- Kissé elnyűttek a vonásai. Ennyire megviselte az ünneplés?

- Szerintem inkább a délutáni alvás nyomai látszanak az arcomon. Végre sikerült egy kicsit pihennem, mert amúgy tényleg fárasztó ez az elég hosszúra nyújtott boldog pillanat. Azt hiszem, kellett volna nyaralni egy hetet mindenképpen, de most már mindegy.

- Ami csak azért érthetetlen, mert elméletileg rutinos ünneplőknek számítanak, tudniuk kéne, mi mennyit vesz ki az emberből.

- A tombolás része az ugyanaz, mint mondjuk egy éve. De azért ez a győzelem - teljesen más. Már kint is, ahogy időről időre összeborultunk, és kértük a másikat, mondja ki: olimpiai bajnok vagyok - az is olyan hihetetlen volt. Aztán röhögtünk. És sírtunk.

- Ezek szerint ön a könnyezők táborát erősítette.

- Nem tagadom. Fodor Rajmival ketten külön is. Kilencvenötben ugyebár elveszítettük a bécsi Európa-bajnokságot, ami óriási csalódás volt. Ott álltunk a dobogón, persze a második fokán, és én azt láttam, hogy Rajmi zokog mellettem. Mondtam neki, hogy próbálja abbahagyni, mi itt és most nem sírhatunk. Székely Éva néni óta tudjuk, hogy nekünk nem szabad. Viszont azt is mondtam neki, figyeld meg, lesz még alkalmad, amikor győztesként, a dobogó tetején zokoghatszÉ Bár azóta ez többször is előfordult, eddig sohasem jutott eszembe. Aztán amikor Sydneyben az eredményhirdetés után mentünk körbe és ünnepeltünk, valahogy egymás mellé keveredtünk, összenéztünk, és anélkül, hogy megszólaltunk volna, eszünkbe jutott az öt évvel ezelőtti pillanat. És annyi idő után együtt sírtunk, egymás vállán, anélkül, hogy egy hang is kijött volna a torkunkon. Jó volt, na. Jó, ténylegÉ És nem véletlen, hogy éppen ottÉ Máskor is lehetett volna, hiszen nyertünk közben két Európa-bajnokságot is, ami akkor mindennek tűnt. De ez, ez az arany, ez valóban nem hasonlítható máshoz. Emellett egy kontinenselsőség kis pontnak tűnik. Nyerhetsz belőle nyolcat, tízet, az olimpiai bajnoksággal sohasem lesz semmi egyenértékű.

- Az azóta eltelt időben eltűnődött már azon, mi mindenen múlik, hogy ilyen magasságba jusson egy csapat tagjaként?

- Sok apróságon, az biztos. Szerencsén, bírókonÉ Ha csak arra gondolok, hogy mennyire kétségbeesetten magyarázhattuk volna a jugók elleni meccset, amelyen három gólunkat nem adták meg, ha esetleg kikapunkÉ Ehhez az első helyhez tényleg mindenkit meg kellett vernünk, konkrét és átvitt értelemben is. Meg kellett verni az ellenfeleket, le kellett győznünk a bírókat, meg az ellenfél szurkolóit, meg kellett vernünk az itthoni ellendrukkereket. Kegyetlen csata volt megbirkózni azzal az iszonyatos nyomással, ami a csapaton volt.

- Ez hogy jelentkezik a mindennapokban?

- Végül is adva vagyunk mi, a játékosok, akiknek önmagunkat is meg kellett győznünk, hogy miután tényleg mindent megtettünk, igenis sikerülni fog! Csakhogy nap nap után éreztük, mennyire megnehezíti a felké- szülést a sok újságíró és tévés. Szinte mindig, mindenütt ott voltak, tornákon, medenceparton, edzőteremben, étteremben. Tudom, hogy ez a korábbi sikerek vonzatának tekinthető, és hogy nem akartak rosszat, de nem volt könnyű megszokni, ha egyáltalán meg lehetett.

- Azt hiszem, Faragó Tamás említette, nem sokkal az indulás előtt, hogy a csapat csinált már mindent, énekelt, táncolt, szavalt, többet is, mint kellett volna.

- Dénes próbálta visszafogni a médiát, mert már annyira sztároltak bennünket, hogy az akár vissza is üthetett volna. Ôszintén szólva, néha úgy éreztük, piócaként tapadnak ránk a riporterek, szinte nem tudunk egy lépést sem tenni nélkülük. Ezt megint nem a bántás szándékával mondom, csak azért, hogy érzékeltessem, az amúgy is zilált felkészülésünkre mi minden gyakorolt hatást. Mi azért megpróbáltuk ezt elválasztani a vízilabdázástól, hogy minél kevesebb figyelmünket kösse le a külvilág, ám tény, elég sok hasznos energiát vitt el ez a tevékenység.

