Vasárnap - hol is máshol -a Csónakház mulatóban ünnepli alapítása 60. évfordulóját a magyar kajak-kenu-szövetség. Az egyik legeredményesebb magyar olimpiai sportág történetének meghatározó alakja Füleky András főtitkár, aki, bizton állítható, a legkitartóbb hazai sportvezető, minthogy 1981 óta vezeti a lapátforgatók föderációját. Múltja, vagyis a dologidőt tekintve huszonegy - zömmel nyerő - esztendő felidézésére kértük.

- Ahhoz képest, hogy hivatalosan publikált életrajzából nem derül ki, hogy pontosan milyen korábbi kapcsolata volt a kajak-kenuval, ön lefőzhetetlen rekorder: huszonegy esztendeje tölti be a sportág főtitkári tisztét.

- Azért 1981. január 1-én nem teljesen ismeretlenül kerültem a kajak-kenu-szövetségbe. Édesanyám a sportág többszörös magyar bajnoka, édesapám pedig technikai vezetőként dolgozott a szövetségben, majd az elnökségbe is beválasztották.

- Engem azért kevéssé sportág-specifikus múltja is erősen érdekel: tizennégy éven át volt a Ferencváros úszója, majd sportvezetőként az első komoly feladatát az 1975-ös vívó-világbajnokság megszervezésekor kapta. Úszás, vívás, kajak - speciális háromtusa, nemdebár?

- Szerintem nem furcsa, különösen úgy nem, ha elárulom, közvetve még a labdarúgással is kapcsolatban voltam. Az OTSH-ban több kiemelt nagyegyesület - például a Vasas és a Pécsi MSC - ügyvitele tartozott hozzám. Az úszással különben nem akartam edzőként, vezetőként foglalkozni - ahhoz túl sok időt töltöttem már addig is a medencék tájékán. Ha úgy tetszik, éppen kimásztam a mély vízből, amikor visszadobtak ugyanoda: a hivatalból a vívó-vb szervezőbizottságához helyeztek, titkárnak.

- Ha meg nem bántom, még mindig nem értem pontosan, miként csöppent ezután a kajakosok közé úgy, hogy aztán mindmáig nyakig elmerüljön a lapátforgatók ügyeiben?

- Az 1980-as olimpiára már a vízi sportok koordinátoraként utaztam ki. Moszkvában aztán szinte minden energiámat a kajakosokra fordítottam, ugyanis Parti János szövetségi kapitány és Cseh Lajos akkori főtitkár kapcsolata rendkívül feszültté vált. Én voltam a villámhárító. Később az OTSH a kapitányra voksolt, és engem kértek fel főtitkárnak. Szerencsére nekem azóta valamennyi szövetségi kapitánnyal - vagyis Partival, Vajda Vilmossal és Angyal Zoltánnal - sikerült megtalálnom a közös nevezőt, mi több, mindent egybevetve talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy mindnyájan rendre ki is kérték a véleményemet. Persze más edzőkollégák az elmúlt évtizedekben meg azt vágták a fejemhez, hogy nem vagyok közülük való - ám nekem elég, hogy az említettek partnernek tekintettek.

Két évtized: nagydoktori

- Csodálom, hogy a szaktudását hiányolták, tudniillik aligha titok: 1983-ban másoddiplomával a TF kajakedzői szakát is elvégezte.

- Lehet, hogy néhányan ezt nem tudják, ám én akkor sem szeretek arra hivatkozni, hogy nekem biz papírom van valamiről. Két évtized tapasztalata egy szakmában szerintem amúgy is többet ér, mint a nagydoktori. Egy gyerekcsoportot így sem vinnék le a Dunára, hogy megtanítsam a srácokat kajakozni, ám furcsa mód egy csapathajó összeállításában felelősséggel véleményt mondok, feltéve, hogy a kapitány, az edző, illetve a versenyző kíváncsi rá.

- Egy, az olimpiához ezer szállal kötődő sportág irányítójaként sokat kellett várnia az újabb ötkarikás részvételre, ami az ön esetében a munka értelmének, értékének legfőbb igazolása.

