Az Európa-bajnokság előtt olyasmit írtunk róla, hogy mindent tud erről a sportágról, amit érdemes tudni, azt viszont csak nagyon kevesen tudják, amit ő tud. Ezen képességek és készségek birtokában pedig ő az, aki egymaga eldönthet mérkőzéseket - ars poeticája amúgy egyszerű: ha megy a többieknek, alájuk játszik, ha látja, hogy veszélyben a haza, megmenti.

Nos, a mögöttünk hagyott tíz nap során nem egyszer és nem kétszer kerültünk végveszélybe, ám amikor igazán éles volt a helyzet - az oroszok és az olaszok elleni mérkőzésen - Kásás Tamás csak nem tűnt fel a horizonton, előreszegezett dárdával, hófehér paripán vágtázva. Holott vártuk, hiszen korábban rendre jött. Jött Sevillában, Firenzében, Sydneyben a Világkupán és az olimpián is. Tán nem véletlen, hogy ezekről a helyszínekről mindannyiszor aranyéremmel tért meg a magyar válogatott. Miképp tán az is törvényszerű, hogy a Margitszigeten megváltó híján be kellett érje, érnünk a harmadik hellyel.

- Törvényszerű?

- Magamon semmiképpen sem csodálkoztam - mondja, miközben kényelmes ülőhelyzetet próbál találni a Vérmező egyik csendesebb sétányának padján, ahová a sztárt továbbra is lankadatlanul körülvevő szeretet elől menekültünk. - Most jött ki rajtam négy év minden fáradtsága és stressze. Hazaérkeztem Olaszországból, ahol persze megint ötmeccsesre sikeredett a bajnoki döntő, ebből kettő a hirtelen halálban dőlt el, aztán még játszhattunk a BL-ért is. Szépen megkoronázta az egyébként is tikkasztó szezont, amely után három napot pihenhettem itthon. Leginkább az ágyamban feküdtem, ahhoz sem volt kedvem meg erőm, hogy kimozduljak otthonról. Aztán az első edzésnap kifejezetten jól sikerült...

- Emlékszem, akkor mondta mosolyogva, hogy bár az összes olyan volna, mint az első.

- Csakhogy nem olyan. Nálam például megindult egy... Minek is nevezzem... Egy agyi leépülés. Fizikálisan sem voltam kifejezetten jó állapotban, de szerintem a fejbéli tompaság még jobban lerontotta a test teljesítményét. Hiába próbáltam meg mindent, hiába nyújtottam apámmal két edzés között, amit utoljára akkor csináltunk, amikor még itthon voltam, sőt az Eb alatt még a gyúrónkhoz is bementem, holott nem szeretek gyúratni - egyszerűen nem segített.

- Pedig az elején mintha meglódult volna a szekér.

- Még vitt mindenkit a lendület. Aztán a jugók ellen úgy mentünk be, hogy alighanem ezt is megnyerjük eggyel. Nehezen, hiszen ellenük sosem könnyű, de megnyerjük, nyugodtan, szépen játszva. Mígnem következett az első pofon, és mi nem reagáltuk le. Nem is tudom, miért... Az nem igaz, hogy összecsináltuk magunkat, a római világbajnokság óta tudni lehet, hogy a magyarokat nem érdemes provokálni. Csak valahogy nem voltunk rá felkészülve. A jugókkal mindig kemény meccseket vívtunk, ez azonban nem volt jellemző rájuk. Ez egy dolog miatt volt érdekes: aznap rádöbbentünk, hogy voltaképpen mit veszíthetünk. És ez a felismerés kissé görcsössé tett minket. Pontosabban - ez is. Meg a már ecsetelt fizikai és lelkiállapot. Én attól fogva egyszerűen nem tudtam felpörögni, üresnek, kiégettnek éreztem magam. Ez sodorta magával a csapatot, néhányan elég rendesen leblokkoltunk. Amihez természetesen még hozzájárult az is, hogy itt a szigeten mindenki a mi vérünket akarta.

- Volt már ehhez hasonló tapasztalata?

