- Azon szoktam merengeni, hogy mindenkinek meglehetnek az adottságai, a képességei, a nagy célt azonban csak az érheti el, aki igazán akarja. Ez számít. Ez mindenekelőtt.

- A kívülálló számára mindez így nyilván egyszerű szövegnek tűnik.

- Elképzelhető, de ez az igazság. Mindig is bennem volt, hogy egyszer nagyon jól akarok játszani egy olimpián. Erre tettem fel mindent. Szerencsére Sydneyben mindannyiunkból kijött a maximum.

- Meg amennyivel több. Az a csavarÉ

- Szoktam csinálni. Bajnokikon is, máskor is.

- Ez rendben van. De hogy épp a döntőn, és ráadásul ígyÉ

- Végül is már-már beidegződésnek számít, ki mit csinál az utolsó másodpercekben a szabaddobásoknál. Kása feláll, kiemelkedik a vízből vagy három méterre, aztán az Isten irgalmazzon mindenkinek. Én meg ki szoktam használni a védők egy-egy gyengébb pillanatát, amikor - beleértve a kapust is - egyikőjük sem gondol arra, hogy csavarni fogok.

- Mégis, valahogy olyan valószínűtlen, hogy egy csapat történetének legfontosabb mérkőzésén a vízről ilyen szédületesen bepattanjon a labda. Legalábbis elvben.

- Faragó Tonó mondta volt állandóan, hogy az adott mérkőzésen próbáljunk meg mindent. Ne úgy jöjjünk ki a vízből, hogy hű, mi lett volna, ha azt el merem engedni. Annál nincs rosszabb érzés. Megtörténik, hogy az ember elszúrja, de még mindig jobb, mint bosszankodni, hogy meg sem kísérelte. Abba bele lehet őrülni. Nagyjából ez ennek a csavarnak a története. Elvégre nem azért mentünk oda, hogy ne lőjünk gólt. Azaz mikor csavarjam el, ha most nem? Több ilyen lehetőség tán nem is lesz az életemben.

- Ráadásképp belenézni a szemébe, amint lángokban állÉ Varga Zsolt mondta, hogy a döntő előtt bement a szobájukba, és amint közelebb ért önhöz, valósággal futkározott a hátán a hideg, kezdett ökölbe szorulni a keze, mert úgy áradt önből az energia, hogy az valami félelmetes. Látva a közeli képeket a gólok után, ez a legteljesebb mértékig hihető. Árulja el, hogy pörgeti be magát ennyire, elvégre ez a fajta őrület senki másra nem jellemző.

- Konkrétan nehéz lenne elmondaniÉ Olyan különös az egészÉ Sydneyben végig jól éreztem magam, a mecs-csek előtt iszonyú transzba estem, aztán eufórikus állapotban játszottam, a célom pedig az volt, hogy minden egyes alkalommal kihajtsam magamból a maximumot. Ez kell. Enélkül nem megy. Láttam az oroszok tekintetét, riadtaknak tűntek, vagy csak nem gondolták át az egészet, hiszen meccs minden héten van, ám a döntő, az más. Ott bárki, még a gyengébb is olyat produkálhat, amit sem azelőtt, sem azután nem tud megismételni. Pszichésen kell bírni az egészet, elviselni azt, hogy meglehet, a következő tíz évben nem adódik ilyen alkalom, de hogy három évig minimum, az biztos. Ha adódik egyáltalánÉ Aztán maguk a körülményekÉ Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer egy ilyen arénában játszhatok, ennyi ember előttÉ Gondoljon bele, kimész a medencetérbe, és egy végeláthatatlan lelátón téged néz tizenhétezer emberÉ Mert hiába szerepeltél már ugyanott egy éve a Világkupán, ez más. Ez olimpia. Ilyenkor valahogy megérint a fantasztikus múlt isÉ Meg persze az a tudat, hogy egy kis országot képviselsz, amelynek a nevében egy nagyon nagy tettet hajthatsz végreÉ Félelmetesen jó érzés, teljesen fel tudsz dobódni tőle.

- És mekkorát lehet zuhanni onnan, a fellegekből! Ez sohasem jutott eszébe?

