|
|
| ||||
|
|
Mindenkinek megvan a maga ezüstérme
------------------------------------------------------------ forrás: Nemzeti Sport ------------------------------------------------------------ 
- Engem is magázni fogsz?- Úgy lenne helyes, elvégre kinek mi köze hozzá, hogy már legalább száz esztendeje ismerjük egymást, de ... Szóval, nehéz helyzetben vagyok... - Csak azért, mert mielőtt idejöttem, a Móci kérdezte, hogy "Mama, és a Péter téged is magázni fog ...? Na, az érdekes lesz ...!" - Ezzel a kérdés eldőlt ... Már csak azt kellene megbeszélnünk, hogy mit ebédelünk. - Jó az étlap... Levest biztosan fogok enni ... Aztán .. Nézzük csak ...? Flekken, burgonyalángossal - ez jól hangzik ... - Húst? Mintha vegetáriánus lennél ... - Annyira azért nem ... Csak nem szeretem a húst ... - A flekken ... - Az hús, tudom ... De a rozmaringos csirkemell is jó, azt már ettem itt .... - A legvadabb hús nélküli időszakodban is remek - nálam normális - ételeket főztél, fasírtokat, pörkölteket, mindent. - A főzés fontos dolog, fegyver a nő kezében. Gondold csak el, hazamész, és kapsz egy tál meleg ételt. Valld be, van benne némi meghittség. Mellesleg, éppen a napokban meséltem el valakinek, hogy amikor férjhez mentem a Heszhez, egyáltalán nem tudtam főzni. Egyszer aztán a boltban láttam egy zacskót a mélyhűtőben, rajta: zöldborsófőzelék. Ha jól emlékszem, mindössze forró vízzel kellett összekeverni, nem volt különösebben bonyolult a dolog. A férjem azt mondta, hogy ilyen csodálatosat még nem evett, olyannyira lelkes lett, hogy néhány nap múlva beállított egy nagy zacskó pucolatlan zöldborsóval, mondván, hogy főzzek belőle főzeléket ... Köpni, nyelni nem tudtam ... Akkor határoztam el, hogy megtanulok főzni. Két hétre leköltöztem Vácra az anyósomhoz - egyébként szakács volt a váci kórházban -, és csak tanultam, tanultam ... Azt mondta, aki nem vág le egy tyúkot, az nem rendes háziasszony... - Te levágtál ... 
- Le én ...! Ott rohangált fejetlenül a konyhában, de tudd meg, mit éreztem ... Ja, közben fotóztok? Akkor eldugom a cigarettát ... - Én meg hátrébb ülök, nehogy belelógjak a képbe. - Nyugodtan belelóghatsz, az a világ rendje, hogy az ember egyszer csak a családi fotó közepére kerül. Amikor gyerek, a szélére állítják, aztán szép lassan halad egyre beljebb és beljebb, egészen addig, amíg ő lesz a középpontban. Egyébként miről fogunk beszélgetni? - Fecsegünk, amiről csak a kedvünk tartja. Kivéve persze az olimpiai ezüstérmedet, mert egyszer kikötötted, hogy arról ne essék szó. - Arról fecsegünk, amiről csak akarsz, csak csináljuk, mert jön haza a gyerek. Akár a müncheni második helyről is beszélhetünk, de hidd el, nincs mit mondanom róla. Az életben mindenkinek megvan a maga ezüstérme - van, akit nem vettek föl az egyetemre, van, akitől elvált a párja, van akit nem léptettek elő, pedig rászolgált volna, szóval, nem olyan különleges dolog a második hely vagy, ha úgy tetszik, a kudarc. - Jön haza a gyerek? Miért akkora esemény ez egy 20 éves fiúnál ...? - Éppen azért, mert 20 éves. Éli a saját életét, ahogyan az természetes. Ha gyerekem van, bepelenkázni még be tudom, de nem pisilhetek bele helyette a pelenkába. Neked beleszólhattak 20 éves korodban az életedbe ...? Na látod ... - És neked beleszólhattak? - Nekem