Az olimpiai, Eb- és Vk-aranyak mellé bónuszként harmadszor is elnyerték az Év csapata címet. Vita nélkül. Azon viszont el lehetne vitatkozni, hogy vajon ok alkotják-e az évszázad csapatát - legalábbis vízilabdában. Talán igen, talán nem. Egy biztos: most ok a legjobbak. Ôk, akik október elseje óta annyit szerepeltek, hogy kínálkozna a sztereotípia, a kissé pátoszos kérdés: hát van, aki e tizenhárom urat nem ismeri? Aligha. De vajon ismerik-e oket igazán? Úgy értem, nem mint vízilabdázókat, hanem mint embereket. Nem? Akkor tegyünk egy kísérletet. Szilveszterig tartó sorozatunkban megpróbáljuk közelebb hozni önökhöz a bajnokokat - egyszersmind reménykedni abban, hogy e beszélgetésrészletek hangulata valamelyest oldottabbá teszi a tovatűno évszázad utolsó napjait.

(...) Nehezen viseli a nagybetűs népszerűséget?

- Azt nem mondanám. Csak úgy vagyok vele, hogy elég népszerű vagyok így magamban is, nem kell keresni az alkalmat, hogy még inkább a középpontba kerüljek. Jólesik, ha gratulálnak, ha felismernek, de egy ido után sok. Legalábbis nekem.

- Ráadásul egy pillanatig sem törodik azzal, hogy ez ne üljön ki az arcára. A második "ünnepi" hét vége felé már valósággal üvöltött önrol, hogy unja a fogadásokat, a jattolásokat, a hátba veregetéseket.

- Alapvetoen ilyen vagyok. Az oszinteség az egyik legfobb tulajdonságom, egyszerűen nem tudok mást mutatni, mint amit belül érzek. Képtelen vagyok megjátszani magam, csak azért másképp viselkedni, mert úgy illene, vagy mert azt várják el. Ha én unok valamit, az azonnal meglátszik rajtam, sot, ha nagyon nem érzem jól magam, még jelzem is, és nem izgat, hogy ez kinek miként esik.

- Valamikor a télen beszélgettünk telefonon, és egy mondatát azóta is hordom az emlékezetemben: "Amikor eljövök otthonról és megérkezem Nápolyba, úgy érzem magam, mint a kalitkából kirepült madár." Ez már-már brutális oszinteség.

- De mit tegyek, ha tényleg így érzem? Amikor kint vagyok, egész más a hangulatom. Nem vesz körbe az itthoni pesszimizmus, nem irigyek az emberek, most már, ugye, elmondhatom, hogy ott nem vagyok egyedül. Egyáltalán: azt az életet élhetem, amit szeretek. Azt csinálok és akkor, amit és amikor akarok, nincs lelkiismeret-furdalásom, nincsenek kötöttségek, hogy na, hát egy kicsit ezzel is illene lennem, vagy azzal, meg hogy most már haza is kéne mennem egy kicsit.

- Legszívesebben haza sem jönne?

- Ez nem igaz. Azt a néhány hónapot, amit a válogatott miatt itthon töltök, kifejezetten élvezem, imádok a csapattal lenni, együtt készülni, a siker ráadásul még inkább összekovácsol minket - ám ennyi elég is.

- Esetleg, ha több idot töltene velük, még jobban tudná parodizálni oketÉ Bár így is lenyűgözoek a képességei.

- Nápolyban kezdtem el a többieket utánozni, eloször csak azt, hogyan lonek. Általános röhögés fogadta, utána már jöttek az arcok is.

- Gondolt már arra, hogy e nem mindennapi színészi képességekkel csináljon karriert?

- Ha nem is túlságosan komolyan, de igen. Mondjuk, jó lenne szerepelni egy vicces reklámban, vagy valami rövid filmecskében. Kíváncsi vagyok, mit tudnék eljátszani a kamera elott.

- Egy filmrendezo ismerosömnek, Macskássy Katalinnak szent meggyozodése, hogy önt el kéne adni Hollywoodban, és Brad Pittet is lesöpörné a színrol.

- Á, ilyesmire nem vágyom. Szó sincs arról, hogy színész akarnék lenni. Csak kipróbálnám magam. Esetleg. De nem valami nagy filmben. Egy rövidebb, humorosabb akármiben. Ennyi. Semmi kalandfilm, vagy szerelmes film, ott képtelen lennék természetesen viselkedni.

