Egy konok kapus megnyerő mosolya
--------------------------------------------------------------------------------
forrás: Tamás Rita, Szűcs Miklós, Nemzeti Sport
--------------------------------------------------------------------------------

Ha Kósz Zoltán neve elhangzik a szerkesztőség falai között, a lap hölgy munkatársai titokzatosan összemosolyognak ...
- Hát igen, a Kósz ... - mondogatják (az őszinteség kedvéért: mondogatjuk), miközben a férfi kollégák értetlenül fürkészik a hölgykoszorút. De hát ezt ők úgysem érthetik ...

A Nyugati térnél találkozunk, "hajnali" fél kilenckor. A szibériai hideg már beköszöntött, az ember lehelete nemhogy látszik - füstfelhőszerűen száll fel a magasba.
Időben érkezik, összegubózódva, de így is kiemelkedik a tömegből.
- Ritkán kell ilyen korán felkelnem - mondja -, a Vasasnál ugyanis csak 11-kor kezdődik az edzés. Az UTE-sok már kilenckor a vízben vannal. Ők azt szokták meg.
A napja többnyire ugyanolyan beosztásban telik. Délelőtt lemegy a Komjádiba, edz, majd este ismét a Komi vízébe csobban, s attól függően, hogy egy másik csapattal kétkapuznak-e vagy sem, másfél, illetve három órát tölt a kapu előterében.
- Pár évvel ezelőtt belevágtam két vállalkozásba - folytatja -, először egy butikot nyitottam, aztán egy kocsmát, de egyik sem jött be, ezért felszámoltam az üzleteket.
Talán majd később kezd bele ismét valamibe, egyelőre a vízilabda az első. De hát miért is erőltetné? Hiszen abban az időszakban tört be a legnagyobbak közé, amikor minden mást a háttérbe szorított és csak a pólóra figyelt.
- Régebben rosszul ment a védés, ha probléma volt az üzlettel - meséli. - Nyomasztott, hogy valami nincs rendjén. És mivel nem védtem jól, egyre görcsösebb lettem, és már csak azért sem ment jól az üzlet, és persze a vízben sem oldódtak meg a gondjaim.
A vízilabda a mindene.
Pedig nem így indult a kis Kósz Zoltán pályafutása. Először úszni kezdett, ám '76-ban Ozorai Kornél vízilabdaedző kiszemelte a nyúlánk fiút, és azt ajánlotta neki, kezdjen el pólózni. A gyerek otthon a szüleinek nem említette a pólótréner ajánlatát, ám "balszerencséjére" éppen aznap volt szülői értekezlet az uszodában. Kósz papa és Kósz mama végül rábeszélte a gyereket a vízilabdára. Igaz, nem volt könnyű dolguk.
- Nem voltam tehetséges - emlékszik vissza a majd 'húsz éve történtekre -, csak magas. Ozorai Kornél engem vezényelt a kapuba, és egész jól ment a védés ... A kezdet persze könnyebb volt, mint a folytatás. Rengeteget dolgoztam azért, hogy idáig eljussak.
17 éves korában került be először valamilyen válogatottba, de kilógott a sorból, hiszen a többiek végigjárták a korosztályos nemzeti "hatos fogatokat". A felnőtt válogatottba a Gyarmati-érában került be - '86-ban, három évre rá, Kásás Zoltán működése idején azonban ismét "körön kívüli" lett. Valahogy elmaradtak az igazán kiemelkedő teljesítmények, a nagy védések, az emlékezetes alakítások ...
- A mestereimnek soha nem volt velem gondjuk, mert ha valami nem tetszett, magamban őrlődtem - időzik el a múltban. - Megkötöm azokat a bizonyos kompromisszumokat ... csak minden legyen rendben körülöttem. Egyébként nem is látszik rajtam, hogy ha valami bánt. A barátaim azt mondják, ha kijövök az uszodából és rám néznek, soha nem tudják eldönteni, hogy nyert-e a csapatom vagy sem ...
Az önbizalom ... A központi kérdés, ami kicsit meglepő, hiszen velem szemben egy roppant jóképű (erről esett már szó: szerkesztőség, kolléganők, titokzatos mosoly ...) fiatalember ül, aki ráadásul sikeres és ismert.
