A Spanyolországban légióskodó Kiss Csaba (fehér sapkában) nagyon jól ismerheti a válogatott csütörtöki ellenfelének játékosait (Fotó: Árvai Károly)

Afféle öntörvényű gárdaként foglalt magának medencét együttesünk a szünnapon, merthogy hivatalosan kilenctől és háromtól lett volna miénk a pálya, ám a szakvezetés egy, igaz, meglehetősen hosszú tréning mellett döntött. Súlyzózás, egy komolyabb úszásadag, majd különféle gyakorlatok szerepeltek a programban a medencének ezen az oldalán - a másik térfélen szerencsétlen olaszok csak a hosszokat rótták. Na igen, ők már teljes mellszélességgel a vb-re készülhetnek, minthogy általános elképedésre nem jutottak a nyolc közé. Ilyesmi még akkortájt sem fordult elő velük, amikor még két konzul intézte Róma ügyeit… (Most elképzelem, milyen hatást váltana ki itthon, ha ez velünk fordult volna elő - inkább nem képzelem el.) A taljánok példája jól illusztrálja, mennyire kiszámíthatatlan a férfi szakág ebben a periódusban. A nagyokat a vb érdekli, a kicsiknek csak az a fontos, hogy bekerüljenek a vb-mezőnybe, úgyhogy ők már-már csúcsra járatva érkeztek Kranjba, a szlovákoknak, de különösen a németeknek így sikerültek a nagy bravúrok.
Nem mintha egy magyar-spanyol összecsapás esetén bármikor biztos jóslásokba lehetne bocsátkozni, legyen szó a felkészülési szakaszról vagy az év főeseményének legélesebb derbijeiről. Ellenük akkor sem lehet nyugodt, a negyedik negyedre eldőlő meccset vívni, ha egyértelműen nekünk áll is a zászló. Mert hiába tudjuk, hogy az Eb nem érdekli őket annyira - ha a magyarokkal csapnak össze, vért isznak reggelire (megfogalmazás kiszerződött tudósítónktól, a Sabadellben légióskodó Kiss Csabától). Tán az egyik legjobb illusztráció erre a 2000-es Unicum-kupa volt: a spanyolokat semmi sem izgatta, nem égett le a bőr a képükről, amikor simán kikaptak a kazahoktól - hanem utolsó nap ellenünk úgy hajtottak, mintha az olimpiai arany volna a tét, le is győzték a magyar válogatottat (a Kemény-érában nekik sikerült először ez a mi medencénkben). Egyszóval náluk soha nem lehet tudni. Most például azt sem, ki őrzi majd a kapujukat. Kiss Csaba szerint képtelenség, hogy Jesús Rollánt beállítják a lelátóról; a fenomén ugyanis Genovából hazatértében megsérült a repülőtéren: amikor megemelte bőröndjeit, csúnyán megroppant a dereka, azaz Kranjba nyaralni és buzdítani jött, továbbá néhány mozdulat erejéig elkezdeni az edzéseket. Értők egyébként állítják, képességei alapján nem tartozna a világ legnagyobbjai közé, viszont a benne lobogó tűzzel olyan tartást ad az előtte pólózóknak, továbbá úgy megbénítja az ellenfelet, hogy azzal meccseket, sőt, egész viadalokat lehet eldönteni. "Én csak tudom, két éve együtt játszunk - mondja erről a közös reccói emlékek alapján Benedek Tibor. - Nem tartom kizártnak, hogy pszichés okokból előszedik ellenünk, Rollán amúgy is imád szenvedni, azaz a fájdalmainak többségét nem kell annyira komolyan venni.”
Csapatkapitányunk amúgy szintén osztja a véleményt, hogy aligha számíthatunk fáklyásmenetre. "A világ legjobban védekező válogatottjával játszunk, anynyira érzik, mit kell tenniük, hogy őrült nehéz gólt szerezni ellenük. Ha az elején kétszer-háromszor sikerül átlőni a zónájukat, akkor van esély egy biztosabb sikerre, ám velük szemben szinte lehetetlenség igazán kibontakozni.” Abban persze bízhatunk, hogy Rollán helyettesével, Angel Andreóval könnyebben elbánunk - ahogy kapusedzőnk, Mátéfalvy Csaba fogalmazott: "Ha őt nem lyukasztjuk ki, akkor meg is érdemeljük a sorsunkat.” Ettől függetlenül Kemény Dénes úgy véli: "Arra nem lehet, csak jó volna berendezkedni, hogy mindig úgy fogunk játszani, mint itt az első napon, az oroszok ellen. Igaz, a jugók elleni teljesítmény sem ismétlődhet meg, azzal ugyanis csakis veszíthetünk. Bízom benne, hogy valahol a kettő között, inkább az elsőhöz közelítve vízilabdázunk majd, és kiharcoljuk a négy közé jutást.”
Ezt már csak azért is illene, mert a legutóbbi öt alkalommal mindig sikerült, utoljára 1991-ben esett meg a csúfság, hogy a magyar urak nem játszhattak elődöntőt. Hogy arról a kissé meglepő történeti adatról ne is beszéljünk, amely szerint a spanyolok az Európa-bajnokságok meglehetősen messzire nyúló történetében még soha nem győzték le a magyar válogatottat.