- No, akkor térjünk vissza az ön természetes közegébe, a vízbe. Ha visszatekint a múltba, milyennek látja a régebbi Kásás Tamást, a hosszú szoke loboncával és a kissé szertelen játékával?

- Ha csak három évet pörgetünk vissza, még a sevillai önmagamra is azt mondom, hogy akkoriban nem csináltam semmit. Azóta sokoldalúbb lettem, eroteljesebb, többszínűbb. És persze tudatosabb.

- Mitol?

- Azt hiszem, benott a fejem lágya.

- Épp idejében.

- Olaszországban jöttem rá sok mindenre. Kint vettem át azt a mentalitást, amellyel végül is eljuttam oda, ahol most vagyok. Régen utáltam az úszóedzéseket, ráadásul ha valami miatt rosszkedvűen mentem le az uszodába, akkor biztosan lelazsáltam az egészet. Aztán ráébredtem, igenis vannak olyan napok, amelyeken bele kell dögleni a vízbe. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy miért kellene nekem meghalnom a medencében, ma már tisztában vagyok vele: olykor muszáj, ha elorébb akarok lépni. Azt nem mondom, hogy minden egyes nap kihajtom a lelkemet. Van, aki képes rá, Benedek Tibit csodálom is ezért, de nekem ez nem megy. Kilencvenhét elott viszont szinte nem is volt rá példa. Akkoriban, ha lottem egy mecscsen egy-két gólt, máris elégedett voltam magammal, semmi sem érdekelt. Most van, hogy lövök hármakat, és azt mondom magamnak, jó, belotted ezeket a fórokat, ám ettol nem történt semmi különös, viszont lehetett volna még ezt és ezt csinálni ahhoz, hogy még jobb legyen az egész. Azt hiszem, sokkal kritikusabbá váltam önmagammal szemben.

- Le lehet írni azt a folyamatot, amely során a húszas éveinek elején járó ember ráébred arra, milyen tálentomok bízattak rá valójában, és ráeszmél, hogy többet tud errol a sportágról, mint bárki más?

- Hosszú idon át hallgattam, amint folyamatosan teledumálták a fejem, hogy mit is kéne másképp csinálnom. Különösen a fater sulykolta, hogy akarj mindig fejlodni, hidd el, két-három éven belül a világ legjobbja lehetsz.

- Ön pedig, amíg itthon játszott, tojt az egészre.

- Ha nem is fogalmaznék ennyire durván, de kétségtelen, egy ideig nem izgatott. Aztán Nápolyban az edzéseken elkezdtem próbálgatni azokat a dolgokat, amelyekrol az apu mindig beszélt nekem, hogy az én képességeimmel simán meg tudnám csinálni.

- S lon világosság.

- Valahogy úgy. Nyilván kellett az is, hogy egy kicsit nott az agytérfogatom, és beláttam, hogy tényleg sok mindent meg lehet még tanulni a vízilabdából. Aztán amikor azon kaptam magam, hogy bejön ez is, hogy megy az is, elkezdtem élvezni. Ez egyébként egy rendkívül lassú folyamat volt, de most így, különösen az olimpia után, tudom, érzem, megérte végigcsinálni.

- És azt milyen érezni, meg tán tudni, hogy ön az elso számú játékos?

- Hát, milyen isÉ Néha, az edzéseken, egy-egy trükk után magamban röhögök a nápolyiakon, hogy na, ezt soha az életben nem fogjátok megcsinálni. Aztán néha eszembe jut, micsoda mázli, hogy ennyi tehetség jutott nekemÉ Igazán egyébként azokat a pillanatokat élvezem, mint ami a firenzei Eb-dönton lott gólomnál adódott. Hogy még csak száll felém a labda, de én már kacagok, mert tudom, hogy be fog menni a lövésem, mert látom, hogy a kapusnak esélye sincs rá, hogy odaérjen. Aztán azokat, amikor nem is akarom elloni, mégis elmegy a kezem, mert bár nem én irányítom, de elviszi az ösztön. Ezt imádom a leginkább, hiszen úgy lövök gólt, hogy még én sem várom.

- Ugyanakkor még mindig kissé hullámzónak tűnik a teljesítménye. Jóllehet tudom, az ön jelszava: akkor produkálni igazán nagyot, amikor kell.

