Nemcsak óriási szenzációt keltene, egyenesen világra szóló sporttörténelmi esemény lenne, ha a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nőt választana a leköszönő Juan Antonio Samaranch elnöki posztjára júliusi moszkvai közgyűlésén.

Ilyen még nem volt. Eleinte -- ez a megjelölés ezúttal évszázaddal ezelőtti korszakot idéz -- már csak azért sem történhetett meg ilyesmi, mert a nagy ötkarikás apostol, a francia Pierre de Coubertin báró, aki 1896-tól 1926-ig töltötte be az elnöki posztot, köztudottan határozott ellenzője volt a nők olimpiai szerepvállalásának.

Csupán tizenkilenc esztendővel ezelőtt következett be az a forradalmi fejlemény, hogy a NOB feloldotta a nyomtatásban ugyan sohasem deklarált, de a gyakorlatban annál kitartóbban alkalmazott elvét: Nemzetközi Olimpiai Bizottság -- belépés csak férfiaknak! Sydney olimpiájának részvételi statisztikája bizakodással töltheti el a hölgyeket (immár 35 százalék körüli a részvételi arányuk), ám helyzetük a szervezetben Samaranch úr minden elismerést megérdemlő próbálkozása ellenére sem mondható elfogadhatónak.

Jelenleg 127 tagja van az ötkarikás testületnek, közülük tizennégy a nő. A tavaly tizenöt tagúra bővített végrehajtó bizottságban szerény, kétfős kisebbséget alkotnak a hölgyek a svéd Gunilla Lindberg és a jelentős pozíciót betöltő Anita DeFrantz révén. Utóbbi, a "Fekete Nagyasszony" éppen az idén tölti be a rotációs alapon "vándorló" elnöki posztot, Samaranch után tehát most ő a legrangosabb NOB-személyiség a protokoll-listán.

Az amerikai hölgy -- csakúgy, mint a kanadai Dick Pound, a belga Jacques Rogge, a dél-koreai Kim Un Jong, valamint a német Thomas Bach -- nem tett hivatalos nyilatkozatot arról, benevez-e a NOB elnöki székéért folyó versenybe, ám megjegyzéseiből -- "ha eljön az ideje, majd döntök" -- erre lehet következtetni.

Elkötelezett híve vagyok a hölgyeknek, sportvezetői minőségemben is fenntartás nélkül hirdettem a női egyenjogúságot, igyekeztem ügyüket elősegíteni. Őszinte meggyőződésem, jót tenne a NOB-nak, ha egy rátermett, hatékony elnöknője lenne. Anita DeFrantz ráadásul másfajta szempontból is igen előnyös megoldást ígérhetne, hiszen afro-amerikai, aki pontosan érzi a világ számos helyén ma is megnyilvánuló hátrányos megkülönböztetés okozta gondokat. Nem is kifejezetten a faji diszkriminációra gondolunk, hanem a vallási, kisebbségi és egyéb természetű problémákra. Lehet, talán ennek köszönhető az is, hogy Samaranch, tőle szokatlan módon, nyomatékkal hangsúlyozta az első női NOB-elnök megválasztásának lehetőségét. Az idős sportvezető ugyan nem kötelezte el magát, de az általa mondottak -- legalábbis a szigorú samaranchi standardok ismeretében -- határozott preferenciát jeleznek.

Az idén a 48. életévét betöltő, egyedül élő, képzettségét tekintve jogász Anita DeFrantz az Egyesült Államok bronzérmes evezős nyolcasának kapitánya volt 1976-ban Montrealban, majd erőteljesen harcolt az olimpiai részvételért 1980-ban. Hiába, az amerikaiak (is) bojkottálták a játékokat. Az 1984. évi Los Angeles-i játékokon a szervezőbizottság elnökhelyetteseként tevékenykedett, az olimpiai falu működését felügyelte. A NOB 1986-ban választotta őt tagjává -- első színes bőrű nőként.

Akár elfogult is lehetnék Anita DeFrantz irányába. Ehelyett éppen azt igyekszem megvilágítani, miért nem lenne tökéletes megoldás, ha ő követné Samaranchot az elnöki székben.

A legcélszerűbbnek az tűnik, ha néhány életszerű példával élek annak bizonyítására, hogy az egyébként kedves, mosolygós Anitát miért nehéz elképzelnem a NOB elnöki székében.

A Salt Lake City 2002-es téli olimpiájával kapcsolatos megvesztegetési botrány, pontosabban az amerikai szenátus és kongresszus, továbbá az igazságügyi minisztérium vizsgálódásai nem tettek jót DeFrantz tekintélyének. Kiderült egyebek mellett, hogy 1990-ben a NOB tokiói közgyűlése idején az amerikai hölgy is elfogadott egy díszes aranynyakéket az egyik japán főszervező feleségétől. Igazából ezt még meg lehetett volna magyarázni. A bajt az okozta, hogy a kongresszusi bizottság előtt azt mondta: sohasem fogadott el ajándékot... Később McCain szenátor bizottsága előtt okozott mélységes csalódást. Amikor a NOB, pontosabban Samaranch úr képviseletében megjelent, nem volt képes választ adni arra az egyszerű kérdésre, hogy nemzetközi szervezete milyen konkrét programok kereteiben támogatja a sportolókat a szponzoroktól származó pénzekből.

Tájékozatlansága, hiányos felkészültsége elképesztette a szenátorokat. Amikor Salt Lake City szervezőinek korrupciós trükkjei felől érdeklődtek, De Frantz egyértelműen kijelentette: ő semmiről sem tudott. Ezzel szemben a fő manipulátorok egybehangzóan állították, hogy minden fontosabb akciójukat egyeztették vele.

A közelmúlt malőrjei közül elegendő kettőt megemlíteni. A NOB legutóbbi végrehajtó bizottsági ülésén arra akarta rávenni a testület vezérkarát, hogy Sandy Baldwin, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának újdonsült elnöknője kapja meg elődje, a nyári játékok után lemondott Bill Hybl NOB-beli helyét. Hyblt éppen Sydneyben tisztelték meg a testületi tagsággal, vagyis a DeFrantz-féle rendhagyó cseréről szó sem lehetett...

És amit lapunk is közölt: a "Fekete Nagyasszony" le akarta vizsgáztatni a NOB-ba Sydneyben beválasztott sportolókat, egy kilencpontos, az olimpizmussal kapcsolatos kérdőívet akart kitöltetni velük. A kiválóságok felháborodtak. Roland Barr, a világhírű német evezős, és Szergej Bubka, az olimpiai bajnok ukrán rúdugró keresetlen szavakkal, a nyilvánosság előtt ítélte el a kedves amerikait. Az ötletgazdának azóta sincs más dolga, mint a sűrű bocsánatkérés.

Elméletileg DeFrantzból is lehetne NOB-elnök. Azonban a szavahihetősége, a felkészültsége, summázva: az alapvető vezetői képességei miatti aggodalmak megalapozottnak tűnnek. Hogy mindezektől függetlenül is lehetne elnök?

Ezt a kérdést kövesse egy másik, egy úgynevezett költői: miért, ha vannak klasszissal és bizonyítottan jobbak nála? Például a fentebb említett illusztris négyek, kiegészítve természetesen Schmitt Pállal.

Nemzeti Sport, 2001.01.24.