Miután Mustapha Larphaui egy deltatorkolat szélességét idéző mosoly keretében átnyújtotta az orosz válogatott csapatkapitányának, Dmitrij Gorskovnak a győztesnek járó pénzdíjat szimbolizáló csekket, még azok a bűnök is feloldozást nyertek a patraszi uszodában, amelyeket el sem követtek a pólóvilág jelenlévő tagjai. A FINA elnöke által odaadott, körülbelül háromszor egy méteres műanyag lapon ugyanis ott üvöltött az összeg: 100 000 $ - mintha tizenegy órával korábban nem kézbesítettek volna egy határozatot arról, hogy az oroszok és a magyarok pénzdíját ötven százalékkal csökkentik. Természetesen a Benedek Tibor markába nyomott táblán is 50 000 $ virított, ami egyértelművé tette: a saját döntését egyszerűen nem merte a nyilvánosság előtt vállalni a világszövetség. Ugyan a színfalak mögött készültek a lefelezett összegekről is táblák, azok azonban végül egy iroda mélyén maradtak: a Kabanov-gárda győzelmét követően orbitális blamázs lett volna azt ordítani a mikrofonba, hogy az első helyezett díja ötvenezer dollár, a másodiké hetvenezer ...
Maga az orosz siker tette egyébiránt teljesen nevetségessé a FINÁ-t: egy olyan csapat nyerte meg első ízben a szövetség büszkeségeként emlegetett sorozatot, amelyet a döntő előtti órákban nyilvánosan elítéltek egy vélt bundamérkőzés miatt.
Ha lenne miért szégyenkeznünk, ezek után akkor sem kellene lehajtott fejjel járnunk.
És nem csupán a fenti, kérdőjelek sokaságát felvető jelenetsor okán. A botrányt hovatovább bizarrá teszi, hogy a magyar-orosz találkozót napra pontosan tíz évvel a barcelonai olimpia legszégyenteljesebb partija után játszották: akkor Spanyolország és Olaszország 9-9-re végzett egymással, a legcsekélyebb mértékig sem adva a látszatra. A kárvallott? Magyarország. Egy olimpiai érem esélye szállt el azon a meccsen, amely előtt Manuel Estiarte külön szólt a magyar játékosoknak: sajnáljuk fiúk, de az olaszokat visszük magunkkal.
Hispánokról és taljánokról lévén szó, a világszövetség egyetlen képviselőjében sem támadt fel az intézkedhetnék. Nem támadt fel akkor sem, amikor az 1995-ös bécsi Eb-n az olasz és a horvát gárda fülledten meghitt 8-8-a az oroszok kiesését jelentette. A spanyolok pofáján nem lángolt a bőr, amikor az 1999-es firenzei Eb-n nem törődve hírrel és jó névvel olimpiai bajnokként lefeküdtek a három klasszissal alattuk nyüglődő románoknak, hogy az örök edzőpartner juthasson a nyolc közé. Amíg csoportmeccsek vannak, a körbeverésekre vonatkozó hülye szabályokkal, mindig születhetnek olyan eredmények, amelyekre okkal vagy ok nélkül a gyanú árnyéka vetül.
Most a farizeusok úgy gondolták: kinyitják a szemüket. És úgy látták, nem azt látják, amit látni szeretnének, ezért imádott spanyoljaik érdekében bizonyíthatatlan vádak alapján nekiestek két csapatnak. Ha valaki egy ilyen szituációban odaáll a golyószórók elé, szélesre nyitott ingmellel, hogy uraim, ide lőjetek, az nem épelméjű. Ha valaki - kívülállóként - akár az önfeladást, akár az ujjal mutogatást elvárja egy vélt vagy valós erkölcsi magaslatra helyezkedve, az vagy nem nézett még tükörbe, vagy nem erre a világra való. Ha pedig valaki csatlakozik a bundavádat nyíltan elrikoltók táborához, azt a magyar szövetség vezérkara várja a bíróságon, a vádlottak padján.
Amúgy amikor a FINA egyik píáremberének megemlítettem az eredményhirdetést követően, hogy a főnökök által átadott csekkeken szereplő összeg mintha ötven százalékkal inflálódott volna abban a pillanatban, amikor a kitüntettek leléptek a dobogóról, ő egyetlen, meglehetősen velős mondattal minősítette vezetőit: "Ezek teljesen hülyék."

CSG, Nemzeti Sport 2002.08.06.