A vízilabdázók mint apostoluk zarándokhelyéhez látogatnak ki minden esztendőben Komjádi Béla sírjához március elején-közepén, hogy emléke előtt leróják tiszteletüket. Idén alighanem még többen leszünk, mint az előző esztendőkben, mert aranycsapatunk Sydneyben szerzett dicsősége után ez lesz az első alkalom, hogy a sikerek alapjait lerakó mester alakját hálával és elismeréssel idézzük, akinek örökségeként immár hetedik olimpiai bajnokságunkat szereztük meg 2000-ben. A világraszóló hegemónia 1932-ben kezdődött az ő jóvoltából Los Angelesben.

Komjádi-megemlékezéseink alkalmával a korábbi esztendőkben munkálkodásának egy-egy kevéssé ismert, bár lényeges vonatkozásáról tettünk említést. Ezúttal néhány szót arról, hogy nem volt magára hagyatott, magányosan küzdő farkas. Az iménti mondat ürügyén tehát mindjárt helyesbítenünk kell, s ha élne, bizonyára ő lenne az első, aki erre fel is hívná a figyelmet. Nevezetesen arra, hogy személyének jelentősége egyáltalában nem kizárólagos, sőt ragaszkodna a nélkülözhetetlen társak felsorolásához.

Maga Komjádi jegyezte meg kesernyésen a húszas évek végén, hogy dr. Donáth Leót külföldön jobban ismerik, mint itthon. Így volt, így maradt - nem változott ez mind a mai napig. Az FTC hajdani gyorsúszója - angolul, olaszul, franciául és németül is kifogástalanul beszélt - az 1920-as évektől munkálkodott nemzetközi kapcsolataink építésén. Kezdeményezésére alakult meg az Európai Úszó Liga, amelynek ő lett az első főtitkára. Neki köszönhetjük, hogy Budapesten kerültek sorra az első Európa-bajnokság versenyei 1926-ban. 1928-ban megválasztották a FINA (Nemzetközi Úszószövetség) főtitkár-pénztárosává. Az olimpiai bajnok vízilabdacsapat hagyományosan az ő nevét viselő örökös vándordíjat kapja. Tevékenysége, túlzás nélkül, felmérhetetlen segítséget jelentett a magyar úszó- és vízilabdasportnak.

"Komi" nem véletlenül halt meg oly fiatalon, 41 esztendős korában. Az első világháborúban súlyos sérüléseket, lőtt sebeket szerzett, sokat bajlódott magas vérnyomással, érszűkületi problémákkal. Testes, ráadásul hirtelen haragú ember volt, hamar méregbe gurult, egyszóval - mert ugyanakkor viszont sohasem kímélte magát, s ráadásul nem is diétázott - elég sokat betegeskedett. Az FTC szakvezetőjére, a svájci származású Speisegger Ernőre mindig számíthatott és támaszkodott is rá, abszolút megbízott benne, s remekül kiegészítették egymást. Lévén, hogy "Spejzi" kifejezetten nyugodt, higgadt, a játékosok nyelvén remekül értő, művelt edző volt (és többnyire az ő együttese adta a válogatott gerincét). Éppen így nélkülözhetetlen kiegészítője volt a "nagy négyesnek" dr. Beleznay László, az egykori válogatott játékos, aki tulajdonképpen a szövetségi kapitányi teendőket látta el 1925-től, míg Komjádi az edzéseket vezette. A remek sportvezető irányította válogatottunkat az 1936-os, szintén magyar győzelemmel végződött olimpia idején, három évvel Komjádi halála után. (Komi egészségi állapotán sokat rontott, hogy Los Angelesbe - és előtte a hosszas és fárasztó amerikai túrára - takarékossági okok miatt segítők nélkül, egyedüli vezetőként utazott).

Komjádi Béla 1910-ben kapott íróasztalt a Magyar Általános Kőszénbánya Társaság fővárosi központjában. A tisztviselő 15 évi szolgálat után - közben világháború, sebesülés, betegségek - 1925-ben nyugdíjba vonult, s egész életét a vízilabdázásnak szentelte. Reá jellemző előrelátással ugyanakkor arra vállalkozott, hogy újságíróként is szolgálja a vízilabdázást. A hetente háromszor megjelenő Nemzeti Sport úszó-vízilabda rovatának lett a vezetője. Ez a saját népszerűsége szempontjából sem elhanyagolható fordulat ugyan, ám sokkalta fontosabb a sportág megkedveltetése tekintetében, lényegében abban, hogy az egymást követő sikerek, valamint a nyomukban megjelenő lelkesítő és szakavatott írások következményeként a vízilabdázás nemzeti sporttá vált hazánkban.

"Komi" remek "piár"-menedzserként hasznosította újságírói mivoltát, jó barátságban állt az írókkal, színműírókkal, kollégákkal. Naponta éjfél utánig is elüldögélt a társaságukban az Abbázia vagy a New York kávéház teraszán, s ha valami érdemleges esemény küszöbéhez érkezett, egyéb szétkürtölnivalója akadt, azt több példányban a zsebében hordozta, s osztogatta az arra kiszemelt kollégák között. Amit Komjádi akart, az másnap rendszerint itt is, ott is megjelent, nem szólva a Nemzeti Sportban írt cikkeiről.

Első jelentős külföldi tudósításait 1927-ben a bolognai Eb-ről küldte. Komjádi lelkiismeretes újságíróként és mindenben segítőkész kollégaként egyaránt sokat tett lapunkért. Ellenben éppen így igaz az is, hogy a Nemzeti Sport sem fukarkodott népszerűsíteni nem mindennapos munkatársát. Ennek példájaként hadd idézzük az egy héttel az iménti lapszámunk megjelentetését követő kiadásunk 3. oldalát, ahol a négyhasábos cikk címe öles betűkkel ez volt: "Komjádi... Komjádi... Komjádi!" - idézve a Császár uszodát zsúfolásig megtöltő s a magyar Európa-kupa-diadal után örömmámorban a mester nevét skandáló tömeget.

A vízilabda-reformátor sírfelirata egyszerű: "Itt pihen a magyar úszósport fáradtságot nem ismerő harcosa, Komjádi Béla - 1892-1933..."

Idei megemlékezésünk végén azonban hadd ne elégedjünk meg ennyivel, hanem idézzük hajdani kollégánk, (Bús) Fekete Pál említett cikkének befejező mondatait:

"A nagy győzelem után, fönt az emberek feje felett, birkózik az ünneplőkkel. Mindenáron le akar jutni a földre, ahonnan felemelték. Azok közé tartozik, akiknek nem kenyere az ünneplés. Szeretne elbújni most valahová és egyedül örülni, hogy senki se lássa. És ahogy a földre kerül, el is siet a kabinsor fedett folyosójára, ahol biztonságban érzi magát.

Áll egyedül és mosolyog.

Aztán újra szól a megafon. Következik a program új száma. Komjádi lassan odamegy az újságíróhelyre és dolgozni kezd, mint a többi munkás kollégája a sajtótribünön.

Ül és dolgozik.

Vagyona, címe nincs.

Egyszerű újságíró.

Kis újságíró?

Nagy ember!

Komjádi Béla sírjának koszorúzása március 15-én 11 órakor lesz a Kozma utcai temetőben.

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.03.14.