(É) - Egy éve beszélgettünk épp arról, hogy tán jobban ki kellene mutatnia az örömét. Amikor gólt lő, amikor ajándékot kap, tudom is énÉ

- Pedig örülök, ténylegÉ Csak nem látszik. Nem tudom, lehet, benne van az is, hogy azért vagyunk ott, hogy gólt lőjünk. Egyébként az elődöntő felvételén látszik, hogy a duda pillanatában egy óriásit beleüvöltök Jelenics képébe, teljesen kivetkezve magamból. Na, az belülről jött, teljesen ösztönösen.

- Meccs közben hogyhogy nem szakad ki önből valami hasonló, mint a többiekből? Annyira transzban van, hogy a koncentrálás nem engedi?

- Nyilván ez is szerepet játszik benneÉ Tavaly Firenzében például a döntőben próbálkoztam az egyik gólom után, de kicsit késve, és azon az alapon, hogy végre én is csináljak valamit, ha egyszer belőttem, de az nem magától jött, mesterkélt volt.

- Ezután az aranyérem "elviselése" hovatovább rutinmunkának számított.

- Igen, a dobogón, a Himnusz hallgatása közben elérzékenyültem, könny is szökött a szemembe, de nem csordult ki. ValahogyÉ Valahogy már hozzászoktam az évek során. Sevilla és Perth után, a hazatérésnél még sírtam, de most, amikor megérkeztünk, csak kicsit hatódtam meg, nem annyira, mint korábban.

- Fodor Rajmund mesélte, hogy bezzeg Kovács Ági sikerénél megnyíltak a csatornákÉ

- Az olyan misztikus volt. Végül is életünkben először láttunk egy magyar sportolót élőben olimpiát nyerni, ami annyira megragadott, hiszen mi még el sem kezdtük, az esetleges sikerünk oly távolinak tűntÉ Másnap Kásával nézegettük Ági érmét, próbáltuk elhinni, hogy nekünk is ilyen lesz - de úgy éreztük, hogy az még elérhetetlen messzeségben van. Aztán, amikor megvolt, hirtelen annyira természetesnek tűnt az egész. Én például most sem érzem, hogy odakerültünk volna valamilyen csoportba, valamilyen szintre, ahol más minden. Nézem a márványtáblát, és nem gondolom, hogy most mi ugyanolyanok vagyunk, mint Faragó Tonó vagy Gyarmati Dezső bácsiÉ Amikor látom a körülöttem lévők arcát, ahogy rám néznek, ahogy fogadnak, abból tudom lemérni, hogy ez más.

- Belülről semmi, csak a külvilág visszajelzései?

- Pontosan. Furcsa, hogy míg korábban számtalanszor végigfutott az agyamon, mennyire jó lesz a végén, milyen különleges lesz az utolsó harmincöt másodperc, a visszaszámlálás, hogy milyen iszonyatosan vágytam rá, hogy végigéljem - addig a valóságban semmi egyedit sem éreztem. Vezettünk héttel, talán ez is szerepet játszott. Úgy voltam vele, mint a vizsgáimnál, egy hónapos munka volt benne, borzalmas drukk, kialvatlanság, vajon meglesz-e mindennek a gyümölcse - aztán amikor sikerült, és kiléptem az ajtón, elégedettség helyett inkább az üresség dominált. Nem állítanám, hogy az olimpián is ugyanez volt a helyzet, de valami hasonló.

- Ez azért döbbenetes. Mégiscsak valóra váltotta élete legnagyobb álmát, és akkor nincs semmi pozitív visszacsatolás?

- Van, van, ám nem olyan erős, mint azt az ember előzetesen hinné. Egyet viszont tudok: ha nem nyertük volna meg, az halálosan bántana. Azt érezném, kegyetlenül, kitörölhetetlenül.

- Mindebben az a fura, hogy a szárazföldön a teljes érzelmi skálán tud játszani. Számtalanszor látni harsány nevetés közben, ugyanakkor emlékszem '98 nyarára, amikor egy ártalmatlan Unicum-kupa-mérkőzést követően kis híján elsírta magát, miután Kemény Dénes lehordta egy kissé önzőnek tűnő megoldást követően.

- Talán ennek a komplexitásnak köszönhetem azt, hogy mindenre képes vagyok. A legfontosabb, hogy mindent megpróbálok jókedvvel csinálni. Természetesen velem is előfordul, hogy rossz napom van, mert úgy keltem fel, mert felidegesítettek a forgalomban, vagy Dubecz Józsi a tornateremben, de ezen muszáj túltennem magam, muszáj mindig a pozitív oldalt nézni, mert meggyőződésem, hogy ha a munkát jókedvvel végzem, akkor a hatásfok kétszeres-háromszoros.

