|
|
| ||||
|
|
Karácsonyi csevegés dr. Horkai Györggyel
Szenteste nem lesz edzés -------------------------------------------------------------------------------- forrás: CSG, Kurír 1993 -------------------------------------------------------------------------------- Elmondhatja magáról: 1993-ban megcsinálta az év csapatát. No jó, vízipólóséknál a medencékben történnek az igazán nagy dolgok, de hogy egyáltalán megtörténhessenek, ahhoz egy olyan ember is kell a partra, mint dr. Horkai György. A kapitányt amúgy az edzők összevetése nem izgatta - egyébként második lett -, annál inkább a csapatverseny. S fiainak mostani elismerésére sokkalta büszkébb, mint amikor az ő versenycsapatukat triumfálták a voksolók. Pedig ők olimpiai bajnokok voltak, a jelenlegiek pedig "csak" Eb-ezüstérmesek. Az viszont szentigaz, a hetvenes évekkel ellentétben most a béka feneke alól tört fel az együttes, méghozzá alig több, mint öt hónap alatt. Eme szédületes emelkedés egyébként tavaly karácsony előtt indult el, amikor Horkai György megkapta a kinevezését. Ma ismét gyúlnak a csillagszórók, azaz épp ideje, hogy a két fenyőállítás között történteket felelevenítsük kicsit. 
- Szenteste lesz edzés?
- Nem. - Bűnős mulasztásnak hat ... - Lehet, de a vizsgákra is készülniük kell valamikor. - Annyi szent, nincs szebb annál, mint a fenyőágak alatt tételeket biflázni ... Tényleg, tavaly ilyenkor mit érzett a kinevezés után? - Örömet és büszkeséget, hogy lobbyzás nélkül lettem kapitány. Ezenkívül egyfolytában azt kérdezgettem magamtól, normális vagyok-e, hogy az örök kritika és fúrás hazájában elvállaltam ezt a feladatot, ahelyett, hogy napi két edzés mellett a tengerparton lófráltam volna. Mert olyan ajánlataim voltak, amilyen edzőnek még soha: havi százezer márka, plusz kocsi, lakás, teljes ellátás. Mégis hazajöttem, mert nekem megtiszteltetés volt ez a feladat, kifejezetten izgatott, annak ellenére hogy tudtam: a többi csapat jó, a mienk meg rossz. - Miért pont önre esett a választás? - Azt hiszem, a voksolókat az a három hónapos munka győzte meg, amit a válogatottnál végeztem az olimpia előtt, amikor az a csapat hülyére vert mindenkit. - És ha ott van Barcelonában is? - Legyen elég annyi, hogy az olaszok kintről felhívtak az első meccs után és megköszönték, hogy kisszálltam, mert tudták, különben esélyük sem lett volna a döntetlenre. - Térjünk vissza oda, hogy kinevezték. - Néhány hónap alatt hozzászoktak a fiúk a munkához, ma már nem sírnak napi 6-7 óra edzés után. - Talán mert sírni sincs erejük ... - Lehet, de az biztos, hat óra után már boldogok, hogy csak ennyit tréningeztünk. - A "kegyetlenkedések" ellenére milyen a viszonya a játékosokkal? - A parton haveri, a medence viszont más dolog. De a fociban s más közös mókákban benne vagyok, nálam nincs három lépés távolság. - Csak azért kérdem, hogy ha mondjuk kedvenc Postabankunktól kapna x millió forintot, tudna-e mindegyikőjüknek olyan ajándékot venni, amire igazán vágynak, aminek igazán örülnének? - Hm, jó kérdés ... Azt hiszem, tudnék. Egyiknek lakást, másiknak autót és így tovább ... - A világ második csapata meg is érdemelné ... Gondolta volna tavaly a szalncukrok kötözése közben, hogy idáig jut fél év alatt? - Először is, szerintem még nem vagyunk a világ második csapata. A srácoknak is mindig ezt mondom: nehogy azt higgyék, hogy jövőre már csak egy feladatunk lesz, az olaszokat legyőzni. Szó sincs róla, szerintem ma összeszokottság és játék terén még a spanyolok is előttünk járnak. A cél végül is az volt, hogy utolérjük a spanyol-olasz-horvát hármast, ami szerintem sikerült, s így most egy picivel előrébb állunk, mint az utánunk következő hat-hét csapat. - Elégedett? - Mindig is mondtam: én maximalista vagyok, tehát ha azt veszem, hogy idén négyszer kaptunk ki az olaszoktól, akkor nem. Egyébként természetesen igen, hisz tudom, fél év alatt Eb-döntőig jutni nagy dolog. - Bár, gondolom, azért is fáj a négy vereség, mert önnek külön is bizonyítani kellene az olaszoknak ... - Hát igen. Amikor mi annak idején kimentünk, egy-egy kiemelkedő játékosuk volt, semmi több. Aztán odavitték Rudicsot a maga juguszláv edzésmódszereivel. Utáltuk, gyűlölték eleinte, de aztán meg lehet nézni, hová jutott. Az improvizálgató, szépen játszó olaszokba bele tudta verni a kegyetlen jugó fegyelmezettséget. Ráadásul úgy, hogy ellentétben Jugoszláviával, ahol a legkisebb pali is 210 magas volt, háromméteres karokkal, itt a kisebb olaszoknak tanította meg azt a zóna- és emberhátrányos védekezést, amit ma kimagaslóan ők tudnak