- Kétségtelen, a csoportmeccseken annyi negatívum adódott, hogy talán kellett volna gondolni erre is. Mégsem tettük. Mindannyian tudtuk, nincs több hibalehetőség. Tisztában voltunk azzal, hogy a vereségek nüanszokból következtek be, mert nem figyeltünk oda a részletekre is egy-egy pillanatban, de azzal is, hogy mostantól pattanásig feszült idegszálakkal kell koncentrálnunk, hiszen ki kell zárnunk a hibákat. Állítom, hogy ezért voltunk jobbak a többieknél. Ôk sima úton jutottak el a ki-ki mérkőzésekig, márpedig nehéz egyik pillanatról a másikra átállni. Nekünk, akik folyamatosan kemény meccseket játszottunk már a csoportban is, könnyebben ment a váltás. Valahogy úgy vagyunk vele, hogy sokkal jobban élvezzük az élet-halál derbiket. Néha előfordul, hogy az ember elhasal, elvégre nem lehet mindig jól játszani - mégis, ezek az igazi kihívások. Amikor minden porcikáddal érzed, itt most mindent be kell vetni azért, hogy nyerjünk. És ilyenkor előjönnek a rejtett tartalékok is - amelyek miatt mindenkinél jobbak vagyunk. Például szeretünk és merünk játszani még ebben a fázisban is. Vannak ugyan alapsémák, amelyeket bebiflázunk az agyvérzés határáig, de mi épp attól vagyunk olyanok, amilyenek, mert pluszban hozzáadjuk az egészhez az egyéni sajátosságainkat. A megtanulhatatlan elemeket. És az egészben az a legszebb, hogy rajtunk kívül még annyi jó magyar játékos vanÉ Ott van, mondjuk, Petőváry Zsolt, láttam tőle egyszer egy egész testes csavart a kapus feje föléÉ Ilyet mástól sohaÉ

- Alighanem kimeríthetetlen az aranybánya.

- Az edzőknek köszönhetően. Elképesztően jó edzőink voltak, vannak, lesznek. Különösen, hogy már én isÉ

- Csak nem?

- De, de, félek is, mi lesz, ha valaki a kezem közé kerülÉ Szóval jók az edzők, no és a környezet. Hogy kiket lát és kikkel találkozik az ember. Hogy mindez milyen hatással van rá. A fiataloknak ez egy szenzációs iskola. Minden szempontból. Emlékszem, annak idején a KSI-ben az volt a szokás, hogyha rossz jegyet kaptál, akkor egy ideig nem járhattál edzésre, mert így rá akartak szorítani arra, hogy ne csak sportolj, de tanulj is. Ami hihetetlenül fontos, hiszen a vízilabdát csak megfelelő kulturáltsági szinten lehet eredményesen játszani.

- És megfelelő idegállapotban. Kissé eltávolodtunk ugyan a kiindulóponttól, de részleteiben még nem ábrázolta az energiagyűjtés folyamatát.

- Az ember felébred, és máris ideges. A vérnyomásod baromi magas, úgy ötszáz körül van. Nézed a kezedet, valósággal reszket. És ez jó. Érzed, fel vagy ajzva. Már akkor bárkinek neki tudnál menni - ez a későbbiekben csak fokozódik. Jelentős állomás a kis közös szeánszunk. Amikor összekapaszkodunk. Csak mi, tizenhárman, távol az országtól, a föld túloldalán. Úgy érezzük, az egész világ ellenünk van, magunkra maradtunk, nekünk kell megoldanunk mindent. És mintha egy sci-fiben lennénk, elkezdjük magunkba szippantani az erőtÉ Esküszöm, most, hogy visszaidézem magam elé az akkori képeket, úgy tűnik, mintha még a föld is mozogni kezdett volna a kör közepénÉ Akkor senki sem mondta, de majdnem mindenki érezte, hogy nagyon megverjük az oroszokat. Én sohasem szoktam ilyesmivel foglalkozni, de akkor valahogy tudtam, óriási fölényben leszünk. Nem szóltam senkinek, csak Csucsunak, neki is csupán annyit, hogy utána kérdezze meg, mire gondoltam a meccs előtt. Később következik a magamba szállás. Életem első nagy döntője előtt, az ifi Eb-n kérdeztem meg Faragó Tonót, hogy mire gondol egy játékos az olimpiai finálét megelőzően? Tamás azt mondta, ilyenkor nem szabad nagy dolgokkal foglalkozni - kizárólag a saját feladatoddal szabad törődnöd, azt kell magadban átvenned, mit, hogyan fogsz csinálni - minden más adja magát. Ez megnyugtat. Kétszer háromszor átveszed az előny-hátrány variációkat, végigzongorázod, miből mi lehet, aztán elkezdesz összpontosítani. A buszon nehéz kibírni, hiszen alig várod, hogy odaérj a csatatérre. Az uszodában aztán jön az oldódás, egy kis poénkodás - hogy hát mégis ömagunkat adjukÉ És persze az éneklés. Az öt nótánkból álló repertoárt daloljuk el az öltözőben rendszeresen.