bele, és bele is szóltak, sőt szólnak, de ez egy másfajta viszony. Nekem Székely Éva nemcsak a mamám, az edzőm is volt, ami perdöntő, hiszen az edző és a tanítvány viszonyában nincs pardon, egyértelmű a parancsuralmi rendszer. Ez mindmáig meghatározza az egyébként roppant szoros, érzelmekkel teli kapcolatunkat. Egyébként pedig, azt a lázadást, amit kihagytál tizenévesen, nem viheted végbe évtizedekkel később. - Lázadnod kellett volna? - Talán ... De nem tettem. Biztosan így volt jól, nincsenek véletlenek az ember életében. Én elfogadtam, hogy nálunk nem érvényesülhet két akarat, azt pedig sohasem fogom megtudni, és nem is lényeges, hogy az anyáé vagy az edzőé volt-e a főszerep annak idején. Az adott pillanatban biztosan egyik szerep sem érvényesült vegytisztán, de hát ez már egy ilyen műfaj. - Szoktál erről beszélgetni Éva nénivel? - Minek? Negyvenvalahány esztendősen boncolgassam vele a múltat? Ha volt az asztalon egy puncstorta, amit ötévessen nem adtak neked, akkor hisztiztél volna addig, amíg megkapod, de utána örökké azt az egy szelet tortát felemlegetni marhaság. Napi kapcsolatban vagyunk, benne élünk egymás életében, időnként a falra mászunk egymástól - emberek vagyunk. Az viszont biztos, hogy amikor a Móci megszületett, és fogalmam se volt arról, hogy létezik-e olyan, hogy gyereknevelés vagy nem - szerintem ninc olyan -, szóval akkor elhatároztam, hogy én ennek a kifiúnak a szabadságát totálisan biztosítom. Nagy öröm, hogy nemrégiben azt mondta a gyerek, úgy húztam meg körülötte a határokat, hogy sohasem érezte korlátok közé szorítva magát. Először haza kellett jönnie négyre-ötre-hatra-tízre, aztán felnőtt lett, de ma is hazaszól ... Amit visszont furcsa kimondanom: a Máté civil maradt. - Nem uszodai ember? - Dehogynem, abzolúte az, szereti a pólót, lejár az edzésre, jól elfárad, és ennyi. Az a fontos neki - és talán igaza van, talán ez a normális -, hogy jól éreztze magát. És nemcsak az uszodában, hanem egyébként is. Én ebben nem gátolom meg, legyen boldog, ez a leglényegesebb. Ha beleszólok az életébe, talán még annyit sem jön haza, mint most. - Ez azért furcsa lehet, hiszen a Te életed sokáig egyértelműen az olimpiai bajnoki címről szólt. - Sokáig ... Székely Éva és Gyarmati Dezső gyerekeként lehetett másként? - Sokszor elmondtad: nálatok otthon úgy beszéltek arról, hogy az ember kimegy az olimpiára és hoz egy aranyérmet, mint ahogyan máshol fölmerül, hogy kellene egy kiló kenyér. - Így volt, nem történhetett másképpen. Apám egyébként most a Peterdi Pali bácsival ír könyvet, nagyon jó a munkacíme, "Gyarmati idők, azaz egy balkéz története". Nekem tetszik ... Ami pedig az én olimpiai bajnokságomat illeti, most már nem hiányzik ... Amíg úsztam, nagyon vágytam rá, akartam, talán túlontúl görcsösen is, mára viszont már csak a jó maradt meg az uszodából. - Például? - A rendszeresség. Az, hogy sok mindenre jut időm, mert be tudom osztani a napomat. Minden, amit csinálok, program, még az is, hogy otthon csak úgy elvagyok. Ha tudom, hogy mánap nincs semmi dolgom, nem kell sehová mennem, majd meglátom, ha fölébredek, hogy mit kezdek a napommal, akkor az a dolgom, hogy semmit se csinálok. Azaz ... Sportolni kell, azt mindennap kell. - Mert egészséges. - Nem feltétlenül. Megszokásból. Egyszerűen