"Elnézést az időjárás miatt. De, lassan kitisztul, mára is huszonhét fokot ígértek" - szabadkozik rögvest a bejáratnál az akkreditációkat ellenőrző hölgy. Nem nagy vigasz. A Penrith-tavon reggel rendezik a versenyeket, kilenctől tizenegyig, utána már szakadozhat a felhőzet, ahogy akar, az esőben, a szélben lapátolóknak nem jelent kárpótlást a délutáni verőfény.

Két magyarnak pedig nehéz lenne momentán bármiféle kárpótlást kitalálni.

Kettő, illetve három másodperc. Ennyivel maradtak le a finálét jelentő helyezésről a csütörtöki középfutamban. Balsors? Talán. És pech.

Itt van például Kökény Roland esete. Az újonc, akinek a klasszikus szám jutott. Ezer egyesben élete első világversenyén - épp egy olimpia, nem könnyű csak úgy beülni a hajóba, aztán hajrá - egyetlen célja lehet, úgy célba érni, hogy döntőbe jusson. Majdnem sikerül. Nem indít túl gyorsan, kétszázötvennél csupán a hetedik helyen halad. Ekkor azonban beleerősít, a következő két negyedkilométeren egyaránt a legjobb időt repeszti a mezőnyben, fel is jön harmadiknak, sőt, egy ideig a második helyen hajózik, ám a végére lemerül az akkumulátor, az utolsó kétszázötvenen csak a hetedik idő az övé - összesítésben negyedikként siklik a célba, a fináléba viszont csak az első három kerül be.

Közte két nagyágyú, a norvég Holmann és az izraeli Kolganov. De a látványosan hajrázó brit Brabants sem most érkezett a nádasból - könnyen elképzelhető, hogy ez a hármas áll majd szombaton a dobogón.

És amilyen peche van Kökénynek, épp velük került egy előfutamba. A másik kettőből alkalmasint gond nélkül továbblép, különösen azután, hogy a német világbajnokot, Lutz Liwowskit korai rajt miatt ott helyben a stégre zavarja a versenybíró.

Így aztán dán, spanyol és argentin is lesz a döntőben - magyar nem.

"Lehet, hogy a többi futamban jobb lett volna, de én itt maradtam le" - mormolja Roland. Arcát látva még azt sem mondanám, hogy sok mindenhez lenne kedve, leszámítva a válaszolgatást a magyar újságíróknak. Neki most semmihez sincs kedve. Elment a kedve. A szeme nedve azért nem buggyan ki, de üvölt róla a kiábrándultság. "A végére nem maradt erőm. Hiába próbáltam, nem ment. Elfogytam." És most? (Hülye kérdés.) "Még többet kell edzeni. Úgy látszik. Még többet."

Huszonöt éves. Bírni fogja.

Zala György más műfaj. Az aprótermetű kenus bronzérmes volt Barcelonában és Atlantában is. A csataló és a harci kürt esete. Békeévekben beleszürkül a tömegbe, hanem amikor eljő az a bizonyos negyedik, olimpiai esztendő, akkor nagy hirtelen előtűnik és robog.

Kedden állítólag eltaktikázta az előfutamot. Az első három egyenes ágon jutott a döntőbe, ő csupán hetedikként ért célba. Hogy még egyet evezhessen Opaljevvel egyetemben. Nekik kell még egy éles viadal, ne legyen négy nap pihenő a döntőig. Legalábbis ez volt a duma. Hogy közben "hurkák" kerültek be helyettük, az akkor nem volt érdekes.

Fél tíz tájban azzá válik.

Drámai körülmények közepette.

Az orosz kenucár szokásához híven rögvest beleránt az elején. Zala megy vele. Opaljev hiába pörög, a magyar tapad rá. Fél távnál hét tizeddel halad mögötte. Hétszázötvennél már 1.3 másodperc a hátránya Gyurinak, de biztosan második.

Mígnem. Saccra ha száz van hátra az ezerből, amikor a lettek nagyágyúja, Klementjevs és a francia le Leuch egy szemvillanás alatt elmegy mellette.

