A "senki sem lehet próféta saját hazájában" mondás keserű igazságát Coubertin báró a maga bőrén tapasztalhatta. 1900-ban Párizsban az olimpia nem konkurálhatott a világkiállítással, amelynek szervezői - saját sikerüket féltve - ráadásul mindent elkövettek, hogy háttérbe szorítsák a játékokat. Az olimpiát a világkiállítás betétprogramjaként kezelték, s a rendezést kivették Coubertin kezéből. Őszintén szólva, a francia átlagpolgárt is inkább a világkiállítás és az erre az alkalomra épített Eiffel-torony foglalkoztatta. Sajnos azokat is, akikre az olimpiai rendezést végül ráosztották. A hivatalos francia körök az olimpiát csupán a kiállítás elhanyagolható részeként kezelték: a kiírásokból mellőzték az olimpia szót és csupán nemzetközi versenyeket hirdettek. A megnyitó ünnepségen alig ezren jelentek meg, s az első és utolsó versenynap között több hónap telt el. A felületes szervezés, a kapkodás és az alapfeltételek gyakori hiánya miatt az esemény megkapta a "zűrzavarok olimpiája" címet. Coubertin nem véletlenül tekintett nagy aggodalommal a következő esemény elé.

Persze pozitív dolog is történt, hiszen ezen a viadalon tűnt fel minden idők egyik legnagyobb atlétája, az amerikai Ray Ewry. A "Gumiember" három olimpián nyolc aranyérmet szerzett helyből magasugrásban, távolugrásban és hármasugrásban, sőt még a nem hivatalos, 1906-os "olimpián" is begyűjtött két elsőséget. Ewry teljesítménye nemcsak a parádés kollekció miatt hihetetlen. Az amerikai fiú ugyanis évekig tolókocsiba kényszerült, s a gyermekbénulás akkori gyógyíthatatlan mivolta miatt egész életét így is tervezte. Azonban felépült súlyos betegségéből és olimpián sohasem(!) szenvedett vereséget.

A francia fővárosba érkezett külföldi versenyzők teljesen magukra voltak hagyva, azt is maguknak kellett kideríteniük, hogy hol és mikor lesznek a versenyek. Az atlétikai pálya egy hepehupás játszótérre emlékeztetett, a 100 méteres síkfutás egyenesének szintje például 60 centit emelkedett... A bíráskodás a tornaversenyeket leszámítva kritikán aluli volt. Egyedül a versenyzőket nem lehetett elmarasztalni, akik a mostoha körülmények és a bántó érdektelenség ellenére remek teljesítményekkel rukkoltak ki, majdnem minden olimpiai rekord megdőlt. Egyetlen athéni bajnok sem tudta megvédeni címét.
A májustól szeptemberig tartó (!) párizsi olimpián 22 ország közül ismét az Egyesült Államok szerepelt a legjobban (19 arany, 13 ezüst, 11 bronz), a hét fős magyar csapat egy első, két második és három harmadik helyet szerzett. Bauer Rudolf 36,04 méterrel nyerte a diszkoszvetést, az úszó Halmay Zoltán két-két ezüstöt és bronzot gyűjtött be.

Az 1904-es olimpia rendezését Chicago kapta meg, ám fél évvel a játékok kezdete előtt Theodore Roosevelt elnök "kérésére" kénytelen volt visszalépni a soros világkiállítást rendező St. Louis javára. S a világkiállítás megint káosszal járt. Versenyzők ugyan Európából nem nagyon jöttek át az Újvilágba (összesen 12 ország képviselői indultak), de versenyből nem volt hiány. Sőt több is volt a kelleténél. Az amerikaiak több mint három hónap alatt 390 különféle számban hirdettek bajnokot, de ezek többségét, a világkiállítás vendégmunkásai között zajló versenyek győzteseit, a legnagyobb jóindulattal sem lehet olimpiai bajnokoknak elkönyvelni. A NOB később 85 számot ismert el hivatalosként. A 85-ből 69-ben hazai győzelem született, s vízipólóban nem volt kétséges, hogy melyik ország nyer, mert csak amerikai csapatok indultak. A négyfős (!) magyar csapat éremkollekciója (2 arany, 1 ezüst, 1 bronz) Magyarországot az ötödik legeredményesebb nemzetté tette. A párizsi két ezüstjéhez Halmay most két aranyt tett hozzá, az 50 és 100 yardos gyorsúszásban is győzött.

