A sors útjai kifürkészhetetlenek, s hogy néha milyen különös összefüggéseket, párhuzamokat produkálnak - álmélkodva döbbenhet rá az ember. A magyar vízilabdázás mindössze két olyan klasszisjátékost tart számon, akiknek három olimpiai aranyérmet akasztottak a nyakukba: Gyarmati Dezső és Kárpáti György. Az elsőt Helsinkiben kapták 1952-ben. Abban a csapatban ellenben még ketten voltak olyanok, akik - ha rendhagyó események nem szólnak közbe - szintén ott lehettek volna az előbbi kettő mellett Tokióban, ahol azok a harmadik aranyérmüket vehették át 1964-ben. A második aranyért is persze együtt küzdöttek - az 1956-os melbourne-i játékokon. A Tokióról lemaradt Markovits Kálmán esete közismert. A "Gróf úr" - ő volt a csapatkapitány - a felkészülés során élesen bírálta Laky szövetségi kapitányt, lényegében fegyelmi okok miatt nem utazhatott tehát Japánba. A nagyszer? irányító nemrégen ünnepelte 70. születésnapját. Május 6-án követi őt a "fennállásának" szintén 70. évét celebráló játékostárs, Bolvári Antal (akit Schmitt Pál és Aján Tamás, a MOB elnöke és főtitkára, valamint az Olimpiai Bajnokok Klubja táviratban köszöntött).

Markovits és Bolvári Tóni együtt kezdték pályájukat gyermekkorukban a Neményi Papír klubjában, mindketten remekül úsztak, s a két tehetséget együtt szemelte ki magának, és vitte a Bp. Lokomotívba (a BVSC jogelődjébe) a tévedhetetlen szemű mesteredző, az oly sok világsikerben részes Sárosi Imre. Bolvári 1949-50-ben gyors-, hát- és vegyesúszóként négy országos bajnokságot nyert, sőt két ezüstérmet szerzett 1951-ben a berlini főiskolai világbajnokságon. A két fiú egy időben váltott úszásról vízilabdázásra, együtt futották be pályájukat, kapcsolatuk mind a mai napig szoros maradt. Tóni soha nem volt bőbeszédű, talán ezért is történhetett, hogy kevesen tudják, miért következett be törés éppen játékoskarrierje derekán. A 70 éves születésnap talán arra is jó alkalom most, hogy szóljunk erről, nem mintha a két olimpiai arany, az Európa-bajnoki diadal, a 45-szörös válogatottság nem lenne irigylésre méltó gyűjtemény önmagában, meg a velük járó hírnév, amely hajdan a bőséges góltermést biztosító Bolvári-Szívós-Kárpáti csatársor mindhárom tagját máig övezi.

Azt az 5-ös sapkát, amelyben Tóni az 1952-es olimpián szerepelt, ma is felbecsülhetetlen kegytárgyként őrzi. Kiegészítésül még tegyük hozzá, hogy magától értetődően az idősebb Szívós István játszott az idézett sor tengelyében középcsatárt. Erre a megkülönböztetésre azért van szükség, mert az elnyűhetetlen, hallatlan munkabírású és nagy lövő Bolvári később az ifjabb Szívóssal is együtt játszott - Kárpáti "Gyurika" társaságában természetesen - az FTC színeiben. Emlékezetes sikereket arattak.

Melbourne után, az 1956-os forradalom idején néhányan eleve kint maradtak. Zádor, Kárpáti, Jeney például több hónapos amerikai bemutató körútra indult. A többség hazajött, de néhányan később itthonról távoztak, így Gyarmati és Bolvári is. Az utóbbi menyasszonya után indult útnak, s végül Ausztráliába vándorolt ki vele, feleségül is vette. Ismeretes, a tizenegy játékos közül végül egyetlen kivétellel - Zádor, aki Kaliforniában telepedett le - mindenki hazatért. Utolsóként - felbomlott házassága után csalódottan, a kiállt megpróbáltatásokba belefáradva, de új reményekkel a szívében - Bolvári Antal is visszajött. Kálmán barátja segített neki a szükséges okmányok beszerzésében, majd 1961-ben az itthoni beilleszkedésben is. Csaknem öt évet töltött távol. Kalandozásai során volt minden: pincér, vízvezeték- és csatornaszerelő, építőmunkás, a General Motorsnál raktáros, vasútépítő, vámos és a többi. Vízilabdázás? Legfeljebb műkedvelő szinten, és csak nagy ritkán.