- Ott voltam azon a MOB-közgy?lésen, amelyen elfogadták a Los Angeles-i játékok bojkottját. Hangsúlyozom, én akkor még nem voltam a testület tagja. Ettől függetlenül nekem jutott az a borzalmas feladat, hogy közöljem a Dunavarsányban edzőtáborozó válogatottal a döntést. Döbbenet és síri csend fogadta a bejelentést, majd sírás, zokogás, és szitkozódás következett. Belőlem a mai napig olyan tehetetlen dühöt vált ki ez az emlék, hogy ha csak rágondolok, nyomban sírni tudnék.

- Akkoriban azonban azt mondták: a szocialista sporterkölcs úgy kívánja, hogy a baráti országok számára rendezett A-kategóriás "szpartakiádon" úgy örvendezzenek együtt a külföldi elvtársakkal, mintha a proletár olimpia egyenérték? lenne a kizsákmányolók kólalétől fertőzött ötkarikás show-jával...

- Megfogalmazhatjuk így is, én meg azt mondom: egy sportszer?tlen döntést a sport szellemiségével aligha összeegyeztethető viadal következett, amelyet tulajdonképpen a szovjeteknek és a rendező NDK-soknak írtak ki. Pályafutásom legborzasztóbb hangulatú versenye volt a grünaui. A nyitóünnepség az ötvenes évek május elsejei masírozásait idézte, és később is csak annyi jutott nekünk, hogy mi tisztelegjünk a szervezőknek. Amíg minket a helyszíntől nyolcvan kilométerre szállásoltak el, addig a németek a partmenti csónakházból masíroztak le reggelente a kajakjaikhoz, miközben mi nem vihettük ki a saját hajóinkat. Partit nem engedték fel a céltoronyba, mert terrorista támadástól tartottak. Legyen elég annyi: két hétig nem a vizet néztük, hanem az eget, és vágyakozva pillantottunk a közeli reptérről felszálló Malév-gépekre.

- Az élet azért becsülettel kárpótolta, hiszen 1988-tól kezdve a kajakválogatott visszaútjain mindig az aranygépre váltják meg önöknek a jegyeket. A töménytelen sok emlék közül mi ugrik be elsőként, ha az olimpiára gondol?

- Nincs egyetlen, gondolatban azonnal postára adható képeslapom. Élénken él bennem Gyulay Zsolt szöuli ezer egyes győzelme, majd a négyes diadala, a női kvartett barcelonai sikere, amikor Dónusz Éváék centikkel kerültek az első helyre. Atlantából Kolonics György és Horváth Csaba aranya különösen kedves a számomra, mert ez volt az egyetlen elsőség, amit rajthoz állásukkor megjósoltam, és lám, igazolódott is. A sydneyi csoda külön kategória, miként az ausztráliai rémálom is: Kőbán Rita és Vereckei Ákos egyesbéli hullámlovaglása sem feledhető. A meghökkentő pillanatok is megmaradnak. Láttam már embereket megőszülni a vízparton: ilyen például Bakó Zoltán, a norvég Knut Holmann edzője, aki Barcelonában abszolút esélyesként képtelen volt győzni, igaz, azóta háromszoros bajnok, és összesen hat olimpiai érmet szerzett szóló kajakban.

Ötvenezer szurkoló Szegeden

- Azért maradjunk csak a sikersztoriknál. Huszonhárom év múltán a szegedi vb szervező bizottságának elnöke lehetett, és munkatársaival, no és válogatottunkkal Juan Antonio Samaranch-ot is meglepték, amikor tízezreket csábítottak a Maty-éri pálya mellé.

- A szegedi világesemény előtt kissé túlvállaltuk magunkat: a verseny rendezői és az új létesítmény beruházói is mi voltunk. A rohammunka végül valóban pompásan zárult. Ötvenötezer szurkolóra - bevallom - magunk sem számítottunk. A vb záróünnepsége után egyébként feljött a teljes csapat az irodánkba, hogy megköszönjék nekünk a fáradozást. Őszintén mondom, ennél nagyobb ajándék nekem nem kell - látja, még ma is elérzékenyülök, ha erről beszélek...