- No de ez a csapat éppen arról híres, hogy keresztülgázol mindenen, tűzön-vízen át.

- Az igaz, hogy fantasztikus generáció, amelynek az összes adottsága megvan. A fizikai, a szellemi, minden. És az a csodálatos, hogy a jövő is a miénk lehet, folytathatjuk ezt a sorozatot. Legfőképpen azért, mert mostantól nyugodtan játszhatunk. Hihetetlen, az elmúlt esztendőket milyen nagy feszültségben éltük meg, mennyire frusztrált bennünket, hogy az elődök többet értek el, mint mi. Mostantól már nem lehetünk kishitűek. Jöhet a felszabadultság, ennek a sikernek lazává és lezserebbé kell tennie bennünket, ami csak a javunkra válhat. Mert bár úgy ismerik a válogatottat, hogy ez egy gátlástalan társaság, én azonban mindig éreztem gátlásokat mindannyiunkban. Újabb és újabb önbizalomforrásokat találhatunk, és bár most úgy hisszük, a csúcson vagyunk, állítom, mehetünk még sokkal feljebb is. Nem elsősorban az eredményekben, hiszen egy olimpiai aranyat lehetetlen megfejelni, legfeljebb még egy arannyal, de magabiztosságban, öntudatban mindenképpen fejlődhetünk. Azt mondom, kicsit rátartibbnak, "kivagyibbnak" kell lennünk. A szónak abban az értelmében, ahogy a latinok csinálják. Csak rá kell nézni azokra az olaszokra és spanyolokra, akik olimpiát nyertek az elmúlt két alkalommal. Feleannyira jó játékosok, mint amilyenek mi vagyunk, mégis, annyira elteltek attól a sikertől, hogy elhiszik, bárkinek neki tudnak menni, bárkit meg tudnak verni. Mi hiába vagyunk egy klasszissal jobbak, csomó alkalommal kételkedünk magunkban. Hát ennek kell véget vetni!

- Azóta nem jutott eszébe az, hogy voltaképpen rossz ütemben ment ki Olaszországba? A válogatottból az idén - egyébként kilencedikként - csak ön szerződött külföldre. Épp akkor, amikor itthon királyként vonulhatna fel még egy OSC elleni meccsre is, a köpenye palásttá alakulna, hiszen mindenki tudná: itt van Märcz Tamás, Sydney olimpiai bajnoka. Nem hiszem, hogy Savonában hasonlóképpen néznének fel önre.

- Lehet, hogy jó volna, deÉ De mégsem érzek így. Nincs bennem az a vágy, hogy itthon ajnározzanak, mert tudom: muszáj kimennem. Már korábban kellett volna, csak valami mindig visszatartott. Klassz lenne tejben-vajban fürdeni, szakmailag azonban nem volna kifizetődő. Már tavaly világossá vált, nemigen tudok előrelépni, hiszen kezdtem elkényelmesedni. Nyilván a négy bajnoki cím miatt, meg tán azért is, mert kezdett monotonná válni az életem a BVSC-ben. Hét évet töltöttem el Gerendás Gyurival, ő maga mondta, nincs mese, távoznom kell, a latin vízilabdakultúra jelenthet új kihívást. Másutt nincs annyi jó játékos, mint Olaszországban, ott egyetlen meccsen sem lehet lazsálni, ellentétben a magyar bajnoksággal, ahol évente csupán négy-öt olyan összecsapás van, amelyen küzdeni kell. Sajnálom, hogy ez a helyzet, pláne azt, hogy egyáltalán nem látok lehetőséget a visszatérésre. Szerintem szinte semmi esély sincs rá, hogy akár engem, akár valamelyik társamat hazacsábítsák.

- Nincs egyedül ezzel a véleményével.

- Tisztában vagyok vele, hogy eldőlt a sorsom. Hogy nem tudok visszajönni, mert ég és föld a két életvitel között a különbség. Ligúriában süt a nap, ott a tenger - és végre élhetek. A többiektől tudom, micsoda nyugalom száll az emberre, amikor kimegy. Ha jól is keres itthon, annyi gond adódik, hisz figyelni kell a családi ügyekre, a mindennapi életre, nem tudja kivonni magát a gondok alól, úgy érzi, állandóan csinálnia kell valamit. Kint valóban profivá válhat, és az jelenti a legnagyobb gondot, hogyan töltse el az idejét. Szeretném, ha ez kötne le, és nem kellene az ELMů-höz rohangálnom - így hívják az Elektromos Műveket, ugye? -, hogy miért számlázott többet, nem kellene csatába bonyolódnom az adóhivatallalÉ

- Már-már azt a képzetet kelti, hogy szinte nincs egy nyugodt pillanata.

