hogy a kubai híján ki brusztolja ki azt a plusz öt-hat fórt és egy-két centergólt, amikor leúszásból már nemigen találnak be, átlövésből pedig régebben sem remekeltek - talány.

Miképp az az amerikai és ausztrál együttes is. Gyanítható, sok vizet nem zavarnak majd a vége felé, hiszen nincsenek olyan képességű játékosaik, akik felvehetnék az európaiakkal a versenyt - de a korai fázisban mindenkire veszélyesek. Igaz, nem annyira: a jenkiknél Chris Humbert ugyan zseni a maga nemében, ám egy fecske még az Államokban sem csinál nyarat, hiányzik mellőle az a három-négy klasszis, akik tehermentesíthetné. Az ausztrálok még ennyire sem állnak jól - az pedig mindkét együttesre igaz, hogy ellentétben európai vetélytársaikkal, az egyik legfontosabb poszton, a kapuban nincs igazán jó képességű emberük.

A aranyérem sorsának eldöntésében amúgy az öreg kontinens öreg veressipkásai játszhatják a főszerepet. Őket azért is érdemes külön kiemelni, mert hat rutinos rókáról van szó, mindannyian harmincon túl, sajgó térdekkel, deformálódott ujjakkal - ám a legkisebb ujjukban ott van mindaz, amit erről a sportágról tudni érdemes. Nálunk Kósz Zoltán, a horvátoknál Szinisa Skolnekovics, a jugoszlávoknál Alekszandar Sostar, az olaszoknál Francesco Attolico, a spanyoloknál Jesus Rollán, az oroszoknál pedig Alekszandr Makszimov egyaránt úgy nyúlkál majd a labdák után, hogy közben tudja, ha most nem éri el, elképzelhető, hogy olimpián soha többé nem lesz esélye a hárításra. Kérdés, a nagy kapusgeneráció tagjai közül ki lesz az, aki a legtöbbször ér oda a mezőnyjátékosok - akiknek korátlaga a spanyolok kivételével jóval alacsonyabb - életerős lövéseire.

Ez dönthet elsősorban a vizes centenáriumon - legősibb csapatsportágként 1900 óta van műsoron a póló -, továbbá az, hogy a nagy ászok vajon képesek lesznek-e száz százalékot adni. A horvátoknál Simencen és Hinicsen igen sok múlik, a jugóknál Szapicsra és Uszkokovicsra számítanak főképp, az olaszok Silipóban és a több év után visszahívott rutinos balkezesben, Pomilióban bíznak leginkább, míg az oroszoknál Csomakidze és Jerisov, a spanyoloknál pedig Estiarte és Sans jelenti az alfát és az omegát. Természetesen még említhetnénk egyet-kettőt mindegyiküknél, olyan tárháza azonban sehol sincs a tehetségeknek, mint abban az együttesben, amelyik a Margitszigeten edz mostanság. Némi elfogultsággal akár mind a tizenhárom játékost felsorolhatnánk, de ha csak a tavalyi szavazáson a világ legjobbjának választott Kásás Tamást, a balkezeseknél megkoronázott Kiss Gergőt, az Eb-döntőn szédületesen játszó dr. Molnár Tamást, vagy a még nála is fantasztikusabbat nyújtó Biros Pétert vesszük, már akkor is négynél tartunk.

S ha már ezt a számot említettük: az utóbbi négy olimpiáról nem hozott érmet a magyar válogatott. Los Angelesben objektív okokból nem sikerülhetett a medáliaszerzés, Szöulban a nyolcvanas évek második felének hullámvölgye éreztette hatását (5. hely), Barcelonában egy szakmai és erkölcsi színvonalában mélypontra süllyesztett együttes vergődött (6. hely), az atlantai utolsó két mérkőzést viszont még ma sem értjük (4. hely). Itt volna az ideje, hogy fiaink - akik a mezőnyben egyedüliként az utolsó négy év valamennyi világversenyén a dobogón álltak, háromszor a legfelső fokán - szakítsanak húsz év cseppet sem haladó hagyományával.

De ha esetleg huszonnégy év átkát törnék meg, akkor egyenesen bemasíroznának a történelembe

csurka, A színes Sport 2000.09.01.