- Csak egy-két éve billent helyre az önbizalmam, addig elég ssok gondot okozott az önértékelés - vallja be nyíltan. - Nem mondom, most is zavar, ha be kell mennem egy szórakozóhelyre, és minden tekintet rám mered. Percekre van szükségem, amíg feloldódom ... Ráadásul magas vagyok, még bele sem tudok olvadni a tömegbe.
Igaz, az önbizalom és a valódi értékek között nincs összefüggé. Csak hát aki nem értékeli önmagát, annak hiába magyarázzák, hogy ő milyen megnyerő és értékes ember ...
- MIndig is csodáltam azokat, akiken látszik, hogy már megkötötték önmagukkal a békét. Azt persze nem szeretem, ha valaki önhitt és lekezelő ... De az önbizalom valóban nagyon fontos. Azt hiszem, én azóta bízom önmagamban, amióta igazán jól megy a védés ... Az életre is a pólóból kellene merítenem, és olyan határozottnak kellene lennem a parton is, mint amilyen a vízben vagyok ... De remélem, most nem tűnik úgy, mintha teljesen bizonytalan és kétkedő lennék! Tisztában vagyok azzal, hogy sikeres sportoló vagyok, van lakásom, kocsim ... Csak hát azt is látom, hogy vannak olyan emberek, akik az én lehetőségeimmel már sokkal többre vitték volna ...
Az önbizalom ... Azt mondja, attól jött meg a hangja. Amikor a csapattársait megkérdezte, hogy hallják-e, mit kiabál a meccsek alatt. Azt felelték, igen, de csak egy ideje, régebben azt sem tudták, hogy kiabál-e egyáltalán.
Az elhangzottak után persze felmerül az emberben a kérdés: nem nyomasztja-e a hatalmas felelősség? Hiába játszik jól az egész csapat, ha a kapus gyengélkedik, oda a győzelem.
- Fantasztikusan jó érzés, hogy csak én tehetem jóvá, ha a védők elrontanak valamit. Feldob a felelősség, a nagy teher ...
Sokszor úgy érzi, nincs olyan ember, akinek több akaratereje lenne, mint neki, máskor úgy gondolja, hogy gyenge és erőtlen. De a meccseken nincs bocsánat. Akkor szigorú önmagához és kérlelhetetlen ...
- Konok ember vagyok. Érdekes, hogy vannak olyan emberek, akik bármit megcsinálhatnak velem, megbocsátok nekik. Ilyen például Liebhauser Józsi, a csapattársam ... Egyszerűen nem tudok rá haragudni. Ám vannak olyanok is, akikre egészen kis dolgokért is neheztelek, és képtelen vagyok túltenni magam a történteken. Őket félreteszem, végleg, és ezzel a kapcsolatnak vége ... Olyan jó elnézni azokat az idős bácsikat és néniket, akik már évtizedek óta együtt élnek, ismerik egymás gondolatait és érzéseit. És együtt vannak és szeretik egymást, hosszú évek múltán is ...
A jövő, annak ellenére, hogy még nem akarja abbahagyni a védést, egyre jobban foglalkoztatja. Talán vállalkozó lesz - van egy ötlete, de arról még nem beszél. Vagy edző - de kizárólag kapusedző. Egy teljes csapat irányításához nem érez elég ambíciót, meg hát az a hatalmas felelősség ...
Arra kérdésre, hogy kinek a bőrébe bújna bele a legszívesebben, azt feleli, hogy az olimpiai bajnok Kósz Zoltán tetszene neki.
- Egy év múlva pedig ott is maradnék ... - mondja Kósz Zoltán.
Kósz-mosollyal az arcán.
Amely leírhatatlan ... De a szerkesztőségben még hányszor el kell majd mesélnem?! ...