- Egyszer még Olaszországban, az alapszakasz közben. Világversenyen még soha nem akadt ilyen szériám: három borzalmas meccs zsinórban.

- Pusztán azért kérdem, hogy van-e erre recept?

- Nincs. Épp azért, mert nemigen ismétlődik meg. És erre nem lehet készülni. Ott volt az oroszok elleni negyeddöntőnk. Elképesztően jól éreztem magam ébredés után, végre kisütött a nap, teljesen feldobottan mentem le az uszodába, gondoltam, ma megint a régi leszek. Aztán a ráúszást követően úgy lihegtem, mint egy nyugdíjas egy hossz mell után. Próbáltam lefordulni - semmi. Úgy éreztem, mintha nem lenne kondim. Az olaszok ellen valamivel jobban pólóztam - már persze a mérkőzés végét leszámítva.

- No igen, csak azt tudnánk feledni... Negyvenegy hónap után kell ismét azt emésztgetni, hogy nem lettünk elsők egy fontos viadalon.

- Őszinte leszek: nem vagyok csalódott. Tudom, néhányan nehezen emésztik meg, hogy éppen Budapesten jött egy ilyen bukta, én mégis azt mondom: mindent körülményt figyelembe véve törvényszerű volt, hogy most következett ez be. És még tán jobb is. Elvégre ki tudja, képesek lennénk egy hónapon belül Eb-t és vb-t nyerniű Amikor kikaptunk az olaszoktól, a duda után ránk szakadó csöndben botrányosan rosszul éreztem magam a vízben, amint azonban kijöttem, valamiféle optimizmus szállt meg, hogy meg fogjuk nyerni a világbajnokságot.

- Jó-jó, csak ahhoz megint kellene egy meccseket eldöntő Kásás Tamás.

- Az Eb alatt már beszéltünk arról, hogy utálom az "amikor kell" szlogent. Nos, nem azért, mert nem igaz. Hanem mert túl könnyű azután mondani, amikor bejön.

- Csakhogy ön sokszor csinált csodát - amikor kellett.

- Igen, ám óhatatlanul elérkezik egy időszak, amikor képtelen vagyok rá. A tévék sok jó film után többször is leadnak borzalmasakat.

- Az egész Eb-n összesen negyedórát pihent a meccseken. Nem akart volna kikéredzkedni?

- Nem szoktam. Nem is gondolok rá, hogy kimegyek. Különben is, ha kint ültem volna két-három-négy percet, az sem segített volna. Jövőre egy kicsit lazábban kell vennem az olasz bajnoki idényt, elsősorban hét közben kell spórolnom, nem szabad örökkön a száz százalékra törni, s így könnyebb lesz tán a nyár is. Mert ez így elviselhetetlen megterhelés. Mondják például, milyen jók voltak a jugók. Persze. De a jugók eddig is ugyanilyen jók voltak, csak mi mindig egy kicsit jobbak. A múlt héten leromlottunk, ezért nyertek.

- Meg az agresszivitásukkal. Ön mintha egyre rosszabbul viselné, hogy folyamatosan a nyakába csimpaszkodnak. Nem állítom, hogy megadja magát, de mintha beletörődne. Mintha nem a fenekén vette volna a levegőt, hogy ez ellen tegyen valamit.

- Pedig higgye el, ott vettem. Az olasz bajnokikon ugyanígy fognak, mégis elég jól megélek. Csakhogy az Eb-n elfogyott a szufla. A legjellemzőbb kép tán az volt, amikor a jugók ellen elléptem Csiricsről, arra azonban már nem volt erőm, hogy végigpörögjek, hogy befröccsenjek a kapu elé. Én kiadtam magamból mindent. A többiek is. Elég randa lett volna, ha nem küzdünk fogcsikorgatva. Próbáltunk, ez most ennyire volt elég - azt pedig hadd ne kelljen ecsetelnem, mekkora dolog egymás után a nyolcadik világeseményen is érmes helyen végezni. Úgy gondolom, mindezt a közönség is értékelte.

- Amiről beszélt, logikus. Csak az nem az, hogy a vb-t illetően optimista, ilyen fizikai állapotban.