- Vágjunk a közepébe: hiányzik a kispad?

- Alapvetően nem, hiszen sokat dolgozom, estére elfáradok, vár a család, ám ha kimegyek egy meccsre, ott minden más. Egyből átveszem a légkört, szakmailag nézem az eseményeket, variálok magamban, hogy mit csinálnék másképp, milyen taktikai húzással reagálnék a szituációra - mondja Horkai György, aki négyéves kapitánykodása alatt két Eb-ezüstöt, (1993, 1995) valamint egy Világkupa-győzelmet (1995) "adott" a magyar pólónak, ám az atlantai negyedik helyezés után kurtán-furcsán távozott a magyar pólóból.

- Lassan öt éve annak, hogy kivonult a vízilabdázásból. Bevallom, akkortájt azt gondoltam, egy, maximum két évet szusszan, aztán visszatér valamelyik klubcsapat kispadjára.

- Néhány éve én is azt hittem, nem tudok a póló nélkül élni, de egyre inkább az az érzésem, könnyen lehet, már soha többé nem fogok a vízilabdázásban dolgozni.

- Nehezen hiszem el, hogy az elmúlt időszakban egyszer sem hívták...

- Külföldről sokszor, legutóbb tavaly nyáron pont abban a székben ült a horvát Mladost Zagreb elnöke, amelyben most ön foglalt helyet. Győzködött, nemet mondtam, hiszen a család miatt külföldre semmiképpen sem mennék. Itthonról azonban soha, senki sem keresett.

- Meglepte?

- Furcsálltam, de mivel rengeteg munkám van, így időm sincs arra, hogy azon rágódjak, miért történt így. Sok a munkám - fürdőszobafelszerelésekkel foglalkozom -, esténként pedig rohanok haza, hiszen én fürdetem a picit.

- Hányan vannak a lányok?

- Négyen. Bea, Szilvia, Klaudia és a legkisebb, a tizenegy hónapos Anna.

- Boldog ember.

- Az vagyok, a póló pedig a jelek szerint megmarad örök szerelemnek.

- Mi kellett volna ahhoz, hogy Atlanta után is ön maradjon a kapitány?

- Tudom, hogy ha a kapitányválasztás előtt egy-két embernek szívességet teszek, akkor én maradok. De ez nem az én stílusom, tudja, szeretek tükörbe nézni.

- Emlékszem, a kapitányválasztás során egyetlen szavazatot sem kapott. Máig nem értem, miért tette ki magát ennek az enyhén szólva kínos helyzetnek, magyarán: ha ennyire nem támogatták, miért pályázott egyáltalán?

- Na, ez érdekes eset. Valóban nem akartam pályázni, kicsit elegem volt, engem is megviselt, hogy nem nyert a csapat Atlantában. Azonban az elnök Princz Gábor- két szövetségi alkalmazott társaságában - hosszasan győzködött, pályázzak, jó, amit csinálok, enyém a jövő. Nem akartam, de végül is meggyőztek.

- Az említett hármak is szavaztak?

- Princz sohasem szavazott, a másik kettő igen. Azóta sem értem, miért tették ezt velem.

- Sokan tartják, Horkai Györgynek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a magyar póló ismét a világ legjobbja.

- Erről a témáról csak annyit: kilencvenkettő után senki sem akart kapitány lenni. Emlékszem, sokan nem értették, minek kell naponta öt-hat órát tréningezni. Azért kellett, mert fizikálisan sehol sem volt a csapat. Meghökkentek, hogy tornatermi edzőt szerződtettem, az sem volt szokás. Akkortájt nem volt divat a taktika, a fizikális felkészülés. Nem vagyok jós, de kilencvennégyben leírtam az elnökségnek szóló beszámolómban: az atlantai olimpán még nem biztos, hogy nyer a csapat, de az utána következő négy év a magyar válogatotté lesz. Leraktuk az alapokat, ám kétségtelen, hogy nem tudtam leszüretelni a gyümölcsöt. Az én válogatottam gyengébb volt a mainál. Voltak lyukas posztok, most nincsenek. Kétségtelen, az akkor fiatalok - Kásás, Fodor, Steinmetz- még koruknál fogva nem értek arra a szintre, hogy meghatározói legyenek a válogatottnak.

- Amikor azt említettem, elévülhetetlen érdemei vannak, furcsán elmosolyodott.

- Csak eszembe jutott, ahhoz képest, hogy tíz év kóma után a vezetésemmel visszatért a magyar póló a világ élvonalába, elismerést nem sokat kaptam.

- Miért, nem mesteredző?

- Kilencvenötben, a Világkupa-győzelem utána a szövetség és a szakma teljes egyetértésében engem terjesztettek fel, de a bizottság azon tagja, aki amúgy pólózott, sőt szövetségi kapitány is volt, gondoskodott arról, hogy nehogy megkapjam az elismerést.

- A sydneyi győzelem után azért kapott egy-két köszönömöt?

- Az oroszok elleni döntő után sok telefonhívásom volt, nem tagadom, jólesett, hogy régi játékosok, szakmabeliek úgy látták, nekem is volt valamiféle részem a sikerben. A játékosok közül is volt, aki köszönetet mondott. Jó volt nézni a csapatot a sydneyi döntőben, meg a dobogón, nem tagadom, eszembe jutott, milyen kevés hiányzott ahhoz, hogy Atlantában is győzzön a válogatott. Lehet, hogy furcsa, de számomra nem a kilencvenötös Világkupa-győztelem, vagy az Eb-ezüstök jelentették a csúcsot, hanem az a játék, amit Atlantában nyújtott az együttes egészen a spanyolok elleni elődöntő utolsó negyedéig. Addig minden tekintetben tökéletesen játszott a gárda, a taktika magasiskoláját adták elő a fiúk. Nem tagadom, időnként álmomban is előjön a spanyolok elleni találkozó. Sajnos, két hiba elég volt ahhoz, hogy elússzon a finálé.

- Az üzleti életben mi a siker? Mondjuk az, ha el tud adni egy halom fürdőszobát?

- Az siker például, ha megnyerünk egy projektet.

- Más érzés?

- Meglehetősen. A sportolónak naponta van sikerélménye. Egy jó lövés az edzésen, egy sikeres helyzetgyakorlat. A civil életben kevesebb a siker, és más jelleg?. Ráadásul van, hogy jobb vagy, mint a rivális, mégsem a te pályázatod nyer. Mindamellett tartom, az üzleti élet tisztább, mint a sport.

- A felesége mit szól hozzá, hogy eltávolodott a pólótól?