Akit egyetlen gól is a padlóra küld

Levél a hozzá tartozótól

Akik figyelemmel követik a vízilabdát, azok tudják, hogy te vagy az elmúlt évtized egyik legjobb, ha nem a legjobb magyar kapusa. Világviszonylatban is ott vagy a legnagyobbak között, ami tehetségednek és hozzáállásodnak köszönhető. Mert aki figyelemmel követik a vízilabdát, azok azt is tudják, hogy milyen szorgalmas, lelkiismeretes és odaadó vagy. Nagyon eredményes pályafutás áll mögötted, a Vasassal már számos szép siker részese lehettél. Talán az bánthat, hogy a válogatottal még nem értetek el világraszóló eredményt, de ez ne szegje kedvedet. Ebben a csapatban benne van a siker, és biztos vagyok benne, hogy ez hamarosan mások számára is világossá válik, és a Világkupa-győzelem mellett további diadaloknak örülhettek. Molnár Endre

- Ne sértődje meg, de nekem van egy rögeszmém: minden kapus egy kicsit "lökött" ...
- Van benne valami.
- Ezek szerint te is ilyen vagy?
- Ha az életemnek azt a szeletét vizsgáljuk, amely a sportot jelenti, akkor igen.
- Ez miben nyilvánul meg?
- Miben? Például énekelek védés közben ...
- Ezt komolyan mondod?
- A legkomolyabban. Tudod, az edzések olykor nagyon monotonok, nincs semmi változatosság, semmi szín bennük. Ilyenkor aztán elkezdek dúdolgatni.
- Van valamiféle biztos slágered unalom ellen?
- Nincs. Mindig azt énekelem, amelynek a dallama éppen ott "mocorog" a fejemben.
- Mérkőzéseken is alkalmazod ezt a módszert?
- Á, dehogy. Egy meccs azért nem tud olyan unalmas lenni, hogy erre kényszerüljek. Ott állandóan figyelni, koncentrálni kell.
- Azért meglepődnék, ha egy-egy mérkőzés előtt vagy alatt nem lenne valamiféle hóbortod ...
- Na jó, igazad van. Mint nagyon sok sportolónak, nekem is vannak kabaláim. Ha csak lehet, mindig ugyanúgy élem az életemet a mérkőzések napján. Ugyanakkor kelek, ugyanoda megyek, ugyanazt eszem.
- Figyekembe véve, hogy egy évben hány találkozód van, nem lehet túl változatos az életed ..
- Ez nem egészen így van, ugyanis nem mindig sikerül tartanom magam ehhez a menetrendhez. Időnként közbejön valami előre nem látható esemény, és borul az egész napom. És ami különösen érdekes, hogy általában ilyenkor jobban megy a védés. Ennek bizonyára lélektani okai vannak, ugyanis úgy gondolom, hogy rajtam kívülálló okok miatt nem tudtam rendesen felkészülni a meccsre, s ezzel, mintha a felelősség súlyától is megszabadulnék. Ja, és nehogy elfelejtsem: már évek óta velem van ugyanaz a sapka és úszónadrág.
- Természetesen ...
- Ezek ugyancsak hozzátartoznak a "rituáléhoz".
- Éss mi van akkor, ha ezek az évek folyamán elhasználódnak?
- Már megtörtént, de a táskámban azért mindig ott vannak.
- Mindezek ismeretében már nem is lehet csodálkozni azon, hogy a Világkupát nyerő magyar vízilabda-válogatott kapusa vagy, sőt tulajdonképpen az számítana meglepetésnek, ha nem így lenne!
- Na jó, akkor fordítsuk egy kicsit komolyabbra a szót, mert hár te is tudod, hogy ez messze nem ilyen egyszerű. Nagyon sok év munkájába került, amíg idáig jutottam.
- És mindig is ezt akartad?
- Nem kapusként, hanem mezőnyjátékosként kezdtem, de utóbb a kapuban kötöttem ki. Utólag belegondolva szerencsém volt, hiszen őszintén szólva egy kicsit lusta vagyok, soha nem szerettem le-föl úszkálni.
- Igen, de ennek a posztnak megvan az a hátránya is, hogy nehezebb sikerélményhez jutni, ugyanis gólt dobni talán valamivel könnyebb, mint egy ziccert megfogni.
- Ez így van. Szerencsére viszonylag hamar ért sikerélmény. A Vasasban még korántsem én voltam az első számú kapus, amikor Olaszországban, Savonában vendégszerepeltünk nemzetközi tornán. Rengetegen voltak, még a csilláron is lógtak a nézők. Két négyméterest megfogtam, s emellett, ahogy mondani szokták, még a szemüket is kivédtem az olaszoknak.
