- Ön szerint hogy áll a népszerűségi indexe?

- Nem hinném, hogy lement volna, legalábbis a környezetem reakcióiból ítélve. Bárkivel is találkozom, gratulál, a benzinkutas ugyanúgy mosolyog, mint a pénztáros kislány, azaz semmiféle ellenszenvet nem érzek.

- Pedig állítólag van. Nem is kicsi, azután, amit a négyes döntőjét követően nyilatkozott.

- Higgyék el, nem a rosszindulat vezérelt, hanem az értetlenség és a kétségbeesés, a nagybetűs kétségbeesés. De tudtommal semmi sértőt sem mondtam, csupán azt, hogy hiába vártam a hajó megindulására, hogy nem lehet így elveszíteni egy döntőt, hogy így nem is érdemeljük meg a győzelmet. Azon túl, hogy szerintem kissé felfújták az ügyet, azt kérném mindenkitől, aki ezért elítél, hogy nézze végig videóról a döntőt, nézze meg a lassításon az arcokat. Ott, Sydneyben egyébként egy pillanatra rossz érzés fogott el, hogy talán nem mondtam jót, talán mégsem nekem van igazam, de a jegyzőkönyvben szereplő időeredmény és a futam visszanézése meggyőzött arról, nem csaltak meg az érzéseim. Én tizenhat éve mindegyik négyesben benne ülök, leszámítva az atlantai olimpiát, ahol amúgy kilencedik lett az egység. Épp ezért azt talán senki sem vonja kétségbe, hogy tudom, mi történik egy hajóban.

- És ha esetleg nem szól semmit?

- Egy olimpiai döntő, az olimpiai döntő, felfokozott idegállapotban hajtja végig az ember, amikor utána kimegy a partra, és ott az orra alá dugnak egy mikrofont, akkor legalábbis nehéz elkezdenie alakoskodni. Úgy, hogy tisztában van vele: ha csak azt megcsináljuk, amit az edzéseken, nyerhetünk.

- Másokat viszont megbántott.

- Nem állt szándékomban. Viszont hadd kérdezzek vissza: az én érzéseimmel ki törődik? Azzal, hogy vajon min mentem keresztül, amikor háromszáznál tudatosult bennem, hogy nem az történik, aminek kellene, hogy aztán még négyszáznál sem indulunk meg? Ráadásul életem utolsó olimpiáján. Amikor megvolt a lehetőség, hogy nyerjünk, hogy. Igen, így mondom, hogy dicsőséget szerezzünk Magyarországnak. Én tudom, milyen érzés nyerni, hiszen volt benne részem, ezért is vágytam volna rá még egyszer. Ez nem számít? Csak az, hogy végtelen csalódottságomban nem maradtam diplomatikus, hanem kimondtam, ami nyomasztott? Hogy mi minden egyes edzésen azt gyakoroltuk, hogy két egyforma kétszázötvenet menjünk, ha kell, a végén gyorsuljunk, ehelyett lelassultunk?

- Az átlagember számára mindez azért hangzik hamisan, mert másnap, az egyesbeli szereplésével nem "legalizálta" a négyesről mondott szakvéleményét.

- A kettőnek nincs köze egymáshoz: az egyesben mutatott forma nem mindig befolyásolja a csapathajót, erre jó példa, hogy a győztes németeknél Mucke volt a harmadik ember, aki döntőbe sem jutott egyesben.

- A hatodik hely azonban önmagában sem méltó produktum egy címvédőtől.

- Menjünk talán vissza három hónapot, az első törésig. Ekkor az edzőm (Fábiánné Rozsnyói Katalin - A szerk.) valamilyen okból jó időre megszakította velem a kapcsolattartást, azután, hogy megnyertem az első válogatót és az Európa-bajnokságot. Mindegy, lenyeltem, hogy nem szól hozzám. Másfél hónappal az olimpia előtt háromoldalas beadványban követelte az elnökségtől, hogy engem sérülten állítsanak ki a csapattársam ellen egy szétlövésre, mondván, kutya bajom, csak szimulálok. Túlléptem ezen is. Sydneyben aztán az utolsó héten megint következett a nagy hallgatás, ismét nem szólt hozzám, olyan helyzetbe hozva ezáltal, mintha egyáltalán nem lenne edzőm. Kilenc év és nyolc hónapi együttműködés után ezt nem könnyű megemészteni, de úgy gondoltam, a négyes érdekében - amelyre szinte mindent feláldoztunk, hiszen hittük, hogy nyerhetünk - felülemelkedek ezen is. Ezt követően lettünk másodikak az ismert körülmények közepette, nekem ezt követően kellett másnap egyest eveznem. Csakhogy még ez sem lett volna baj. A szél sem lett volna baj. A bajt az okozta, hogy nekem másfél órával a rajt előtt muszáj elkezdenem a melegítést. Lehet, hogy a húszévesek másképp vannak ezzel, ám az én agyam, bioritmusom, testem, mindenem úgy van beállítva évek óta, hogy kilencven perccel a startot megelőzően vízre kell szállnom. Eveznem kell ötszáz métert, utána kimegyek a partra, bekenem magam a melegítőkrémmel, aztán a szám előtt nem sokkal visszaszállok a hajóba és mire odaérek az indításhoz, ráhangolódtam a versenyre.

- Ehhez képest?

- Azt tudtam, hogy háromkor lesz a rajt, azt azonban senki sem mondta nekem, hogy megváltoztatták a programot. Szentül meg voltam győződve arról, hogy a szokásos menetrend szerint zajlik minden, lesznek eredményhirdetések közben, ehelyett egybe darálták le a programot, ráadásul minket, lányokat előre raktak. Engem negyvenöt perccel a rajt előtt ébresztettek, hogy gyerünk, háromkor te következel, azaz másfél óra helyett tizenöt percem volt a bemelegítésre, a szokásos evezés helyett csak krémezni tudtam magam. Ilyen előzmények után esélyem sem volt. Nem mondom, hogy nyerhettem volna, de az tény, az elsőként célba érő Idemet három hónapja már legyőztem az Eb-n. Azaz nem a szél és a hullámok miatt sikerült így a szám, hanem az előzmények miatt. Ilyesmit egy élsportolóval nem lehet megcsinálni: most képzelje el, ha a be sem melegített Kovács Áginak negyedórával a rajt előtt szólnak, hogy üljön be az öltözőbe, készüljön fel lélekben, aztán ugorjon be a vízbe.

- Gondolom, ennél szebben kívánta zárni a karrierjét.

- Sajnálnám, ha az emberek emlékezetében egy ilyen szerencsétlen nyilatkozat maradna rólam, plusz az a zűrzavaros nap, amelyhez hasonlóra nem emlékszem egész pályafutásom során. Nagyon bízom benne, hogy azért ott él még bennük Barcelona és Atlatna, amikor volt minek örülni, vagy akár az elmúlt év két aranyat és két bronzot hozó világbajnoksága, esetleg a három arannyal zárt idei Eb. Amelyek alapján talán elmondhatom, hogy visszaadtam valamit abból a sok mindenből, amit ettől az országtól és ettől a sportágtól kaptam.