Az utolsó utáni teszten is átment a magyar válogatott, mégpedig lenyűgöző magabiztossággal. Bár időnként úgy tűnt, az Európai Nemzetek Ligája voltaképpen iga a nyakban, a végén mégis minden jóra fordult: a kissé nyögvenyelősen megnyert elődöntőt követően a fináléban úgy győzött a csapat a hazai pályán játszó horvátok ellen, hogy három negyedig néhány száz hektopascalnyi extra légnyomást is el kellett viselnie, amely két sípon keresztül tört utat magának.

Dr. Kemény Dénes szövetségi kapitány ugyanakkor a maga szokásos maximalizmusával megjegyezte: "Ha van még egy meccs, már egészen jól játszottunk volna." Mindezt azok után, hogy a hatvan napja csúcsformát futott együttes képes volt már-már a sydneyi szuperprodukciót visszaidézni a házigazdák ellen. Holott legjobbjaink állapotát látva nehezen hittük, hogy akár a szeptember-október halovány lenyomatát viszontláthatjuk.

"Az már a péntek esti edzésen kiderült, hogy a gyerekek nem tudnak semmit komolyan venni - elemzett a mester. - Az lett volna az első olyan gyakorlás, amelyen kompletten együtt van a csapat, de hiába próbáltam volna bármit csinálni, látszott, képtelenség, inkább hagytam, hadd adják elő az Čaki háromnál többet kap, kiesikÇ című egykapus játékukat. Sőt, másnap a bemelegítésükön is látszott, hogy nem koncentrálnak úgy, mint egy világversenyen. Viszont épp azért csodálatos játékosok, mert a nyolcszor hét percre összeszedték magukat. Egyébként teljesen kiengedtek, de a meccsekre odafigyeltek. Kásás Tomi hozzáállását tudnám emblémaként említeni: sérült bordával ugyanúgy kétszer három percre jött ki, mint az igazi nagy derbiken, egyébként zokszó nélkül végigjátszotta a két találkozót."

Kemény szerint ebben a gárdában - a sok egyéb mellett - az a nagyszerű, hogy rövid időn belül képes rendkívül egységes játékra. "A szellemiség áll emögött: olyan kohézió jellemzi a csapatot immáron négy éve, amely úgy is megmaradt, hogy közben az emberek harminc százaléka kicserélődött. Ez a vetélytársainkra egyáltalán nem jellemző. Igaz, az sem, hogy mindig a csapat a nyerő, nem két-három sztár. Korábban itthoni szakemberek is azt mondogatták, hogy akkor győzhetünk, ha a két-három klasszis jól játszik. Csakhogy kiderült, annyi klasszis van, hogy hol ez, hol az vállalhat főszerepet a sikerben. Az olimpia utolsó három mérkőzése mindig mást emelt magasba, és ezen a hétvégén sem ugyanazok pólóztak kiemelkedően az elődöntőben és a döntőben. Hogy őszinte legyek, engem megnyugtatott, hogy Benedek Tibi és Kásás Tomi nem volt főhős szombaton, abban ugyanis biztos voltam, hogy ők nem hagyják annyiban, és huszonnégy órán belül kijátsszák magukból, ami bennük van."

Nos, valahogy így állt össze ismét a kép, széppé, gyönyörűvé. Sőt, mondhatni, ez volt az utolsó simítás a nagy alkotáson. Az olimpiánál ugyan nincs nagyobb kihívás, ráadásul ez a csapat képes volt arra, hogy épp a sydneyi döntőre időzítse négy esztendő - minden idők? - legkáprázatosabb teljesítményét, mégis, ez a hétvége még hiányzott a teljességhez. Merthogy most derült ki végérvényesen, hogy nincs olyan válogatott se közel, se távol, amely megszoríthatná a magyart. Két hónapi ünneplés után sem. Egy nap összetartást követően. Ellenszélben.

Komolyan mondom, ihletetet lehetett meríteni abból, ahogy vasárnap vízilabdáztak a mieink. Minthogy azonban nem kell megírni azt, ami már megíratott, elég, ha Madách klasszikusát idézzük: "Készen van a nagy mű, igen." Folytatni nem érdemes, hiszen a gép nem forog - válogatottunk játéka minden, csak nem gépies -, és az alkotó sem pihen - jóllehet Kemény hétfőn kissé rosszul is érezte magát -, ám az első sor igazán illik a válogatottra.

De ha kevésbé akarunk költőiek lenni, akkor idézhetünk egy frissebb párbeszédet, amely Kemény és a gárda egyik rajongója között zajlott le a zágrábi uszoda parkolójában. "Irigylem, mester, hogy ilyen csapata van" - mondta az illető, mire a tréner csak annyit válaszolt: "Lett."

Ezt a négy évet ennél kifejezőbben aligha lehetne lezárni

(cs. g.), A színes Sport 2000.12.05.