Igazi ikrek, akik nemcsak külsőre hasonlítanak, hanem szinte egymás gondolatait is ismerik. Talán ez lehet a magyarázata, hogy az 1980-ban repülő hollandiban olimpiai bronzérmet szerző Detre Szabolcs és Detre Zsolt csaknem 35 évnyi együttvitorlázás után is jól érzi magát egy hajóban. Sőt, amennyiben olykor-olykor különválnak útjaik a vízen, kifejezetten hiányolják a másik társaságát. Mert állítják, a közös gondolkodás mindkettejükre ösztönzőleg hat, és ha néha el is hangzik a fedélzeten egy-két hangos szó, megbonthatatlan egységet alkotnak.

Detre Szabolcs: - Már a vitorlázás előtt is minden sportot együtt próbáltunk ki, így lettünk mindketten a Vasas ificsapatának futballistái, majd síelők. Ez utóbbiban egészen a válogatottságig vittük.
Detre Zsolt: - Ebből is látszik - minden nagyképűség nélkül -, hogy bármibe is fogtunk, szinte azonnal eredményesek lettünk. A vitorlázással például elég későn, a katonaság után kerültünk kapcsolatba, és a kalózosztálytól jóformán öt év alatt jutottunk el a repülő hollandis olimpiai kerettagságig.
- Több hajóosztályt is kipróbáltak, melyik volt a szívüknek a legkedvesebb?
D. Sz.: - Egyértelműen a repülő hollandi, és nem csupán azért, mert azzal voltunk a legeredményesebbek. Elvégre húsz csodálatos évet húztunk ott le! Talán az Assót is azért szeretjük annyira, mert a két hajó viselkedése nagyon sokban hasonlít. Igaz, ez utóbbinál már nem a fiatalos hév a döntő, hanem a leülepedett rutin ...
D. Zs.: - Az az igazság, hogy az olimpiai és nagyhajós osztályok között egyre nagyobb lett az évek során a távolság. Az Asso viszont mára egyfajta hidat jelent a két világ között. Ezért ülnek be szívesen az olimpikonok is egy-egy versenyen valamelyik Assóba kormányozni vagy mancsaftkodni.
D. Sz: - Márpedig ez nagyon jó dolog, hiszen baráti hangulatot teremt a két mezőny között. Na és az úgymond öreg vitorlázóknak van lehetősége átadni a tudásukat a fiataloknak.
- Önök szívesen veszik, ha egy fiatal el akarja lesni a Detre-fogásokat?
D. Sz.: - Az olimpiai bronzérem után például többen is jöttek és kérdezgettek bennünket. Olyan is akadt, aki egész éjszakákat átbeszélgetett velünk.
- Azért, gondolom, nem adták ki minden titkukat, elvégre máig ritkaságszámba megy, ha nem nyernek egy versenyen.
D. Sz.: - Természetes, hogy az idősebb, tapasztaltabb versenyző nem árul el mindent a fiatalabbnak ...
- Csaknem harmincöt éve együtt vitorláznak, sohasem fontolgatták a szétválást?
D. Zs.: - Láttunk ilyesmit, és elriasztott bennünket a végeredmény. Mert azok a testvérek, akik más-más utakon kezdtek járni, már korántsem lettek olyan eredményesek külön, mint amilyenek együtt voltak. Ráadásul édesanyánk a lelkünkre kötötte, hogy bármi történjék, együtt maradjunk.
- Az sem vita tárgya, hogy az Assójukat, a Yuppie-t mindig Szabolcs kormányozza?
D. Zs.: - Egyszerűen arról van szó, hogy ő jobban be tudja gerjeszteni a hajót.
D. Sz.: - A legjobban a ralihoz tudnám hasonlítani a viszonyunkat. Ott sem boldogulhat egymás nélkül a vezető és a navigátor. Mi például már szófoszlányokból is tudjuk, mit akar a másik, míg a többiek a fedélzeten csak néznek ránk, mert egy kukkot sem értenek az egészből.
- Vitázni azért csak szoktak?
D. Sz.: - Persze, óriási vitáink vannak. Sőt, nem tagadom, néha egy hátbavágás is elcsattan verseny közben. Na de ikrek között ennyi szerintem megengedett.