- Jól játszani sokféleképpen lehet. Nekem megvan az a tulajdonságom, jobban mondva az az ösztönöm, hogy érzem, mikor van szükség rá, hogy gólokat love vigyem a hátamon a csapatot, és mikor megy úgy mindenkinek, hogy nekem voltaképpen nem kell mást tennem, mint alárendelni magam a nagy egésznek, inkább a passzokat adni, a védekezésre figyelni, maximum egyet elvállalni. Sydneyben, az olaszok elleni meccsen valahogy tudtam, hogy ma rajtam múlik sok minden - engem pedig ez a lehetoség feldob, hogy na, itt az alkalom, amikor rajtam a világ szeme, amikor megmutathatom, mit tudok valójában.

- Amúgy kezdi kapiskálni, mit is értek el valójában?

- Ez igen fura eset. Tudom, hogy elértem azt, amire mindennél jobban vágytam. Néha mondogatom: olimpiai bajnok vagyok. De még mindig nem hangzik olyan nagy dolognak. Talán néhány év múlva. Amikor már elhisszük, hogy ez sporttörténelem. Kint, a döntot követoen még csak nem is sírtam. A videón látszik, a tizenkettedik gól után csak ülök a padon, és nézelodöm. Az utolsó után felemelem mind a két kezem, de fapofával. Talán ha egy góllal nyerünk - így viszont nem éreztem az egésznek a súlyát. Még fél órával a vége után, az eredményhirdetés elott sem járt olyasmi az eszemben, hogy mi itt most valami nagyon nagy tettet vittünk végbe, az egész olyannak hatott, mintha nyertünk volna egy Európa-bajnokságot.

- Tényleg fura.

- Azért, persze, néha eltöprengek, hogy mi lesz ezután. Az biztos, hogy mostantól mindent nyugodtabban lehet csinálni, meccsen is, edzésen is, hiszen a legfontosabb megvan, felnéznek ránk, kevésbé leszünk feszültek a továbbiakban.

- Utólag visszatekintve, volt olyan pillanat, amikor az ön élete más irányba fordulhatott volna?

- Természetesen. Nyolc éve abba akartam hagyni. Hazajöttük Szicíliából, és én visszamentem a KSI-be. Néha eszembe jutnak a mondatok abból az idobol: "viheted valamire, apád is ott van, tud segíteni." "Pozitívum, hogy hát jó kezed van." Emlékszem, a Budapest-bajnokságban játszogattam, két-három szinttel lejjebb, mint Vári Atiék. Iszonyú mélyen voltam, nehezen tudtam összeszedni magamat.

- Most nyáron is iszonyú mélyen volt. Ahogy tudom, mint a világon általában mindenben, emögött is a not kell keresnünk.

- Hát igenÉ Tudja, iszonyatosan nehéz volt feldolgozni, hogy a nápolyi barátnomet kellemetlenségek érték odahaza. Elismerem, az augusztusra ez teljesen rányomta a bélyegét. Hullámzott a kedélyállapotom, attól függoen, hogy éppen milyen üzenetet kaptam. Amikor azt mondta, hogy minden rendben, valósággal repültem le az uszodába, jópofiztam a többiekkel, élveztem az életet. Aztán este jött a hír, hogy baj van, és másnapra használhatatlanná váltam. Csak néztem kifelé a fejembol, szólhatott bárki hozzám, nem érdekelt semmi. Ültem a tornateremben a szonyegen, és se kép, se hang.

- Azt hiszem, akkortájt próbált üzenni a kapitány az édesapjával, hogy térjen magához, mert "a Kása aranyát senki sem fogja megnyerni helyette".

- Tudom, beszéltünk is errol, de borzasztóan nehezen bírtam függetleníteni magam a történtektol, mert számomra iszonyúan fontos volt, hogy tudjam, o is jól érzi magát. Még Brisbane-ben is ez foglalkoztatott, viszont az olimpiára, különösen a végére sikerült mindent kikapcsolni. Még azt is sikerült elérnem, hogy az olasz tévé riportere ne a vízilabda Del Pierójának hívjon.

- Miért, ez sérto?

- Nem, csak éppen ez nem jó összehasonlítás, én ugyanis nem kizárólag a gólokat hajszolom. Azaz szóltam Fabriziónak, hogy mondja azt: a vízilabda Zidane-ja, hiszen o mégis színesebben játszik. Azóta így közvetít. Azért ez jobban hangzik, nem?