- A jövő évi szegedi Eb-re ismét megújul a pálya, ám a kormányzati fejlesztésről keveset hallani.

- Jó hírem van, a sportminiszter a napokban tájékoztatott, hogy 307 millió forint érték? beruházás keretében ez lesz az első átalakítandó olimpiai sportcentrum, ám a munkálatok során, szerencsére, nekünk csak tanácsadói szerep jut.

- Az említett összegen felül mennyibe kerül a kontinensbajnokság megrendezése?

- Számításaink szerint 335 millió forintba. A fedezet még nincs meg, de a résztvevőktől, az ISM-től és szponzoroktól befolyó pénzből reményeink szerint összeáll a költségvetés. Olyan részletes és pontos támogatói kiajánlókat készítettünk, hogy akár ma megvásárolhatja valamely cég a K-1 500 méteres szám - azaz alighanem Vereckei Ákos döntőjének - rajtreklámját.

A szakértelem számít

- A költségvetési forráselosztástól több sportág indokolatlanul sokat vár. Vajon mikor jön el az az idő, amikor az olyan tradicionálisan sikeres, ám nem feltétlenül televízióbarát magyar olimpiai sportágak, mint a kajak-kenu vagy a vívás eltarthatják magukat?

- A Nemzeti Sportszövetség szakmai bizottságának elnökeként Elbert Gábor főtitkárral épp a napokban készítettünk el egy, a pénzelosztás reformjáról szóló javaslatot. A kormánynak és a szövetségeknek hosszú vagy legalább középtávú sportkoncepciót kellene elfogadniuk. Ez nem pusztán papírgyártás: pontosan meg kellene jelölni, hogy a támogatási elvek mellé milyen célokat rendelünk. Hatvan sportág - közte a kutyafogathajtók és a labdarúgók - támogatása egyszerre nem megy. Tudni illene, évtizedek távlatában milyen belföldi és külhoni hatást akarunk elérni; kívánatos következményként valós népegészségügyi törekvés és tényleges országimázs kapcsolódhatna a magyar sporthoz, amelyet ésszer?en a mai büdzsé eltarthatna.

- Sportpolitikát emleget, mindamellett a hétköznapi pártcsatározásokkal is foglalkoznia kell. Mennyire segíti, illetve hátráltatja a szövetség m?ködését az, hogy Baráth Etele személyében egy ellenzéki politikus az elnökük?

- Baráth Etele kajakozott, 1995 óta bármilyen kormány volt hatalmon, kétszer is újraválasztották - legutóbb ellenjelölt és ellenszavazat nélkül. A sportágban a többség elismeri, hogy működése alatt az egyik legjobban szervezett szövetséggé vált az MKKSZ. Jelenleg ő a MOB alelnöke, és ugyanott a gazdasági bizottság elnöke. A kormányoldalról olykor finoman érzékeltetik velünk, hogy hová tartozik, de a sportban, szakértelmét elismerve, maximálisan elfogadják.

- Bírálói önnek is akadnak, jóllehet, az is érdekelne, miként szól önértékelése? Biztosan feltette már magának a kérdést: vajon szabad-e huszonegy évet eltölteni egy állásban, egy munkahelyen?

- Sokaknak talán nem szabad, ám én mindig találtam olyan feladatot, hogy úgy éreztem, érdemes még itt maradni. Hajdan orvos akartam lenni - valószín?leg vonzanak az életpályát kitöltő állások. Szövetségi főtitkárként azért veszélyes helyzetben vagyok, hiszen sohasem építgettem úgy a kapcsolataimat, hogy adott esetben felhívhassak valakit: öreg, unom magam, adj nekem egy állást nálatok! Persze ha jól számolom, újabb öt évet kaptam a sorstól: 2002-ben felnőtt Eb-t, 2003-ban és 2004-ben Világkupát, 2005-ben ifi vb-t, 2006-ban pedig felnőtt világbajnokságot rendezünk.

GG, Nemzeti Sport 2001.12.16.