Egy éve a női válogatott - akkori - tagjainak orcáján könnyek csorogtak, testüket valósággal rázta a zokogás, hiszen nem sikerült kiharcolniuk az olimpiai részvételt. Idén a nevetéstől rázkódnak a lányok, miután talán önmagukat is meglepve elébb megnyerték az Európa-bajnokságot, majd rá egy hónapra a világbajnokságon egészen a döntőig meneteltek, és hét meccs bezsebelése után csupán a nyolcadikat bukták el. Mégsem bánkódtak - sőt. Valósággal hahotáztak ezüstérmükkel a nyakukban. Új mesterükön, Faragó Tamáson ugyan ideig-óráig látszott, hogy ő mindig mindenütt nyerni szeret, és ennek elmaradása fáj neki, ám amikor este, a vacsora elköltése után leültünk beszélgetni a Sky Hawk Hotel impozáns éttermében, már látszott rajta, mindent megemésztett, tökéletesen érzi magát. És erről legkevésbé az az egyetlen korsó sör tehetett, amelyet a legendás pólós kivételesen megszavazott magának.

- Idei teljesítménye akár programnak is beillene: három gyerek, két döntő - még valami harmadik tétel kellene, hogy szlogen legyen belőle.

- Megszerettem ezt az évet, amelynek egyébként is bizakodva vágtam neki. Épségben megszülettek a hármas ikreim, Eb-arany után vb-ezüstöt nyertünk - és még csak az év felénél tartunk!

- Fel lehet tenni azt a kérdést, hogy mi hiányzott a vb-aranyhoz, vagy egy ennyire friss gárdánál nem szabad ennyire maximalistának lenni?

- Fel lehet tenni. Azok után, hogy látjuk, mennyit ér a második hely. Az amerikaiak nem állhattak dobogóra, az ausztrálok és az oroszok az ötödik helyért játszottak, azaz a sydneyi érmesek mind mögöttünk végeztek. Mi viszont eljutottunk a döntőig - igaz, van egyfajta hiányérzet bennünk, hiszen tehettünk volna többet is a győzelemért.

- Ehhez képest ennyire vidám ezüstérmeseket még az életemben nem láttam.

- Én kértem meg a lányokat, hogy demonstrálják, óriási eredményt értek el. Lehetett volna duzzogni, mint edző, érezhettem volna úgy, hogy elvettek tőlem egy aranyérmet, de ez meg sem fordult a fejemben. Nekem már van ilyen érmem, épp ezért vidítottam és küldtem vissza őket a vízbe, hogy ott ne csak az olaszok ünnepeljenek, de mi is, hiszen van mit.

- Nem sokkal a finálé után úgy fogalmazott, hogy sajnos ezen a mérkőzésen a lányok valamiért nem hallgattak önre, hiába kiabált, nem jutott el hozzájuk az információ.

- Úgy vélem, egy kicsit megzavarodott mindenki. Az otthonról érkező faxözön láttán, no és az elért eredmények tudatában a játékosok elhitték, hogy sztárok - mindezt viszont nem tudták igazán a helyére rakni. Akárcsak a szerelmeseknél. Beleképzelték magukat a tükörbe, nem látták a valóságot, csak azt, amit szerettek volna látni. És amikor ott voltak a medencében, képtelenek voltak úrrá lenni azon a zavaron, amit az olaszok ravaszkodása okozott. Hiába mondtuk el előtte, milyen trükkök jelentik az ellenszert, nem alkalmazták. A lövéseken is látszott, baj van. Az igazi tudás az, ami az ösztön szintjén is működik, amit vészhelyzetben, vesztésre állva is elő lehet szedni. Sajnos, próbálták ugyan nagy lelkesedéssel leplezni a gondokat, ez azonban nem sikerült.

- Egy hónapja, Budapesten, miért sült el mindez épp fordítva?

- Ott nem mi voltunk az esélyesek, elvégre a háromszoros Európa-bajnok, világbajnok ellen játszott egy új csapat. Ez felszabadította a gátlásokat, és mindenki a lehető legjobb formáját hozta. Most viszont idegileg és fizikailag annyira elfáradtunk, hogy a védekezés pontatlanságaiban mutatkozott meg a stressz. Ez volt az igazán feltűnő, hiszen míg a Szigeten elsősorban kiemelkedő támadójátékunkkal nyertünk, addig itt a védekezésben remekeltünk. Egészen a döntőig. Arról nem is beszélve, hogy Conti elkapta a fonalat, és ezúttal kottából védte az Olaszországban légióskodó játékosaink lövéseit. De a döntőről tán legyen elég ennyi, mert bár kétségkívül ez a legfrissebb, legégetőbb élmény, az egész idényünket mégsem ez jellemezte igazán. Ha valamilyen tanulságot akarunk belőle leszűrni, az talán az, hogy sajnos a legvégén kiderült, mennyire törékeny ennek a csapatnak a játéka - épp ezért nem lehet eléggé csodálni, amit a lányok elértek a nyáron.