megszoktam, hogy mindennap csinálok valamit. - Úszol? - ÉS tornázom. - A Komjádiba jársz? - Én a Margitszigetet szoktam meg, a Komjádiban sohasem versenyeztem, az nem az én uszodám, nincsenek emlékeim róla, tulajdonképpen idegen minden. - Annyira azért mégem ... - Jó-jó, nem vagyok teljesen kívülálló, simán beengednek, még sohasem zavartak ki a medencéből, de akkor is csak vendég vagyok. Egy felnőtt, aki a szabadidejében sportol. A múltkor bementem a fuldoklók közé - így hívom az úszóiskolásokat - és elcsodálkoztam azon, milyen kulturálatlanul úsznak. Az egy dolog, hogy elsősorban arra kellett figyelnem, éppen kit mentsek ki, a másik, nem jönnek rá, hogy a legjobb, ha az egyik kötél mellett megyek, a másik mellett pedig jövök, és ha valaki gyorsabb nálam, akkor nem indulok el előtte, mert legázol. - Amikor mi úsztunk, ilyesmi nem létezhetett. - Más volt a világ, az edzők sok mindenre figyeltek, amire mostanság nem. Te miért kezdtél el úszni? - Amolyan, "sportoljon a gyerek, abból nem lehet baj" alapon. - Vízilabdáztál is? - Igen, de ott sem váltottam meg a világot. - És a jogra tulajdonképpen miért mentél? - Mert nem volt felvételi matekból ... - Megbántad? - Nem bántam meg. Miért, te megbántad, hogy egyetemre mentél? - Dehogy ... Csakhát az én diplomámmal alapvetően csupán egyfélét csinálhat az ember, kizárólag orvos lehet. Az egyetemet nagyon szerettem, nem elssősorban a megszerzett tudás miatt fontos az életemben, hiszen nincs az a szakma, amelyet ne a gyakorlatban kellene megtanulni. Az, hogy tanulsz, azt jelenti, hogy másképpen nézed a világot, van rálátásod a dolgokra, és persze itt a rendszeresség ... - Orvosként hiszel a népi megfigyelésekben és a természetgyógyászatban? - A népi megfigyelésekben egyértelműen, a természetgyógyászatban pedig azzal a megszorítással, hogy nem a hagyományos orvoslás helyett, hanem mellette lehet létjogosultsága. - Én azt szoktam mondani, hogy nem feltétlenül csak az a kultúrkör létezik, amelyikben felnőttem, elméletileg elfogadom például, hogy léteznek földöntúli erők, még akkor is, ha az én fogalmaim szerint valószerűtlen a létük. - Akkor Székely Évával kellene összejárnod, ő szentül meg van győződve arról, hogy nemcsak egyszer születünk, mert egyébként hatalmas disznóság lenne, hogy csak ilyen rövid az egész. - És egy rohanás ... Különösen neked, aki gyerektől gyerekhez rohangálsz. - Nem olyan veszélyes, de azt megfigyeltem, hogy a hetedik kerületben mindenki a harmadik emeleten lakik ... Az, hogy sok helyen fordulok meg, sokféle esettel találkozom azért jó, mert az orvosi szakma olyan, hogy minél többet látsz, annál okosabb leszel, egészen addig, amíg a mészhegy ki nem nő a fejedben. - Nekedm gondolom, különösen megnyílnak az emberek, mert emlékeznek rád. - Legfeljebb a szülők tudják, ki voltam, érthetően, hiszen ők a mi korosztályunk. Egyébként sokáig zavart, hogy én vagyok az úszólány, aki orvos lett, aztán mire beletörődtem, én lettem az orvosnő, aki úszólány volt ... - Ez jó ... - Persze, hogy az ... Menni kéne ... Fizetünk? - Jó, menjünk. - Ne reméld, hogy felajánlom, állom a számla felét, annyira azért nem vagyok emancipált. - Nem is engedném, hogy fizess ... Mondjuk, ez az én mai ezüstérmem... |
| ||
|
||
Gyarmati Andrea |
||
|
FONTOS