Hogy egészen pontosak legyünk, Zala lassul le borzalmasan. A hajrá legrosszabb részidejével ő is csak negyedik.

Azért jött, hogy két bronz után feljebb lépjen a dobogón. Minimum eggyel.

Ehelyett partra vetett halként kell végigszemlélnie a finálét.

De, nem ez az igazi gond.

Hanem ahogy itt és most partra vetődik. Mérlegeléshez kell kihoznia a hajóját a céltorony mögötti stégre. Alig bír kiszállni, inkább kidől a deszkákra, aztán végighenteredik rajtuk. A lába benn is marad a kenuban, majd amikor a segéderők óvatosan kiveszik alóla, hogy elvigyék lemérni, azt sem fogja fel, hogy a bokája a vízbe lóg. Csak fekszik aléltan, bágyadtan integet az őt kérdezgető ausztráloknak, hogy nincs gond. Lassan felül, kezébe nyomnak egy üveg vizet, de nincs ereje a szájához emelni. Majd feláll.

Riasztó látvány. Lépni is alig bír, valósággal tántorog. Akár egy világcsúcs alatt görnyedő súlyemelő. Siklós Erik, a rádió tudósítója szólongatja: "Gyuri, ide tudsz jönni?" Mintha nem is hallaná. A harmadik kiáltás után felénk fordul, tesz néhány lépést. A tekintete olyan üres, mint egy használaton kívüli repülőhangár. Mi van ezzel az emberrel? "Ha akarod, elhalaszthatjuk kicsit" - mondjuk neki, mire felemeli a kezét, az jó volna. Visszavonaglik a stégre, aztán nagy nehezen beletérdel a hajójába. Ötszáz métert kell még tunkolnia, hogy egy hosszú kanyart követően a tó hátsó ágában található hajótárolóhoz érjen. Mozgása ugyan bizonytalan, de nekiindul.

Mi is. Visszabattyogunk a tribünre. Két futam között vagyunk, nézelődünk, eláll-e végre az eső? Egyébként furcsa, hogy a monitorokkal megrakott tudósítói helyek fölött van valami tetőféleség, ám az pusztán a nap ellen védő fóliát tartja - amint elkezd csöpögni, rögvest feltekerik a borítót, így a zápor akadálytalanul hullik alá. Okos. Miközben ezen morfondírozunk, egy pillantást vetünk a monitorra.

Zala evezget visszafelé. Már túl van a tavat átívelő hídon és a kanyar első részén, élő szem nem látja, csak a versenytorony tetején lévő kamera.

Ahogy mártogatja a lapátot, érződik, még mindig nincs teljesen magánál. Mígnem egy billenés.

Belezuhan a vízbe és elmerül.

Nagy ég, csak nehogy. Iszonyat végigvárni azt a néhány másodpercet, amíg felbukkan. Szerencsére, sekély a víz, nem kell úsznia, ki tud gyalogolni a parta. Aztán leül a nádasban, teljesen kikészülve. Eddig kíséri egy motoros, ám aztán otthagyja. Egyedül, a tízfokos levegőben, az egykedvűen szemetelő esőben.

Hát nem igaz, hogy valaki nem megy oda segíteni!?!

A tribünön épp szembe jön a magyar szövetség elnöke, Baráth Etele. Kérdem, látta Zalát? A futamot - mondja. Akkor gyerünk, mert nagy baj van.

A híd felé vesszük az irányt, csak ezek a rohadt kordonok ne lennének itt. Tele van a hócipője az embernek a mindent körbekerítő biztonságiakkal. Korlát, korlát hátán. De most nem törődünk az előírásokkal, átvetjük magunkat a vasakon, majd néhány drótkötélen, aztán a helyszínre érünk. Gyuri épp kezdi összeszedni magát, már térdig a nádasban áll, készül beszállni a hajóba. "Ne hívjak valakit, aki beviszi helyetted?" - kérdi az elnök, már nyúl a mobiltelefonja felé. Nem, nem kell - int vissza Zala, aki körülbelül még öt percig ül meredten a parton, míg rendezi a sorokat. Amíg lehet, követjük kintről, mígnem a normalizálódott húzásokat látva Baráth szól: "Most már rendben van."