- Igencsak feldobódott állapotban lehettél!
- Úgy gondolom, hogy ezzel mindenki így van. Ha jól megy a védés, örülök, ha nem, az padlóra küld, napokig rágódom rajta. Egy-egy potyagól rettentően megvisel.
- És ha a társak hibájából kerülsz kiszolgáltatott helyzetbe?
- Ugyanez a helyzet. Már önmagában az, hogy gólt kaptam, borzasztóan rossz érzés.
- Ilyenkor leszúrod őket?
- Ez érdekes. Ha más hibájából gólt kaptunk, akkor általában nem szólok, hiszen tudom, hogy ez őt legalább annyira bosszantja, mint engem. Ha viszont megússzuk a helyzetet, akkor általában nem tudom megállni és oda-oda mondok.
- Meccs közben könnyen kijössz a sodrodból?
- Nem jellemző, ugyanis általában nincs miért.
- Nincs? A játékosok általában froclizzák az ellenfelet, a szurkolók mindenfélét bekiabálnak, a játékvezetők pedig időnként tévednek ...
- Az egymás piszkálásából a kapusok valahogy kimaradnak, a játékosok ilyenkor egymással vannak elfoglalva. A szurkolók, egy-két vidéki uszodától eltekintve, általában messze vannak, s bár hallom, amit mondanak, nincs időm foglalkozni vele. Ami pedig a játékvezetőket illeti, tudom, ha esetleg reklamálok, akkor sem fogják megváltoztatni az ítéletüket, így hát inkább igyekszem ezt is kikapcsolni. Mint mondtam, egy valami bosszant, s ez a gól.
- Az elmondottak alapján tudatos ember vagy. Jól érzem?
- Mint kapus? Szeretném hinni, hogy igen.
- Csodálkoznék, ha nem lenne valamiféle kimutatásod, statisztikád arra vonatkozóan, hogy mikro hova és hogyan lőnek a legjobb játékosok.
- Leírva ugyan nincsen, de itt vannak a fejemben ezek az adatok. Elsősorban nem is arra figyelek, hogy melyik sarokra dobnak, hanem, hogy milyen ütemben engedik el a labdát. Persze akadnak olyanok, akik kiszámíthatatlanok, akiket egyszerűen képtelenség kiismerni.
- Tőlük tartasz?
- Igen, de hadd ne áruljam el, hogy kikről van szó. Még a végén túlzott önbizalmuk lesz velem szemben.
- És a külföldiek közül?
- Két olasz, Pomilio és Ferretti.
- Van-e kapusideálod?
- Igen. Nemes és a jugoszláv Sostar. Fantasztikusan tehetségesnek tartom mindkettőt.
- És magadat tehetséges kapusnak érzed?
- Hát ... Most már van érzékem hozzá, az biztos.
- Egyáltalán mitől igazán jó egy vízilabdakapus?
- Kitartás mindenképpen kell hozzá, s úgy érzem, hogy ebben jó vagyok. Az sem árt, ha vannak reflexei egy kapusnak, én nem nagyon dicsekedhetem velük. Nem tudom, hogy neked milyenek a reflexeid, de biztos vagyok benne, hogy például pirospacsiban elvernél.
- Azért valamitől mégiscsak megfogod azokat a lövéseket!
- Megvan az adottságom, amelyről nem tehetek: nagy a két karom fesztávolsága, úgy tudom, hogy éppen megegyezik Darnyiéval. Mondják is, hogy ilyen "geometriával" az isten is kapusnak teremtett.
- És egy ilyen kapusnak teremtett ember miről álmodozik?
- Az Eb-t elveszítettük, az nagyon fájt; a Világkupát megnyertük, aminek viszont nagyon örültem. Ha az álmaimról beszélünk, akkor olimpiai és világbajnokként szeretnék visszavonulni.
- Merész, de egyáltalán nem elérhetetlen vágyak. Különösen nem Magyarország jelenleg ... hanyadik számú kapusától is?
- Most azt szeretnéd hallani, hogy ...
- .. hogy a te posztodon ki jelenleg a legjobb idehaza?
- Szerényen vagy őszintén válaszoljak?
- Csakis őszintén!
- Kósz Zoltán.