Közeledve a harminchoz Bolvári úgy döntött, elölről kezd mindent. A Vasasban "lábadozott" - minden reggel hatkor külön önkínzó egyéni edzésekkel kiegészítve a Császár uszodában -, aztán a Bp. Spartacushoz igazolt, majd másodvirágzása idején részese volt az FTC sikereinek: kétszer nyertek bajnokságot, kétszer Magyar Kupát. A tokiói olimpia előtt, 1964-ben ismét meghívást kapott a válogatottba, ám Japánról végül is hajszállal lemaradt. Nem a teljesítménye, inkább Laky Károly szövetségi kapitány - aki különben nagyra becsülte - fiatalítást megvalósító csapatépítő koncepciója következményeként: Felkai, Bodnár, Konrád II, Rusorán II, Pócsik kapott szerepet az idősebbek mellett. Markovitscsal együtt itthonról izgulták végig a Távol-Keleten zajló vízi ütközeteket.

Amikor 1969-ben befejezte a játékot, szinte azonnal edzői feladatot vállalt a Bp. Spartacusban Szalay Iván mellett, majd 1970-től már ő lett a vezetőedző. A Testnevelési Főiskolán szakedzői diplomát szerzett, és hallatlan szorgalmával szakemberként is eljutott a csúcsra. A hetvenes-nyolcvanas években Mayer Mihállyal a juniorválogatott edzője volt, 1980-ban Európa-bajnokságot nyertek, s amikor Mayer 1981-ben átvette a felnőttválogatottat mint szövetségi kapitány, Bolvárit vette magához edzőnek. 1979-től 1988-ig a Bp. Honvéd együttesét dirigálta, majd vissza tért a Spartacushoz, ahonnan 1992-ben vonult nyugállományba - már mint mesteredző. Az általános megbecsülés és elismerés jeleként a Magyar Köztársaság Sportdíjával jutalmazták.

Bolvári Antal hetvenéves, feleségével, Évával tökéletes házasságban él, de tartja a kapcsolatot első, még Ausztráliában alapított családjával, elsősorban rendszeresen Pestre látogató Andrea lányával. Ma is együtt él a vízilabdával, figyelemmel kíséri az eseményeket, és legnagyobb szórakozása, hogy kilenc és fél éves, ígéretesen úszó unokáját, Esztert kísérgeti edzésekre az uszodába.

Bevett szokás szerint egy ilyen születésnapi köszöntőféle végén azt illene írni, hogy élete, pályája remek például szolgálhat sportolóknak, edzőknek egyaránt. Ettől azonban hadd tekintsek el, s Tóni is - a legszerényebbnek ismertem meg legendás nagyjaink között - alighanem elhárítana minden közhelyszerű dicshimnuszt. Ehelyett mivel volt alkalmam játszani ellene - sőt vele egy csapatban is annak idején néhány alkalommal a válogatottban "második" pályafutása idején a szovjetek, németek, románok ellen -, továbbá mert közelről figyelhettem edzői munkáját, végső összegzésként hadd egyszerűsítsek: olyan ember, aki függetlenül a körülményektől megszállottként, feltétel nélkül mindig a maximumot akarja nyújtani.

Egyáltalában nem lepődnék meg, ha valami hasonlót mondott örök barátja, Markovits Kálmán is, amikor felköszöntötte...

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2002.05.07.