Fél óra múlva előkerül a kis izomember. A válogatott örök mókamestere, a legharsányabb élcek kovácsa olyan halkan beszél, hogy szinte alig hallani.

"Nyolcvan méterrel a cél előtt filmszakadás történt. Az utána következő húsz percre nem emlékszem. Szinte semmire. Arra sem, hogy bárki hozzám szólt volna. Annyi rémlik, hogy beleestem a vízbe, de semmi több."

Mint utóbb kiderült, régi betegsége, az asztma tört rá a célbaérést követő oxigénhiányos állapotban, márpedig, ha valaki teljes erőbedobással végigevez egy kilométert, majd utána elkapja a a levegővételt szinte lehetetlenné tévő roham, az épp olyan iszonyatosan fest, mint ahogy Zala nézett ki akkoriban.

"Az agyam fájt elsősorban, alig kaptam levegőt" - sóhajt a rettenetes pillanatokat felidézve, egyszersmind megjegyezve azt is, hogy négy éve, Atlantában kis híján hasonló állapotba került a cél előtt százötven méterrel, de akkor úrrá lett a bajokon.

Ezúttal nem tudott.

És ezzel elúszott a döntő. Az érem. Az álmok.

Talán, ha az előfutamban. "Á, az csak szöveg volt. A haveroknak. Valójában itt is kőkeményen eveztem, nem azért nem kerültem a háromba, mert nem akartam."

Hogy mi lesz eztán?

"Keresek valami állást magamnak errefelé, elvégre kinek kellene egy harmincegy éves kenus, aki még a legjobb kilenc közé sem tudott bekerülni?" - mondja fanyar mosollyal, amiből azért kiolvasható, legalább a humora visszajött.

Noha a sportág számtalan nagy öreget ismer, Holmannék is harmincon túl markolják meg a lapátot, Zala azért átmegy realistába: "Ahhoz, hogy a szervezetünk rendben legyen, bírja a terhelést, elvileg havi százhúszezer forintot kellene költenünk csak a táplálkozásra, hogy minden fontos komponens megfelelő arányban épüljön be. Mi azonban nem keresünk ennyit. Elindulhatnék szponzorok után, na, de ezzel az eredménnyel mire mennék?"

Utána kissé remegő kézzel beletúr a rádiósállás asztalán fekvő papírhalomba, kibányássza a futamáról készült statisztikát. "Mazochizmus?" - kérdem. Megingatja a fejét. Kisvártatva a számok felé bök: "Látod, milyen szépen vizezett a francia? Végig haladt Klementjevs mögött, épp annyival lemaradva, hogy a hullámain utazhasson. Tisztán kiolvasható. Ahogy a másik ideje javult, javult az övé is. Hátszázötvenig elvolt így, utána hajrát nyitott. Ügyes."

Így maradt annyi ereje, hogy az addigi, Zalával szembeni egymásodperces hátrányt kétmásodperces előnyre változtassa. Miközben Gyuri a nyolcason egymaga ment előre, elvégre az ő szomszédai, a kazah és a görög induló sok vizet nem zavartak. Ezen is múlott.

A narancssárga, mentőövet szimbolizáló kulcstartót idegesen tépkedő kenus azonban csak legyint: "Ha most megelőztek, a döntőben is megvertek volna."

Talán igen, talán nem.

Ki tudja, szombaton mit hoz a sors, szembe fúj-e a szél, ami neki, a mezőny aprótermetű tagjának kedvez, meg aztán az ellenfeleknek is lehet rossz napjuk, ötkor kelnek, nyűgösek, hideg van, mégis csúcsformát kéne futni, nem áll össze a mozgásuk, a gondolataik.

Ott lenne közöttük a helye. Tán a dobogón is.

Ehelyett a sebeit nyalogatja.

Csakhogy az ember lelkén kegyetlenül nehezen alakul ki a var.

A Színes Sport, 2000.09.29.