Mielőtt rátérnénk az 1908-as olimpiára, a kronológiában 1906-nál is meg kell állnunk. Tíz évvel az első újkori játékok után ugyanis Athén 22 ország versenyzőinek részvételével, óriási érdeklődés mellett újra olimpiát rendezett, -legalábbis a görögök szerint. 1906-ban a görögök ugyanis úgy gondolták, megünneplik az újkori olimpiák tízéves évfordulóját. Athénban 20 ország 884 sportolója részvételével, óriási érdeklődés mellett bonyolították le a versenyeket, amelyeket azonban a NOB soha sem ismert el. A magyarok 40 fős küldöttsége 2 arany- (Stancsics György -3000 m gyaloglás; Halmay Zoltán, Hajós Henrik, Kiss Géza, Onódy József - 4x250-es gyorsúszóváltó), 2 ezüst- és 3 bronzérmet szerzett.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság a játékokat nem ismerte el olimpiának. Az olimpiák számozásában a IV. sorszámot Róma kapta, de 1904-hez hasonlóan most sem az eredetileg kijelölt város lett a rendező. Ám most nem a gazdasági szempontok szóltak közbe, hanem a Vezúv. A tűzhányó 1906-os kitörési és pusztításai megcsappantották az olasz államkasszát, s amikor biztossá vált, hogy az olaszok nem tudják felépíteni az olimpiai stadiont, visszaléptek a rendezéstől. London vállalta a "beugró" szerepét, s az angolok boszorkányos gyorsasággal építettek egy 63 ezer ülőhellyel rendelkező stadiont, amely a kor technikai színvonalához méltóan fogadta 22 ország 2059 sportolóját. Ahol már a megnyitón kezdetét vette az olimpiát végig kísérő angol-amerikai ellenségeskedés. Az amerikaiak egyedüli nemzetként nem voltak hajlandóak zászlójukkal VII. Edward király előtt tisztelegni (mondván, az alkotmányuk szerint az USA zászlóját élő ember előtt nem lehet meghajtani), s ezért az angolok igencsak megorroltak. A londoni játékokat a Szt. Pál katedrálisban celebrált egyházi szertartás vezetett be, ahol állítólag elhangzott a már emlegetett, tévesen Coubertin bárónak tulajdonított mondat: "Nem a győzelem, a részvétel a fontos!"

Akkor pedig az amerikaiak haragudtak meg nagyon, amikor a 400 méteres síkfutás négyes döntőjét (ahova három egyesült államokbeli és egy angol jutott be) a zsűri megismételtette. Az egyik tengerentúli állítólag meglökte a britet, s hiába ért be elsőként a célba, nem ismerték el győztesnek. A megismételt fináléban a tiltakozó amerikaiak nem álltak rajthoz, így az olimpiák történetében példa nélküli esetként az angol Halswelle egymaga futott a döntőben! Nagy botránnyal zárult a férfi maratonfutás is, amelynek első befutóját, azaz inkább bevánszorgóját, az ájulás határán levő olasz Dorando Pietrit a rendezők támogatták be a célba... A nyilvánvaló külső segítség ellenére először mégis őt hirdették ki győztesnek, ám később diszkvalifikálták. Persze az olaszok tiltakoztak, elvégre senki sem kérte a rendezőket a segítségnyújtásra...

A londoni olimpia volt az első, amely bebizonyította, a játékoknak igenis van létjogosultságuk, életképesek és valódi társadalmi eseménnyé válnak, ha jó kezekbe kerül a szervezés. Az olimpia sztárja a hazaiak 23 éves úszója, Henry Taylor volt, aki három aranyérmet is szerzett. Ray Ewry ezen az olimpián búcsúzott az aktív versenyzéstől, 35 évesen két aranyat nyert. A mindenképpen sikeresnek mondható londoni olimpia éremtablóján az angolok (56-48-31) végeztek az élen, s Magyarország (3-4-1) eddigi legjobb szereplését könyvelhette el. Kardozóinktól rettegni kezdett a világ, csapatunk mellett egyéniben Fuchs Jenő nyert, s olimpiai bajnok lett a birkózó Weisz Richárd is. A nagy győztesek mellett most viszont az úszó Halmay lett a nagy vesztes: a 4x200-as gyorsváltónk utolsó embereként 7 méteres előnnyel rajtolt, de görcsöt kapott, s végül fuldokolva ért be a második helyre.

Stockholmban, 1912-ben már 28 ország versenyzői indultak, s a minden részletre ügyelő svédek kifogástalan olimpiát rendeztek. az impozáns stockholmi stadion csaknem egymillió korona költséggel, a középkori lovagvárak stílusában épült. 28 ország 2541 versenyzője tökéletes körülmények között, szinte otthon érezhette magát Stockholmban. A játékokat V. Gusztáv svéd király nyitotta meg... Az olimpia két sztárja a finn Hannes Kolehmainen és az amerikai Jim Thorpe (képünkön) volt; előbbi három aranyérmet nyert (5000m, 8000 m, 10 ezer m futás), míg utóbbitól két elsőségét (tízpróba, ötpróba) elvették. A sportszerűségre tökéletes példa, hogy a tízpróba 2. helyezettje, s svéd Hugo Wieslander ezek után nem vette át az aranyérmét...

Az éremtáblázat tetején a házigazdák egy hajszállal (24-24-16) megelőzték az Egyesült Államok (24-18-19), a magyar delegáció (3-2-3) a 10. helyen zárt. Az aranyérmek "ügyében" kardozóinkra ismét számíthattunk, a csapatunk mellett egyéniben Fuchs Jenő is megvédte címét; harmadik első helyünket a sportlövő dr. Prokopp Sándor szerezte a hadipuska versenyben.
Sajnos azonban a hadipuskák hamarosan a hadszíntereken kezdtek dörögni.

Fábik Tibor - Pincési László, Sporthírek 2000. május 30.