Világkupa: akikért a harang szólhatott volna
Két dupla, mégis hiányérzet
"Most azt képzeld el, hogy mindez az
olimpiai döntőn történik ... Még rágondolni is rossz, hogy
éreztük volna magunkat. Akkor már inkább itt" - merengett
Biros Péter, s ha egy öt másodperccel a duda előtt elveszített
Világkupa-döntő után a pozitívan kívánjuk szemlélni a világot,
mindenképpen igazat adhatunk olimpiai bajnokunknak.
Itt vesztettük el?
Csomakidze útjára indítja a döntő csavart, Kásással a
nyakában |
Természetesen
ettől még a belgrádi 9-10-et most kell megemészteni, s rögvest
azzal kezdhetjük: nem véletlen, hogy ezúttal nem
ismétlődhetett meg a sydneyi fesztivál. 2000-ben négy év
tervszerű munkáját követően ért a csúcsra október elsején az
együttes - most immáron egy második, követhetetlenül zsúfolt
nyarat kellett volna megkoronáznia augusztusban. Nem múlott
sokon, hogy nem sikerült.
A pezsgő tetején - amelyet
félig-meddig kényszeredetten bontottak ki csapatunk vezetői a
vacsorát követően, ha már odahozták a belgrádi követség
képviselői - csupán vékonyka habréteg úszott. "Nagyjából ennyi
volt a differencia Fodor Rajmi és Csomakidze lövése között" -
emelte szeme elé a poharat Kemény Dénes. Fodor labdája a védő
fején kapott halovány gellert s vágódott a kapufára, majd
onnan kifelé - Csomakidzéé Szécsi Zoltán hóna aljáról szintén
a lécre repült, majd onnan befelé vette az irányt. Nagyon nem
mindegy egy döntőn, 9-9-nél. Tavaly az efféle nüanszoknál
rendre azt mondtuk, törvényszerű, hogy most nem nekünk
dolgoztak (ne feledjük, Eb-n és vb-n háromszor egy gól döntött
az ellenfelek javára). Egy ilyen Világkupa után valahogy nem
áll rá a szánk. Elvégre olyan mutatványt vittünk végbe,
amelyhez foghatót soha senki: három nap alatt kétszer vertük
meg Belgrádban a jugoszlávokat úgy, hogy közük sem volt a
partikhoz, holott ők a kettő között még pihenhettek is.
Ennek ellenére, ha önmagunkkal szemben őszinték akarunk
lenni (illik), akkor bevallhatjuk: voltaképpen megint nem
lepődhettünk meg. Miközben mi a jugók elleni hősköltemények
idején kiadtuk magunkból az utolsó tartalékokat, addig az
augusztusra igencsak beélesedett oroszokban maradt annyi, hogy
egy utolsó utáni lehelettel begyűjtsék ezt az aranyat is.
Kásás Tamáson már a visszaúszás alatt látszott, ereje végén
jár (két hét alatt nem szívhatott magába több energiát), így
hiába próbálta meggátolni Csomakidzét, az orosz óriás
zseniálisan becsavarta a labdát. Nem kívánnánk senkinek, hogy
átélje mindazt, amit Kásás az ezt követő percekben: róla
szerezték a mindent eldöntő gólt, neki jutott a "mentőlövés"
(nem ment be) - ehhez képest néhány pillanattal később két
serleggel is megtalálták a rendezők, hiszen 13 találattal ő
lett a gólkirály, s ami egy világversenyen a létező
legritkább: a szakemberek őt szavazták meg a Világkupa legjobb
játékosának is. A jugók elleni dupla után még egy, ami végül
nem okozott vegytiszta örömet. Kásás szédületesen
vízilabdázott (az a pláviknak hintett négyes ... ), ám a fináléban
már ő sem tudott annyi pluszt adni, hogy átlendítse a csapatot
a holtponton. A csapatot, amelyben senki sem hasonlított
csúcsformát futó önmagára, sem a korábban remeklő kapus,
Szécsi, sem az ezen a nyáron újra óriásit produkáló Molnár
Tamás, sem a sikerek korábbi motorjának számító jobb oldal, a
betegsége miatt nyüglődő Benedek Tibor, sem Kiss Gergő. Igaz,
ha rajta számon akarjuk kérni, miért vállalta el azt a
kockázatos passzt az utolsó támadásunknál, amely megnyitotta
az aranykaput az oroszok előtt, akkor azt is jegyezzük meg,
mint radírozta le totálisan a pályáról a házigazdák játékának
alfáját és omegáját jelentő Alekszandar Sapicsot - kétszer is,
repedt orrcsonttal.
Vk-különdíjak
Gólkirály: Kásás Tamás, 13 góllal.
A legjobb játékos: Kásás Tamás.
A legjobb kapus: Nyikolaj
Makszimov (Oroszország) |
Ellentmondásnak hat ez is
meg elég sok minden - ami jellemzi ezt az idényt. Egy döntőn
11-ből hét emberelőnyt értékesíteni pazar arány. Mégis azon a
négyen múlott minden. S megint nem véletlenül:"Nem járt úgy a
labda, mint júliusban. Akkor annyira egyszerűnek látszott
minden - most mindenki belelóbált kettőt-hármat, aztán adta
tovább, már nem igazán voltunk dinamikusak" - vélekedett
Biros. Ô még nem volt ott Perth-ben, ahol a Kemény-éra addigi
egyetlen döntőjét bukta el a csapat. 1998-ban az volt a baj,
hogy nem volt még becsülete a finálénak, a bejutás ténye
megelégedettséggel töltött el mindenkit. Most tán az, hogy már
nem volt annyi becsülete. A jugó duplát követően magától
értetődőnek tűnt a következő győzelem, mintha a korábbi
aranyhalmozást követően túl simának tetszett volna az út. Csak
így utóbb vakarhatjuk a kobakunkat: a létező leggyilkosabb
falon közelítettük meg az oromzatot, ám az utolsó lépéseknél
nem figyeltünk eléggé - így a (dobogó) tetejére mások
állhattak.
Kár érte. Kár, mert a tudósító szívesen
pengetett volna romantikus húrokat, hogy ha e hősies
nándorfehérvári diadalt követő napon meghallják a déli
harangszót, hallgassák úgy, hogy az egy picit pólósainkért is
szól. Ám Magyarországon egy ezüstérem után nincs helye efféle
érzelgősségnek, különösen, hogy az Európa-bajnoki után immáron
második címünktől fosztottak meg bennünket az ellenfelek.
Kezünkben már csak az olimpiai koronát tartjuk - viszont az
idén látottak alapján igenis megvan az esély arra, hogy azt
két év múlva ne vehessék el tőlünk, s ezt akkor is valljuk, ha
bevalljuk: nagy összeget tettünk volna vasárnapi sikerünkre
is. Amivel kapcsolatban egyébként egy régi angolszász
bukmékerszabályt idéznénk: "Nem mindig a legerősebb nyeri a
csatát és a leggyorsabb a versenyt - de fogadni azért arra
kell."
CSG, Nemzeti Sport 2002.08.27.
|
FONTOS
