Alma a fájától
Kajak-kenus bajnokok gyermekei
Wichmann Barna, Ábrahám Réka, Csipes Tamara, ifj. Foltán László: most még legtöbbjüknél csak a vezetéknevek hangzanak ismerősen, de idővel talán a keresztneveket is megjegyezzük. A kajak-kenu sportág egykori bajnokai ugyan befejezték az aktív versenysportot, de családon belül is találni utódokat, akik a nyomukba léphetnek. Wichmann Tamást, Ábrahám Csabát, Csipes Ferencet és Foltán Lászlót arról kérdeztük, mit szólnak ahhoz, hogy gyermekük is ezt a sportot választotta, nem féltik-e őket, és egyáltalán, milyennek látják a helyzetüket, esélyeiket?
Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenus ma utánpótlásedzőként dolgozik az MTK-nál, tehát a fia, Barna mellett más fiatalok felkészítésével is foglalkozik: Idősebb gyermekeim is belekóstoltak a kajak-kenuba, azonban ők egy idő után letették a lapátot. Barna három-négy évvel ezelőtt kezdte a kenuzást, de előtte kipróbálta magát atlétikában és más sportágakban is. Azt nem lehet megjósolni, hogy milyen eredményeket érhet el, de egy biztos, szereti csinálni. Nekem azonban néha nehezemre esik az edzőjének lennem, mert nem akarom kínozni, nem akarom, hogy fájjon neki az edzés - pedig ez egy fájdalmas sportág. Az edzések mellett megpróbálom a tudtára adni, ne higgye azt, hogy a sportból fog megélni, mert tíz évnyi versenyzés után le kell lépni a dobogóról, és azután is kezdenie kell valamit az életével. Ráadásul ma már nem ugyanaz a helyzet, mint régen, hiszen a fiatal sportolók nem érzik, nem éreztetik velük annyira, hogy fontosak. Alig rendeznek számukra versenyeket, ezért nekünk edzőknek kell elhitetnünk velük, hogy sokat érnek. Drámainak tartom azt is, hogy hiába marad le az a versenyző csupán néhány centivel, a második helyezett már nem lesz fontos senkinek.
Ábrahám Csaba egykori kajakversenyző ifi-válogatott lányáról, a 15 éves Rékáról (GYVSE): Az a szülő, aki a gyermekében valamennyire az utódját is látja, mindenképpen örül annak, ha ő szintén ugyanazt a sportágat választja. Részt veszek a győri egyesület munkájában, ezért szorosan nyomon követem, hogy Réka hogyan halad a kajakozással, de ez természetesen nem jelenti azt, hogy beleszólnék az edző munkájába. Viszont szoktam beszélgetni a lányommal arról, hogy a felkészülés komoly dolog, a sport pedig lemondásokkal jár, kevesebb idő jut szórakozásra, tanulásra. Nagy lökést jelentett számára, hogy bekerült az ifi-válogatottba, de idén még serdülő versenyeken fog indulni. Nem törvényszerű egyébként, hogy élsportoló váljék belőle, legalábbis engem nem zavarna, ha csak hobbi szinten űzné a kajakozást. Ráadásul az élsport nem jelent feltétlen egzisztenciális biztonságot sem. Jövő évtől pedig inkább a továbbtanulásra kellene koncentrálnia, bár a saját és az öcsém példája alapján mondhatom, hogy a sport és a tanulmányok jól megférhetnek egymással. A körülmények azonban sokat változtak a mi időnk óta, a különbségeket talán leginkább a Mercedes-Trabant összehasonlítással lehet leírni. Ma jóval hatékonyabb a felkészülés, az edzők a mennyiség mellett jobban tudnak figyelni a minőségre, és komolyabb a sport háttere is.
Csipes Ferenc olimpiai bajnok kajakos, a Honvéd Westel szakosztály-igazgatója a 12 esztendős Tamaráról: Az úszáshoz nem volt kedve, úgyhogy lehoztam kajakozni, amit már kénytelen volt megkedvelni, mivel én vagyok az edzője. Tehetséges, nagyon erős kislány, ez abból is látszik, hogy még csak egy hónapja kajakozott, de dobogós helyezést ért el a Budapest-bajnokságon. A kajakozás természetesen még csak játék a számára, az édesanyjával viszont meg kell küzdenem, hogy komolyan sportolhasson, ő ugyanis inkább a tanulást favorizálja. Szerintem azonban az ráér később is, hiszen 17-18 éves korára kiderül, hogy valakiből lehet-e igazán jó sportoló, a tanulásra pedig azután is van idő. Úgy gondolom, a lányom könnyebb helyzetben van, mint amilyenben én voltam, hiszen Angyal Zoltán nagyon jó edző volt, de akkor, amikor velünk foglalkozott, még nem volt annyira tapasztalt. Mögöttem viszont elég hosszú pályafutás áll, úgyhogy amíg a lányomnak én vagyok az edzője, addig jó kezekben van. Ha pedig mégsem a sportot választja, akkor keményen neki kell feküdnie a tanulásnak, hiszen az életben valahogy boldogulni kell.
Foltán László olimpiai bajnok kenus ma testnevelő-tanárként dolgozik, és elmondása szerint éppen azért nem megy vissza edzősködni, hogy 17 éves fia, az ifi-válogatott ifj. Foltán László (BKV) nyugodtan sportolhasson: Nem akartam, hogy kenuzzon, de örülök, hogy így lett, mert jól csinálja. Azért nem akartam, hogy ő is ezt a sportot űzze, mert egész pályafutása alatt találkozni fog azzal, hogy az apja olimpiai bajnok volt, és ezért tőle is hasonló eredményeket fognak várni. Én mindenesetre nem várom el tőle, hogy bajnok legyen, elég, ha szereti azt, amivel foglalkozik. A fiam kipróbált egyébként más sportágakat is, a toronyugrástól a vívásig sok mindent, de aztán azt mondta, inkább kenuzni szeretne. Végül is még edző koromban gyakran ült be velem a motorcsónakba, rajtam keresztül tanulta, és szerette meg a kenuzást. Most azonban már éppen azért nem megyek vissza edzőnek, hogy ő nyugodtan sportolhasson. Ha ugyanis én vagyok a trénere, akkor a társai előbb-utóbb kiutálják, mert azt gondolják, kivételezek vele. Egy fiatalnak pedig semmiképpen sem tesz jót, ha társak nélkül van, magára marad. Más egyesülethez pedig azért nem megyek el dolgozni, mert akkor az ellenfeleit készíteném fel, ami pedig megint csak nem lenne túl szerencsés. Egyébként ma már nagyon mások a körülmények, hiszen amikor én sportoltam, mindent a saját bőrünkön tapasztalva tanultunk meg, ma pedig már kidolgozott felkészülési tervek, edzési módszerek vannak. Bár régebben annyiban jobb volt a helyzet, hogy nem a szülőnek kellett hajót, lapátot vennie.
Pethő András, MKKSZ 2001.03.07.
|
FONTOS
