Ha legalább az egyik közelben kóválygó tájfun errefelé kanyarodott volna... Ám a Tojari inkább Tajvant terítette be, míg a Kong-Rej névre keresztelt, széllel bélelt esőfüggöny Alaszka felé vette az irányt. Némi túlzással e viharok valamelyike tehette volna igazán emlékezetessé a 9. úszó-, műúszó-, műugró- és vízilabda-világbajnokságot - mert egyébként elég halovány a fukuokai összkép.

A sportolók, különösen az esemény emblémájaként kezelt s szerepét a legmesszebbmenőkig betöltő Ian Thorpe kitett magáért (hat arany, három világcsúcs), no és annak is örülnünk illik, hogy a viharos sebességgel fejlődő vetélytársakkal legalább Kovács Ági tartani tudja a (mellúszó-)tempót, maga az összbenyomás azonban kissé sivár.

Elsősorban azért, mert egy ilyen rendezvénnyel kapcsolatban az embernek vannak bizonyos illúziói. Rómában és Perth-ben igenis lehetett érezni, hogy ami zajlik, az valóban egy világbajnokság. Legelsősorban azért, mert egy helyen folytak a versenyek (1994-ben csupán néhány női pólómeccs szorult ki egy távolabbi helyszínre), még a legutolsó pólómeccsnek is volt hangulata, az úszódöntők atmoszférájáról nem is beszélve. Amiben természetesen az is szerepet játszott, hogy az ausztrál és az olasz náció egyaránt értője a különféle medencés sportágaknak, márpedig a "szakmában jártas" szurkoló teljesen más légkört teremt, mint az, aki mindenre rácsodálkozik.

Hiába ápol Japán évtizedes hagyományokat az úszással kapcsolatban, a tribünön tobzódó sok kis sárga emberke reakciói ugyanolyan műviek voltak, mint maga a fő helyszín, a Marine Messe. Mint afféle betanított kisiskolások, a plakátokról visszamosolygó Thorpe láttán még akkor is sikításban törtek ki, ha az auszik csodatinijét a lelátón kapta el a kamera egy vágókép erejéig. Ilyenkor nagyobb hangzavart csaptak, mint egy izgalmasabb verseny, teszem azt Kovács Ági kétszázas fináléjának hajrájánál.

Persze, mindez még istenesnek volt minősíthető ahhoz az apátiához képest, ami a többi helyszínen uralkodott. A többi, egymástól irdatlan messzeségben lévő helyszínen. A város két végébe kihelyzetett női és férfipólósok legalábbis nehezen hangolódhattak rá, hogy itt valamiféle nagy rendezvény kezdődött. Még azt is megtagadták tőlük a szervezők, ami eddig az összes világversenyen alapszabály volt: hogy lehet ugyan kisebb medencékbe száműzni a labdásokat, ám az elődöntőktől a krém a főuszodában mérkőzhet az érmekért. Rómában 10 ezer, Perthben 8 ezer szurkoló izgulhatta ezáltal végig a férfidöntőt (de a barcelonai és az atlantai olimpián kint lévő 10 ezerről se feledkezzünk meg, a sydneyi, világcsúcsot jelentő 17 ezerről pedig pláne ne), ami teljesen más hangulatot teremt a medence körül, és a sportolóra is hatással van.

Ehhez képest sem a Nishi Civic Poolban rendezett magyar-olasz, sem a Hakata-no-moriban lejátszott spanyol-jugoszláv találkozó nem idézte egy vb-döntő légkörét. Tudtuk, hogy az arany a tét, de csak a papírokból. A körítésből mindez nem derült ki. Olyan is volt a két derbi... Amúgy hála az égnek, a vb utolsó napjára megérkező Jacques Rogge-ot nem fedeztük fel a póló végjátékán, csupán az úszóviadalon, ami annyiban biztató, hogy a NOB új, a játékok programját ritkítani kívánó elnöke tán nem a vízilabdával kezdi majd nyírást. Mert ha látta volna az érdektelenséget és a finálé színvonalát, akkor legalábbis erősen lobbizniuk kéne a FINA-vezéreknek, hogy Rogge esetleg nézze meg a sydneyi döntőket videóról (már ha nem látta, s vágjanak hozzá néhány felvételt a firenzei és a budapesti Eb-ről).

