Miközben a fölgyorsult játék eseményeit a néző már annyira sem képes földolgozni, mint Gyarmatiék vagy Sárosiék idejében - pedig, kellőképpen szimplifikálva a dolgot, akkor sem értette, miért ítél a bíró úgy, ahogy -, a nemzetközi szövetség mind pöffeszkedőbb irányítói sajátos ámokfutásba kezdtek.

A kiírását tekintve is indokolhatatlan sorozat, az idén első alkalommal megrendezett Világ Liga már az első mérkőzés első labdára úszását megelőzően a közröhej kategóriájába tartozott. Kilencperces negyedeket, tízperces nagyszünetet, öt méterről elvégzett büntetőket: öncélú, értelmetlen és közönségellenes módosításokat erőltettek az együttesekre. A barátságosnál is barátságosabbra sikeredett magyar-orosz derbi után pedig az derült ki, hogy a vezetői fantázia a moralizálásban sem ismer határokat: míg a magyarokat bundaváddal elmeszelték, az oroszokkal döntőt játszattak a felső körökben rendkívüli rokonszenvnek örvendő spanyolok ellenében.

A múlt heti Világ Kupán aztán rájöhettünk - ha egyáltalán kétségünk lett volna felőle -, hogy a három hete, Patraszban történtek semmi esetre sem tekinthetők holmi kisiklásnak. Ellenkezőleg: a flancos pezsgőtől a kelleténél sokkal jobban meghatódó nemzetközi "elitcsapat" komolyan gondolja, hogy semmit sem kell komolyan gondolnia. Részletkérdés, hogy megint éppen a spanyolokkal kivételezett, az már nem, ahogyan. Miután kiderült, hogy a csoportküzdelmek után az egyik ágon három válogatott is négy ponttal végzett, "kivették" a trióból a körbeverés legjobbját (Jugoszlávia), az eredetileg második (Magyarország) és a harmadik helyezett (Oroszország) között viszont nem az addig alkalmazott szabályt, hanem az egymás elleni eredményt tekintették irányadónak. Így lettek a magyarok - jócskán a belgrádi éjszakában járva - másodikakból harmadikak, így kerülte el Spanyolország Kemény Dénes mindinkább játékba lendülő együttesét.

Az egyre nevetségesebbé váló vezérkart egyáltalán nem izgatja, hogy a hangzatos szóbeli nyilatkozatok dacára ugyanaz a hét-nyolc válogatott alkotja a mezőnyt, amely tíz, húsz és harminc éve. A kis sportág tágas VIP-páholyaiban terpeszkedők között nincs, aki kezdeményezné, hogy az Európa- és a világbajnokságot ne azonos esztendőben, ráadásul ne néhány hét különbséggel rendezzék. Nincs, akit elgondolkodtatna, hogy négy-öt nemzetet leszámítva csupán erőszakkal kivezényelt iskolás- és katonacsoportokkal népesíthetők be valamelyest mégoly rangosnak mondott eseményeken is a tribünök. Nincs, aki fölvetné, vajon a világ legtekintélyesebb hírügynökségeinek többsége számára miért ismeretlen, jó esetben indifferens sportág a vízilabda. És legfőképpen: nincs, aki az egyetlen üdvözítő utat taposná, jelesül, hogy a játék objektíve kedvezőtlen adottságait - értsd: ami a víz alatt történik, az nem látszik - legalább szemléletében egységes, azonos koncepciójú, az ad hoc ítéletek számát minimálisra csökkentő bíráskodás kompenzálja.

Magyar tagja jelenleg nincs a nemzetközi szövetségnek. A felelősség alól mégis farizeus dolog lenne kibújni, ha már egyszer nem győzzük hangoztatni, hogy a póló "magyar játék", hogy a megboldogult futballunk mellett az egyetlen csapatsport, amelyben valaha olimpiát nyertünk. Ha a póló a "miénk", akkor lassan oda kéne sózni egy jelentősebbet az asztalra.

Az se baj, ha darabokra törik egy-két ólomkristály pezsgőspohár.

Bruckner Gábor, Népszabadság 2002.08.27.