- Aki viszont mindenre képes, az hajlamos arra, hogy álarcot öltsön, ha úgy hozza a sor.

- A mai világban néha meg kell játszanod magad. Alkalmazkodni kell, uram bocsá' sumákolni, hiszen az érvényesülés útja egyre kevésbé az, hogy folyton kimondod, amit gondolsz. E tekintetben persze mások vagyunk, Biros Petit például nem izgatja, mit gondol róla a környezete, ha éppen rossz napja van. Kása ugyanez. Hiába várod tőle, hogy feldobja a többieket, ha egyszer leül, és közli, hogy rossz kedve van. Ilyenkor másnak kell tennie az ügy érdekében, még akkor is, ha esetleg neki sincs túl jó napja, végtére is tizenhárom emberről van szó. Egy csapatnál mindezt természetesen nehéz tökéletesen megoldani, nekünk azonban azért sikerülhet, mert ismerjük, szeretjük egymást, alkalmazkodunk a másikhoz, elfogadjuk olyannak, amilyen.

- Ön például milyen?

- Nem tudnám megmondani. Splitbe menet Zsolt kezdte sorolni, hogy milyennek lát engem, és én csak néztem: ez tényleg én volnék? Utána kellett gondolnom, hogy rájöjjek: igen, ez én vagyok.

- Felidézné, mit mondott a centertárs?

- Már nem emlékszem. Tényleg. Annyi rémlik, hogy néha elviselhetetlen, ezt elismerem. Máskor az a tulajdonságom tör elő, amit a többiek úgy szoktak jellemezni, hogy hát ki, ha a Papesz nem? Hogy ha valami baromi kínos, de fontosnak tűnik, akkor azt általában én kérdezem meg a legkülönfélébb szituációkban. Akár a csapat ügyéről, akár valami bolondozásról van szó. Az ilyenekből áll össze az, amit a srácok Best of Papesz néven szoktak emlegetni. Előfordult már, hogy a többiek eljutottak odáig, hogy kijelentsék, ez nem velünk vanÉ

(É)

- Mindenesetre élmény lehet önnel egy háztartásban élni.

- Szerintem sokat változtam az elmúlt évek során - előnyömre. Szegeden is mondták ezt, többek között annak alapján, ahogy beszélgettem a fiatalabbakkal. Úgy tűnik, most már tudom értékelni az eredményeket, tudom, mit jelent példaképnek lenni. Hogy igenis oda kell menni hozzájuk, türelmesen kell beszélni velük. Amióta eljöttem Szegedről, nem is igen jártam az uszodában. Nem jó hangulatban váltunk el, ráadásul a tavalyi két arany után tényleg nagyobb volt az arcom a kelleténél, azaz kezdhetett kialakulni rólam a "nagyképű, bunkó vízilabdás" képe. Holott én nem ezt éreztem belülről. Mellesleg az egyetemen annak idején direkt úgy viselkedtem, hogy ne tartsanak nagyképűnek, próbáltam visszahúzódni, aminek az lett a vége, hogy na, itt van a vízilabdás, aki nem hajlandó beszélgetni senkivel. Úgyhogy az sem volt jó, ráadásul végképp nem önmagamat adtam - azóta próbálom megtalálni a helyes egyensúlyt, és talán most sikerült.

- Akik igazán ismerik öntÉ

- Ékevesen vannakÉ

- Hányan?

- Zsolt talán, és persze mindenekelőtt Noémi. Ô tényleg tudja, ki vagyok, milyen vagyok.

- Egyszóval: szíve hölgye is azt mondja, hogy előnyére változott?

- Egyetértett vele. Ô is látta, hogy Firenze után elszálltam magamtól, ami most nem történt meg, holott sokkal nagyobb eredményt értünk el.

- A Sevilla utáni híres nyilatkozat sem köszönt visszaÉ

- Azt még ma is megkapom. Fáradtan beestünk a stúdióba, és az olasz meccsel kapcsolatban közöltem, örülök, hogy az én meghatározó játékommal sikerült nyernünk.

- Legalább a nyilvánosság számára is kiderült, hogy lapul önben egy jó adag egoizmus.

- Nyilván, de a vízilabdával szemben megvan a megfelelő alázatom, mindig alá tudom magam rendelni a célnak, a csapatnak. Azt hiszem, ez is kiderült az utóbbi években. Mellesleg akkor csak azt szerettem volna kifejezni, örülök, hogy tagja vagyok a csapatnak, és hogy a játékommal sikerült hozzátennem valamit a jó eredményhez.