D. Zs.: - A vitáink is építőek, mint egy vég nélküli "brainstorming". Ezért dolgozunk közösen a civil életben is.
- Mérnökként azzal az ötlettel nem játszottak el, hogy hajót tervezzenek?
D. Sz.: - Annál józanabbak, na és szerényebbek vagyunk.
D. Zs.: - Bizonyos részleteket azért megváltoztattunk már a hajón, sőt, mindig rengeteg új ötletünk van, de ezek tényleg inkább apróságok.
- Az Asso99-esek jelenlegi nemzetközi mezőnyében nem sok olimpiai érmest találni. Élveznek külföldön valamilyen megkülönböztetett figyelmet?
D. Sz.: - Mindenki tiszteli az eredményeinket, és nem csak az olimpiai bronzérmet. A Cagliariban, nyolcvanháromban megrendezett világbajnokságon elért negyedik helyünk legalább ennyire híres, vagy a Los Angeles-i olimpia helyett Tallinban megtartott pótversenyen szerzett bronzunk.
D. Zs.: - A nyolcvannégyes történet egyébként máig fájó pont. Akkor voltunk ugyanis a csúcson, itthon mindenki éremesélyesként kezelt bennünket. Aztán amikor röviddel az utazás előtt kiderült, hogy a teljes magyar olimpiai válogatott távolmarad az eseménytől, kimondhatatlanul csalódottak voltunk.
- Mindkettejüknek vannak gyermekei. A vitorlázást ki folytatja majd a családból?
D. Zs.: - Az én lányaim már felnőttek, és noha korábban remek sífutók voltak, most már elsősorban a karrierjükre koncentrálnak. Egyikük közgazdásznak készül, a másik biológus.
D. Sz.: - A fiam inkább kosarazik, a lányom pedig tehetséges szörfös, aki szerint ez utóbbi az igazi sport, a hajó kormányát tologatni kifejezetten unalmas. Vagyis egyiküket sem köti le a vitorlázás, márpedig ez az a sport, amit nem lehet erőltetni. Vagy érdekli a gyereket, vagy nem, és ezt nagyon könynyen fel lehet ismerni.
- Mire gondol?
D. Sz.: - Én például gyerekkoromban hajómodelleket csináltam, és lenyűgözött, ahogy a vitorlások orra hasítja a vizet. De mondok egy nagyon egyszerű példát. Egy gyerek vitorlástáborban azt próbáltuk ki, miközben az udvaron fogócskáztak a kicsik, hogy levettük a ponyvát egy hajótestről. Az a gyerek, amelyik megállás nélkül továbbszaladt, na, azt sohasem fogja igazán lekötni a vitorlázás, de abból, amelyik megállt bámészkodni, esetleg megkérdezte, megfoghatja-e a köteleket, még válhat remek hajós.
- Nemrég fejeződött be a Volvo Ocean Race csapat földkerülő vitorlásverseny. Arra még nem gondoltak, hogy részt vegyenek egy ilyen nagyszabású viadalon?
D. Sz.: - Ôszintén? Ez az, amire egyáltalán nem vágyunk. Még nézni is rossz volt azokat a felvételeket, amikor éjszaka a jéghegyeket kerülgették a csapatok. Látszott az arcukon a félelem ...
D. Zs.: - Mi már csak megmaradunk az Assónál. Márpedig ennek a hajóosztálynak az itthoni népszerűsítésében azért már eddig is volt némi részünk. Azután bővült ugyanis ki ennyire a mezőny a Balatonon, miután a mostani Yuppie elődjével megnyertük a Kékszalagot, és fölállítottuk a Balatonkenese-Keszthely időrekordot.
- Engedjenek meg egy személyes kérdést a végére. Szinte valamennyi régi vitorlásfényképen szakállat viselnek, és ugyan a hossza időközben csökkent, az arcszőrzet maradt. Ez valami Detre-féle babona?
D. Sz.: - Egyszerűen praktikus, hiszen védi az ajkat és a száj környékét a leégéstől. Nem véletlen, hogy a matrózok gyakran szakállasak.
D. Zs.: - Már csak azért sem egyszerű babonaság, mert gyerekkoromban kifejezetten utáltam a szakállasokat. Aztán már érett fejjel egyszer "elfelejtettem" borotválkozni, és valaki megjegyezte, milyen jól is nézek ki. Nos, azóta valahogy úgy maradt ...