- Hát eddig kevés volt.

- Mi számít annak egyáltalán?

- Amikor nem kell vízilabdáról beszélni. Akkor ki tudok kapcsolódni. Ha a körülöttem levőknek fogalmuk sincs arról, ki vagyok. A barátaimmal is ezért nehéz. Hiába határozzuk el, hogy akkor most egy szót se vízilabdáról, a végén csak oda lyukadunk ki. Eddig szinte csak a telkünkön tudtam magam függetleníteni a világtól, a Cserhátban. Oda felmenni, kiülni a teraszra, és csak a fákat látom, egy gyönyörű tavat, és nem történik semmi - és ez jó. Ezt élveztem.

- Holott korábban egészen másnak ismertem, az életet nagy kanállal fogyasztó, a hívságokat örökkön hajszoló ifjúnak.

- Mi tagadás, egyre erősebb bennem a nyugalom iránti igény. Én, a nagy kalandvágyó, azt hiszem, tele lettem az örökös rohangálással. Tudja, mit szeretnék mindennél jobban? Eljutni abba az állapotba, amikor már várom, hogy valaki végre szóljon hozzám. Hogy azt érezzem, most már jó volna valamit csinálni. Az a szörnyű, hogy hiába próbáltam idáig elérni, sehogy sem ment. Mert elmehetek én a világ végére, valami mindig a vízilabdára emlékeztet. Nem tudok úgy a vízbe ugrani, hogy ne gondoljak azonnal a munkára.

- Ráadásul az idő csak a dalban áll meg: néhány nap, és kezdődik elölről az egész.

- És meg kell tanulnunk együtt élni azzal, hogy már elértük a legfontosabbat, ennek ellenére újabb és újabb feladatok állnak előttünk. Ott van például a budapesti Európa-bajnokság. Senki sem értené, senki sem tudná elfogadni, ha esetleg nem nyernénk meg.

- Van még egy megoldás: most azt mondani, uraim, itt vagyok a csúcson, a magam részéről befejeztem.

- Csakhogy még nem vagyok harmincéves sem. Csodálatos érzés volna kiállni mindenki elé, és bejelenteni, betöltöttem a harmincat, köszönöm szépen, abbahagyom. Ehelyett folytatni kell, és arra törekedni, hogy minél később szakadjon meg ez a sorozat. Arra, persze, kíváncsi vagyok, mennyire lesznek velünk szemben megértőek, ha majd egyszer megszakad, mert hogy meg fog, az, ugye, biztos. Egyébként meg éppen ezért nézek fel még inkább a spanyolokra. Most látszik igazán, milyen nagy dolog, amit az elmúlt négy évben produkáltak. Hogy amikor kellett, amikor az alkalom megkívánta, mindig összeszedték magukat. Többségük elmúlt már harminc, de azért a nagy sikert követően a világbajnokságon és az olimpián megmutatták, hogy nem akárkik. Csodálom a kitartásukat.

- Remélhetőleg önökben sem kell csalódnunk. Így a végén már csak egyet áruljon el. A döntő után majd' egy órával, túl a leginkább szívbe markoló katarzison, megint elsírta magát, miután telefonon beszélt Gerendás Györggyel. Mit mondott a volt edzője?

- Először akkor sírtam, amikor anyukámmal beszéltem. Az aranyos volt, egy percen keresztül mind a ketten zokogtunk, egyikünk sem tudott megszólalni. Aztán, igen, a GyurivalÉ Az is valami hasonló voltÉ Már hogy én megint elkezdtem könnyezni. Megköszöntem neki a segítséget, ami nélkül nem jutottam volna el idáig, hogy apám helyett apám volt az uszodában. Erre azt válaszolta, hogy megesküszik rá, a sajátjának nem örült ennyire, mint most a miénknek, mert ő tudja, mi mindent tettünk azért, hogy eljussunk idáigÉ ÉsÉ

- És?

- És hogy ne neki köszönjem, hanem saját magamnak. Ez önmagában talán nem tűnik olyan meghatónak, deÉ De az együtt töltött évek alapján valahogy úgy érzem, ő egy kicsit magát látta bennem.

A színes Sport, 2000.12.29.