- Magyarázatot kellene adnia arra, hogy ilyen fanatikus, valóban komolyan gondolkodó élsportoló hogyan sétáltathatja a szobához járó miniradiátort a konnektorzsinórjánál fogva az olimpiai falu kellős közepén?

- Mert alapvetően állatbarát vagyokÉ Muszáj mókázni, csibészkedni. Annak ugyanis nem lenne értelme, ha nem magát adná az ember. Lehet, hogy más másként megy ki egy olimpiára, én viszont azt mondom: ha jókedélyű ember vagy, humortalanul csak elfásulsz, ami kizárólag bukáshoz vezet.

- Meg tán ezt az amúgy is őrült világot csak így lehet elviselni. Vagy akad más módszere is?

- Imádok elmerülni a természetben. Minden másnál többre értékelem. Lenyűgöz. Minden részletében van valami szép. Amikor az ember teljes nyugalomra vágyik, ott megkapja. Egy séta a csendes erdőben, vagy ülni a tengerparton és nézni a vizetÉ Meglehet, azért ez jelenti az igazi felüdülést, mert egyébként minden pillanatunk be van táblázva. Az egész életünk a másodpercek körül forog, hiszen az edzéseken is időre úszunk, a támadóidőből is másodpercek vannak hátraÉ Ebből kiszállni sem könnyű. Gólyával beszéltünk épp arról, hogy ha lenne egy vagy két hetünk, akkor az első néhány napot végig kéne buliznunk, és csak utána kellene teljesen kikapcsolnunk, mert szükség van valami átvezetésre. (É)

- De meddig lehet ezt bírni? Nem kéne olykor a fékre lépni?

- Amíg el nem földelnekÉ Az egy nagy fékezés lesz.

- Akad egyáltalán olyan pillanata, amikor a vízilabdát ki tudja zárni az életéből?

- Hogy lehetne? Ez már teljesen belém ivódott. Kezdve onnan, hogy kicsik voltunk, tél volt, hideg és hóesés, az edzőnk kiadta a jelszót, gyerünk, befelé, és nekünk mennünk kellett a hideg vízbe, már a gondolat fájt, hogy be kell ugrani, hát kirohantunk, hemperegtünk egy kicsit a hóban, hogy elviselhetőbb legyen a medencébenÉ Mindent meg kell élni, meg kell tapasztalni. Amikor néha egyedül vagyok, elmerengek azon, hogy tényleg: megérte az egész? Volt értelme küzdeni, rohanni, edzésre, iskolába, vissza edzésreÉ Megint az akaratot tudom említeni. Hogy az mennyire fontos. Hogy hányan abbahagyták, mert nem volt meg bennük a kellő kitartás. Akadt egy periódus, amikor engem is kevés választott el attól, hogy befejezzem. Felkerültem Pék Gyula bácsihoz fiatalon az ob I-es kerethez, de az edzéseken csak negyedórákat játszottam, azt is a vége felé. Ettől ideges voltam, bizonyítani akartam, természetesen hibát hibára halmoztam, valóságos ámokfutást rendeztem, azaz rendre nyögés lett a vége. Egy idő után úgy gondoltam, ebből elég. A szüleim léptek közbe, hogy ezt nem lehet. Ennyi év után egyszerűen nem tehetem meg, hogy csak úgy elmegyek. Miattuk maradtam. És mondom azóta: nyugodt családi háttér nélkül szinte lehetetlen ezt a játékot magas szinten művelni.

- E komoly gondolatok ugyan árnyalják az önről alkotott benyomásokat, azok azonban mégiscsak összetettek: egy nagydarab, olykor gyerekes dolgokat művelő vagány, aki a meccseket is örökkön játéknak fogja fel, urambocsá, olykor fegyelmezetlen is, ám amikor kell, fantasztikus teljesítményt nyújt, sosem látott gólokat lő, a parton pedig higgadtan nyilatkozik. Így egészében alkalmas ön példaképnek?

- Kiebrudalt leszek, nem példaképÉ

- Már megint kezdi a komolytalankodástÉ

- Nem tudom, lehet-e engem példaképnek tekinteni. Kétségtelen, nem bírok mindig normális maradni, olykor adódnak kisebb káoszok, de azért vannak komoly céljaim. Egyszer valóban szeretném átadni a fiatalabbaknak azt, amit mi megéltünk ebben a sportban. Ami nem azt jelenti, hogy mi kész játékosok vagyunk, már nem fejlődhetünk, sőt. De van már egy jó adag tapasztalatunk, amelyek hasznosak lehetnek az utánunk jövő korosztályok számára.

- És melyik az ön szerinti legfontosabb?

- Talán az, hogy sohase felejtsd el, honnan indultál. (Vége)