"Tengerre szállni... Ez az, ez kell nekem!" - motyogtam magam elé egy nyári éjszakán az ébrenlét és az alvás határán egyensúlyozva, majd az első Földkerülő vitorlázó, a jó öreg Slocum kapitány könyve lassan kicsúszott a kezemből. Ám másnap reggelre semmit sem veszített a varázsából a terv, sőt, boldog boldogtalannal meg akartam osztani, micsoda remek őszi programot is találtam ki magamnak.

Arra persze számítottam, hogy a lelkesedésem nem ragad majd át automatikusan mindenkire, ám elsőre meglepően kevesen fanyalogtak. Igaz, családom tagjai már megtanulták, fölöslegesen ellenzik egyik vagy másik ötletemet, a megvalósításában úgy sem tudnak megakadályozni. A barátoknak meg, ugye, mibe kerül jó pofát vágni a dologhoz. Aztán ahogy közeledett a számomra oly nagyon várt esemény időpontja, egyre több intelem talált meg. Hirtelen előkerült a hullámsírba vesző halászhajó történetét feldolgozó Viharzóna cím? film a videotékából, a TV-m?sorfüzetben valamennyi hajókatasztrófával kapcsolatos m?sort bekarikázta egy láthatatlan kéz, sőt, mindennapivá váltak a tengeribetegségről szóló horrorisztikus történetek. Ám ezek a figyelmeztetések még nagyobb kedvet csináltak az egészhez - a csak tespedek a görög tengerparton nyaralások ideje lejárt -, és a "ha kaland, akkor kaland" felkiáltással még azzal is megfejeltem a dolgot, hogy egy számomra idegenekből álló csapathoz kívántam csatlakozni. Mindössze ahhoz ragaszkodtam, hogy a kapitányt ismerjem, s szerencsémre Földkerülő vitorlázónk, a már számos kalandban részt vevő Gál József egyik csapatában éppen találtam egy üres helyet.

Ezt követően már csak egyvalami lebegett a szemem előtt: irány az Adria!

Az első sokk rögtön a pulai kikötőbe érkezéskor ért, amikor is hajónkra, az Equator 44-re kellett volna felhurcolkodni. Valahogy egy csöppet sem akaródzott átlépnem a mindössze 60 centiméteres távolságot, ami a mólót és a nyugodtan ringatózó vitorlást választotta el egymástól. (Bevallom, kényszerképzetem, hogy egy ilyen manővernél előbb utóbb a vízben kötök ki, az út végéig megmaradt.) A megfutamodáshoz persze már késő volt, így egy távolugrót meghazudtoló szökkenéssel vettem birtokba a hajót, amely lényegesen kényelmesebbnek bizonyult, mint ahogy eredetileg képzeltem. Berendezkedés - enyém az orrkabin, mit nekem nagyobb hullámzás -, majd jöhetett az ismerkedés, közös vacsora, hajnalig tartó viccelődés.

Az első kihajózás, az úgynevezett bevatás, mindig emlékezetes. Bár azt hiszem, a közel félóráig tartó jégesőt azért mind a hatan szívesen kihagytuk volna. Az eső, a tenger hullámzása - aminek következtében a hajó végének látogatása, mély meghajlásokkal vegyítve, rendszeres napi programjává vált a legénységnek -, a közelben lecsapó villámok még csak-csak, az apró technikai malőrt követő pótkormány bevetése sem ügy, ám a diónyi nagyságú jegeket látva már a kapitány szemöldöke is fölszaladt a homlokára. Egy-két halk fohász kíséretében elő is kerültek a mentőmellények. Na, és egy a búvárszemüveg, a vak kormányos kitételt megakadályozandó.

Az éjszakai kikötés utáni, megnyugtatónak szánt hazatelefonálást követően persze máris jött a válasz: "Hiányzott ez neked?". S az elképedés, miután feleletként egy határozott "Igen!" hangzott el.

Mert Cres-, Losinj-, Rab,- vagy Krk-szigete csodálatos, a hajnalig tartó viccelődések, sztorizgatások - a viharos kezdet már a második napon kedves emlékké magasztosultak - felejthetetlenek, a kikötők népe sokféleségével és közvetlenségével szinte Rejtő Jenőt idézte, a vitorlázás nyújtotta élmény pedig egyszerűen leírhatatlan. Igaz, nem is leírni kell, hanem újra tengerre szállni - ha lehet, már jövő tavasszal. S utána akár jöhet a végtelen óceán...