Némi éllel amúgy azt is mondhatnánk, Fukuokában azért tekinthettek el a pólósok záróderbijeinek behozatalától, mert főuszoda, mint olyan, nem létezett. Le a kalappal a japánok előtt, hogy immáron ötvenes medencét is tudnak építeni ideiglenes műfajban, ám egy kiállítócsarnokba helyezett megakád, plusz a köré felállított alumíniumlelátók sohasem fogják megteremteni azt az atmoszférát, amelyet egy igazi uszoda áraszt magából. Aki belépett legalább egyszer a margitszigeti szentélybe, az tudja: már az előcsarnokban érezni a szagot, amit csak egy uszodában lehet. Aztán a fák, a csempék, a kőlelátók... De mindez megvolt Sydneyben, Rómában és Perthben is.

Itt teljesen hiányzott, avagy a négy helyszínre szétdobott eseményen csődöt mondott a világbajnoki légkör négyszögesítése. S bár hi-tech-mércével mérve bravúrkategóriába sorolható ötvenes kapcsán a japcsik fennhangon hirdették, hogy ezentúl bármelyik város rendezhet vébét, hiszen az efféle medencéket oda állítják fel, ahová akarják, mi mégis azt mondjuk: attól mentsen meg minket a magasságos. Inkább szervezzen olyan, ahol legfeljebb a tribünt kell bővíteni, elvégre az örökkön kékben pompázó medence egyben jelzi az adott helyszín kötődését is. Annyira "nem lehet itt" a 21. század, hogy az efféle értékek is a semmibe vesszenek.

Ami biztos: két év múlva nem fogunk fanyalogni, Barcelona ugyanis Európa egyik legvarázslatosabb vizes fellegvára. Arrafelé még nincs minden automatizálva a buszjegykezeléstől a taxiajtó kinyílásáig, a vonatok csupán szolid 150 kilométeres sebességre gyorsulnak fel, s nem 400-zal száguldanak, a praktikum oltárán nem áldoztatik fel a városkép néhány hasznos, ám felettébb ormótlan, a településbe mélyen beleszántó hídjellegű autópálya által, a világ négy égtájáról érkezett látogatók számára kitett hiperszámítógépeken nem csupán ősi írásjelek lesznek láthatóak, de a túlnyomó többség számára legalábbis alapot jelentő latin abc betűi is - és egyáltalán: az emberek átélik majd mindazt, ami a vízben zajlik, nem csupán vigyorognak hozzá.

Japán ettől még szeretetre méltó, kultúrája izgalmas, mindennapjai izgatóak, polgárai végtelenül kedvesek, hiszen mindannyian végtelenül barátságosak és segítőkészek - még ha a többség nem is beszél idegen nyelvet -, az embernek egyszerűen nincs hiányérzete, gondoljon bármire is.

Csupán egyet kér: ha lehet, úszóvébét most ne rendezzenek egy darabig.

Vízcsepp

Elkészültek a hivatalos mérlegek: 134 ország 1498 sportolója vett részt a 9. világbajnokságon, ami rekord. Tetteikről 37 ország 670 újságírója tudósított, plusz 700 tévés (sleppekkel együtt). Az eseményeket megtekintő nézősereget 150 ezresre becsülik, igaz, ezen adat hitelességét erősen rontja, hogy például a férfi pólómeccsek látogatottságának becsült adata 13 820 - ha jövő januárig játszanának a csapatok, akkor tán össze is sereglett volna ennyi szurkoló...

Minimum tanulságos, ahogy a jugoszláv pólóválogatott elveszítette a világbajnoki döntőt. Legfőképp az előzmények miatt. A gárda ugyanis összepakolva érkezett az uszodába, elvégre onnan egyenesen a reptérre indult. Egy világbajnoki finálé előtt bőröndöt pakolni... Automatikusan eltereli az ember figyelmét a legfontosabb dologról. Úgy is játszottak a plávik.

Elkészültek az utolsó fényképek: különösen a "200-as" magyarok, Kásás Tamás, Kiss Gergő, Vári Attila és Varga Tamás voltak népszerűek és képszerűek a japánok körében. Errefelé ugyanis az efféle gólemek valamelyest ritkábbak a fehér hollóknál, így aztán az egyötvenes átlagmagasságot alulról sem súroló emberkék szinte kézről kézre adták óriásainkat. Otthon alkalmasint úgy mutogatják a fotográfiákat, mintha a jetivel randiztak volna...

Sal, Nemzeti Sport 2001.07.31.