- Mennyi szerepük van a változásban a Dubrovnikban töltött hosszú hónapoknak, hiszen először kellett huzamosabb időt eltöltenie távol az otthontól?

- Van szerepük. Egyedül voltam, eleinte ismerősök nélkül, saját lábamra kellett állnom, úgy, hogy Dénes jó előre felkészített: vigyázzak, mert a külföldi játékostól a jó teljesítmény természetes, ha viszont gáz van, azonnal őt veszik elő.

(É)

- Sohasem jutott eszébe, hogy egy férfiember virágkorát, a huszonéveinek derekát idegen környezetben, magányosan éli le, kissé egysíkúan, a lakása és az uszoda között ingázva, olykor megspékelve egy éttermi látogatással?

- Úgy gondolom, a jövő megalapozása érdekében érdemes meghoznom azt az áldozatot, hogy nem itthon vagyok a családdal, a barátnőmmel. Egyébként ennek is megvan a jó oldala, még ha sok nehéz pillanatot is tartogat. Annál pedig bizonyosan jobb, mint hogy minimálbérért tologassam az aktákat egy ügyvédi irodában. Úgy vélem, még így is irigyelnek bennünket, hiszen sikeresek vagyunk, jóllehet sokat dolgozunk érte, és sok mindenről lemondunk.

- Meg olykor életveszélybe sodorjuk önmagunkatÉ Az ominózus januári "kocsiröptetés" kapcsán nem jutott eszébe esetleg az, hogy nem csupán önmagával szemben tartozik felelősséggel, de a csapat iránt is? Ha akkor valami borzalmas történik, az a többiek álmait is tönkreteheti?

- Sohasem éreztem úgy, hogy ha én nem volnék, akkor a válogatott nem is működne. Zsoltnak ugyan meggyőződése, hogy nélkülem nem nyertünk volna Európa-bajnokságot tavaly, ám én másképp látom ezt a kérdést. Amikor ültem bent a kocsiban, a szántóföld közepén, az járt a fejemben, hogy jó Isten, akkor most vége, nem megyek az olimpiára, ennyi volt - és hogy nem leszek egy sikernek a részese. Abban ugyanis biztos voltam, hogy nyerünk, hiszen senki sem pótolhatatlan, mert annyira egységesek vagyunk, hogy csak győzhetünk. Egyszóval nem az járt a fejemben, hogy nélkülem nem fog menni, hanem az, hogy kimaradok belőle.

- Komolyan megfordult a fejében?

- Azt felfogtam, hogy nagyot repültem, hogy iszonyú gyorsan mentem, hogy valami folyik a nyakamba, hogy itt most nagy gáz vanÉ Gyorsan végigcsekkoltam magamat, kezemet, lábamat, fejemet, kiderült, mindenem megvan, és akkor már az járt a fejemben, hogy adom én ezt el Dubrovnikban?

(É)

- Az efféle "nagyobb volumenű" karambolokat követően az ember hajlamos elfilozofálgatni, miért történt, miért úszta meg, mi következik ebből, ilyesmi.

- Én sem tettem másként. És rendre arra jutok, hogy valaki vigyáz rám odafent.

- Ô fontos az ön életében máskor is?

- Meghatározza. De nem úgy, hogy vasárnaponként templomba megyek. Számomra nincs szükség a földi procedúrára ahhoz, hogy higgyek benne.

- Netán valami irányvonalat is szab a mindennapjaihoz?

- Úgy gondolom, hogy egy determinált, szűk sáv van számomra kijelölve, ezen belül próbálok manőverezni és tudatosan haladni.

- Mennyire tervez előre?

- Most éppen Athénig. Szerintem hasonló sikerekben lesz részünk.

- Az ön pályája eddig meredeken ívelt felfelé, bukásban nem volt része - de mi lesz, ha egyszer eljő a pillanat? Hogyan fogja megemészteni?

- Az biztos, hogy a történtek után már semmi sem viselne meg annyira, mintha a balesetem miatt esetleg lemaradtam volna Sydneyről. Az törvényszerű, hogy lesznek kisebb, figyelmeztető jellegű döfések, amelyeket muszáj elviselni. De hiszem, hogy ha továbbra is így végezzük a dolgunkat, nem élünk vissza a kapott lehetőségekkel, a tehetségünkkel, akkor nagy gondjaink nemigen lesznek. Elvégre a palást a hátunkon, a korona a fejünkön - már csak a jogart kell megszereznünk.

A színes Sport, 2000.12.28.