Kásás Tamás épp a nápolyi városközpontba tart, amikor felveszi a telefont. "Csak egy kávéra. Amíg le nem bombázzák..." - mondja a maga fanyar humorával a Posillipo ásza, három nappal az olasz bajnokság rajtja előtt. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy ez a start nem lesz oly légies és könnyed, mint a tavalyi, Sydney után. Kásás a júliusi, fukuokai világbajnokságon a szokványos, kislabdás melegítőgyakorlatokat már egyszer sem csinálta végig, annyira kínozta jobb vállát a fájdalom. A vébé utolsó meccsén úgy lőtt három gólt, hogy csillagokat látott, ami összességében nem túl biztató, ha azt vesszük, hogy idén csupán a huszonötödik születésnapját ünnepelte.

- Szintén a Fradi terveiről akar érdeklődni?

- Ugyan, ismerem jól a véleményét a hazatérésről. Inkább az iránt érdeklődnék, mit szól ahhoz, hogy az egyik kereskedelmi tévé nézői a legvonzóbb magyar pasinak választották?

- Tudja nagyon jól, hogy ez az a kérdés, amelyikre nem tudok normális választ adni. Őszintén, mit mondhatnék, hogy hurrá, még egy trófea a gyűjteményembe?

- Nem is rossz szöveg.

- Na ugye.

- És a válla javult a Japánban látottakhoz képest?

- Nem sokat. Egész nyáron kínlódtam vele, aztán a világbajnokságot követően három hétig semmit sem csináltam. Kíváncsi voltam rá, hogy viselkedik, ha elkezdünk edzeni. És a vízben azonnal fájni kezdett. Egy ideig t?rtem, ám egy idő után azt mondtam, állj, most akkor kúráljuk ki rendesen. Elvittek egy orvoshoz, elvégeztek mindenféle vizsgálatot, és sikerült kideríteni, mi baja van.

- Mennyire szörny??

- Nem tudom. Ugyanis nem értettem pontosan az olasz szakszavakat. Valami olyasmiről van szó, hogy a bicepsznél egy szalag össze van húzódva. Mondjuk öt centi helyett csupán másfél, nem pont ennyi, csak mondtam egy számot érzékeltetésképp. Plusz be van gyulladva. Állítólag tipikus vízilabdás vállbetegség. Én is megkaptam, úgy fest, négy év csúcsterhelése kissé elkoptatta...

- Megoldás?

- Kímélő edzéseken vettem csupán részt, nem súlyzóztam, nem úsztam teljes erőbedobással, közben pedig folyamatosan kezelték. Szedtem a gyulladáscsökkentőket, a masszőrünk különféle gyakorlatokat végeztetett velem, egy speciális géppel kezelte a sérült részt.

- Az eredmény?

- Alig javult.

- Megnyugtató...

- Három hétig csináltam a visszafogott programot, már baromira untam. Úgyhogy megpróbálok játszani. Az első nap nem esett kifejezetten jól, továbbra is sajgott, másnap pedig még jobban.

- Tehát?

- Nem érdekel. Csinálom tovább. Beszéltem apámmal, játékos korában ő is átesett hasonlón, neki akkor azt mondták, ne törődjön vele, folytassa a kondizást. Ő sikerrel járt, elmúltak a fájdalmai.

- Nem kockáztat túl sokat? Mégiscsak a munkaeszközéről van szó, ami játékának alfáját és omegáját jelenti.

- Azért nem akarom szétszedni. Végül is lövésnél és passzolásnál nem fáj, úszásnál is csak akkor, amikor teljes erőből húzok. És ha teljes erőből bombázok, akkor sem érzem. Egyedül a kemény emberfogás nem megy.

- Annyi jó játékos van a Posillipóban, muszáj erőltetni?

- Hát ez az. Hét végén indul a bajnokság, megyünk Chiavariba, csakhogy alig van egészséges emberünk. Bencivengának megint szétment a nyaka, Onofriettinek a combja, Postiglione kéztörése még nem jött teljesen rendbe, és akkor ott van szegény Silipo, gond van a szemével, de igazából attól van teljesen kikészülve, hogy meghalt a kisfia. Másfél évesen, leukémiában... Az egyetlen gyerekük...

- Szörnyű

- Az. Úgyhogy szükség van mindenkire, még ha egy újonc ellen játszunk is. Ám nem kell engem félteni, tudok magamra vigyázni, habár van egy olyan érzésem, hogy ez a fájdalom, ha kisebb mértékben is, de most már örökre megmarad. Mindenesetre napokon belül megmutatom egy specialistának a vállamat, az igazán fontos meccsek pedig amúgy is az idény végén esedékesek. Addig meg félvállról veszem a gondjaimat. Csak a másikról.

Kásás és Baggio