- Ahhoz képest különösen, hogy szinte csak napokat tudtak közösen készülni.

- A játékosok jelentős százalékával csupán napokkal az Eb előtt találkoztunk, azaz taktikai repertoárbővítésre nem volt idő, legfeljebb az elméleti képzésre, a hangulatjavításra és a kondíció megalapozására. Ugyanakkor a lányokban félelmetes belső tűz égett, ami rengeteget segített abban, hogy példaértékűen erős együttest sikerült összeállítani rendkívül rövid idő alatt. És ez tényleg csapat volt: korábban akadtak nehézségek, nálunk azonban mind a tizenhárom játékos úgy érezhette, hogy teljes értékű csapattag.

- Szép magasra is rakták ezáltal a lécet. Nem tart a folytatástól?

- Esetünkben is magyar vízilabda-válogatottról van szó. Attól még, hogy a női szót is odateszik, az elvárható szakmai tudás és az elérendő eredmények hasonlóak, mint amit a férfiaknál megszoktunk. Ennek a terhét fel kell tudnunk vállalni, de mindezt érezzük is, és igen megtisztelő számunkra, hogy szereplésünk hasonlóképp nemzeti üggyé lett, mint a srácoké.

- Amúgy az egész egy tündérmesére hasonlít: fuvallatnyi felkészülést követően Európa-bajnoki győzelem, majd a sportegészségügyi törvényszerűségeknek ellentmondva, két nappal a vb-rajt előtt megérkeznek Japánba, és fittyet hányva a hétórás időeltolódásra, gond nélkül végigverik a mezőnyt, hét győzelem után csupán nyolcadjára veszítenek. Ha ez utóbbit megússzák, Hollywood is megvenné a sztorit...

- Nézze, igyekeztünk profi módon gondolkodni. Először befektetni, aztán kaszálni. A női vízilabda renoméját kellett először helyreállítani, de nem úgy, hogy a férfiak sikeréből próbálunk pozíciót kiharcolni: magunk bizonyítsuk be, hogy igenis van keresnivalónk, ha elérjük az eredményt, akkor lehet sütkérezni.

- De törvényszerű volt-e, hogy mindez így alakult?

- Azért azt szögezzük le, hogy a magyar női vízilabdában rendes munka folyik. Aztán azt is, hogy - ezt minden szerénytelenség nélkül állíthatom - elsősorban a személyemen keresztül került a női póló az érdeklődés homlokterébe. Faragó és a lányok - ez szerencsés téma, pláne egy budapesti verseny ürügyén. Ebből adódott az a felfokozott érdeklődés, amely a lányokon is sokat lendített, és attól fogva kölcsönhatás érvényesült: néha olyan szépen és felszabadultan játszottak, hogy mindenki hanyatt dőlt a meglepetéstől, jé, ezek így tudnak vízilabdázni? Úgy gondolom, ezáltal sok olyan új szurkolót szereztünk, akit korábban tán a sportág sem érdekelt.

- Ha már az önmaga szerepét említette... Régóta meg akartam kérdezni, hogy amikor tavaly nyáron ott kellett hagynia a Vasas férficsapatát, nem volt ez a női kapitányság afféle menekülési útvonal? Hogy más momentán nincs, jó, elvállalom, aztán vagy belejövök, vagy nem.

- Nem mondanám. A Vasas után ez a pozíció mindenképpen elismerést jelentett, ráadásul én akartam is az állást. Elég sokat jártam különféle előadókörutakon az Egyesült Államokban és Kanadában, ahol láttam, a lányok játéka sokkal népszerűbb, mint a férfiaké. S amikor adódott ez a lehetőség, úgy gondoltam, belevágok, és megpróbálom elérni azt, amit a fiúknál nem sikerült. A nők ugyanis képesek arra, hogy figyeljenek. Manapság már az ritka dolog, hogy valaki figyel rád. Ha én foglalkozom velük, azt törődésnek veszik, nem cseszegetésnek, mint a férfiak. Minthogy én edzőként elsősorban pedagógusnak tekintem magam, számomra fontos, hogy meglegyen ez a kontaktus. Nos, ez az alapja mindannak, ami eddig történt.

- Ha egy ilyen váltást az amerikai üzleti életben csinálna meg, decemberben mint az év embere vigyorogna a Newsweek címlapjáról.

- Bizony - és hol van még a december!?

CSG, Nemzeti Sport 2001.07.29.