a legjobban. - Eközben itthon? - Ugyanazt játszották a maiak néhány éve, mint mi a hetvenes években. Csak hát az a különbség, hogy akkor volt egy sereg világklasszis, aki azt a taktikát is meg tudta csinálni, amit az edző esetleg a meccs előtt egy órával fundált ki. Mostanra azonban eltűntek a világklasszisok, az egyéniségek - régen kapásból tudtam harmincat mondani, ma gondolkoznom kell, hogy egyáltalán belekezdjek. Talán Estiarte ... De a mi időnkben sehol sem lett volna, összemérhetetlen egy Magistrisszel. Aztán Milanovics, a legjobb center - na de hol van ő Szívós Pistától? Az viszont nagy dolog, hogy ma ebbe a körbe nyugodtan bele vehetem Benedek Tibort is. Szóval ... - Állj, Benedek említése szinte ordít egy balkezes párhuzamért! - Jó, tanulnia kell még, de ... - Befért volna az önök nagycsapatába? - Azt hiszem, igen. Kellett volna még egy balkezes, le a szélre, hogy bepasszolgassa nekem a labdát ... Én ugyanis gyűlöltem ott állni és beadogatni. Meg aztán a falba is bemehetne emberfórban. - Ön pedig a szélén? - Naná, akkor viszont nem adnám a helyemet, onnan ugyanis akkora gólokt lehetett lőni ... - És miért nincsenek ma olyan klasszisok, mint anno? - Nem tudom. Az tény: Rudics ismerte fel elsőnek, hogy az egyéniségek kora lejárt, csapatjáték kell. Mondták ugyan a jugókra, hogy ezek milyen rondán játszanak, de végül is mindent megnyertek. - Mennyit vett át tőlük vagy az olaszoktól? - Amíg kint voltam, sokat tanultam, elsősorban taktikailag. - Csakhogy mi az egykori tanítómesterek vagyunk, aki nálunk nem olimpiai bajnok, az járjon feltűnés nélkül az uszodában. Nem frusztrál egyeseket a nagy öregek közül, hogy másoktól veszünk át dolgokat, és nem a magyar úton járunk? - Erre azt tudom mondani, hogy ha jó vagy: te vagy az isten - ha nincs eredmény: eltaposnak, leköpnek. Most nemigen szólnak bele a munkámba. Én persze meghallgatok mindenkit, s ha csak egy mondat hasznom is van a mások véleményéből, már megérte. Persze, van egy saját vonal, amitől lehetetlen eltéríteni. Hogy fúrnak-e, nem tudom, de nem is foglalkozom vele, mert egyébként el kéne menekülnöm. - Bele lehet unni az edzősködésbe? - Egy-egy világverseny után kegyetlenül le tud ereszteni az ember, de végül is olyan világ a miénk, amelyben játékosként egyfolytában sikerélmények érik az embert: egy gól az edzésen, egy meccs hétvégén. Ha viszont valaki felhagy a pólóval, a siker elkezd hiányozni. Edzőként viszont ez a széria folytatódik, s elmondhatom: hál istennek azóta nem ritkult az érzés. - Pedig a válogatottnál sokkal kevesebb lehetőség van arra a bizonyos sikerélményre, ehelyett fél évig naponta hatórás edzéseket kell tartani. - Ez kimondva sok, de ebben a játékban a hat ember mozgatásának megtervezése olyan hihetetlenül nehéz, hogy még kevés is ez az idő. Annál azonban nincs csodásabb, ha az edző viszont látja a figurákat a meccseken. Amikor Sheffieldben 3-0-ra vezettek a hollandok, én nyugodtan ültem a padon, mert láttam, a fiúk nem vesztik el a fejüket, s hogy előbb-utóbb felőröljük őket. - Az ám, a sheffieldi menetelés! Meg is kapták érte az év csapata címet. - Erre is baromi büszke vagyok, s szerintem a srácok is azok lesznek rá. Sheffieldig azt hitték, két-háromezer emberen kívül nem érdekel senkit ez a sportág, csak a visszhangokból jöttek rá: sok millióan figyelték, mit csinálnak odakint. Benedek Tibi mesélte, hogy lement vásárolni, és majdnem hanyatt esett a meglepetéstől, amikor az eladó gratulált neki az ezüstéremhez. - Önnek mit jelentett ez a második hely? - Többet, mint a játékosként szerzett érmek. Akkor valahogy természetes volt, hogy mi lettünk az év csapata, húszévesen annak örültem, hogy nem vesztettünk, a győzelem nagától értetődő volt. Az érmeim például - az olimpiai arany kivételével, ami a szüleimnél van - a hazaköltözésig egy bőröndben voltak, előtte a gardróbban, semmi vitrin, vagy ilyesmi. Aztán amikor a nagyobbik lányommal kicsomagoltunk, elkezdtük nézegetni a medálokat ... Jé, egy Eb-arany ... Jé, egy vb-ezüst ... ÉS ott döbbentem rá: te jó ég, mennyi mindent nyertem. - Jövőre lesz mit hozzárakni? - Persze a cél, az igazi cél a világbajnoki cím. Mert tényleg szép volt az athéni és sheffieldi ezüst, ezt a játékosok is tudták nagyon jól. És a döntő után mégis vigasztalnom kellett őket. De legalább átérezték, milyen az, amikor tíz centivel feljebb áll náluk az ellenfél. Épp ezért szuggerálom beléjük: hajtsanak, dolgozzanak, mert nincs annál csodálatosabb, mint fentről végignézni a legyőzötteken ... |
| ||
|
||
Horkai György |
||
|
FONTOS
