|
|
| ||||
|
|
Nagy utazás
-------------------------------------------------------------------------------- forrás: Malonyai Péter , Nemzeti Sport 2000.01.17 -------------------------------------------------------------------------------- "Nem tudtam, mit veszítettem... Olyan ez, mint amikor nem tudsz a betegségedről, s nincs is betegségtudatod" -- tárja szét a kezét, amikor a több mint másfél évtizeddel ezelőtti emlékeiről kérdezem, a Los Angeles-i olimpiapótlóról, a grünaui Barátság Versenyről. "Nem tudtam, mit veszítettem azzal, hogy nem mehettem el Los Angelesbe, mert fogalmam sem volt róla, mi is az az olimpia. Akkor a grünaui volt nekem a verseny, ott igyekeztem mindent megtenni" -- mondja, s együtt emlékezünk vissza arra, hogy a (kelet)németek gondosan ügyeltek rá (persze a BARÁTSÁG jegyében), hogy az esélyesebb vendégek a roppant szeles szélső pályákat kapják. Ők egyébként sorsolásnak hívták a módit. Kőbán Rita pedig arra is emlékezhet, hogy egy ezüst- és két bronzéremmel lett gazdagabb azon a szomorú hangulatú versenyen. "Szöulban tudtam meg, mi is az az olimpia" -- folytatja, de jó szokásához híven elkerüli az "együtt, mi magyarok", a "mindenki mindenkiért", s a "feledhetetlen hangulatú" szólamokat. Nála elsősorban a feszültség, a szinte tapintható izgalom jelemzi az olimpiát. A külső ugyanolyan, mint más kajakversenyeken, a látvány, a parton siető, az árnyékban töprengő, a távolságot kémlelő, az egymással sustorgó fiúk és lányok képe összetéveszthetetlenül a kajakosok és a kenusok viadalának sajátja mindenütt, és minden szinten, s mégis... S mégis minden más. Belül. "Ilyen verseny négyévente csak egyszer van, ritkasága miatt a siker presztízse is sokkal nagyobb" -- magyarázza. Ez pedig ráül az ember lelkére. Ha hagyja. Mert érzékenysége ide, a világ apró rezdüléseire való fogékonysága oda, meggyőződése, hogy a tudatot ki kell kapcsolni a verseny idejére, a gondolkodás csak árthat, engedni kell, hogy az automatizmusok, a beidegződések éljék a saját életüket, különben esély sincs a diadalra. Ez természetesen nem Szöul tapasztalata. Szöul is benne van, persze, de -- Barcelonával és Atlantával együtt. És éppen Atlanta kapcsán kerül elő a téma, akkor, amikor a neki egyéni aranyat hozó 500 méteres döntőről kérdezem. "Semmire sem emlékeztem utána... Amikor megnéztem felvételről a döntőt, képtelen voltam felidézni, mit éreztem a pálya egyes pontjain. Ettől megnyugodtam, mert azt bizonyította, hogy sikerült, amit elterveztem. Teljesen kikapcsoltam" -- meséli. Sokat gyakorolta, hogy a fontos pillanatokban szünjön meg a külvilág, csak az ösztönök létezzenek. Arra törekedett, ne is vegye észre, hogy fúj a szél, mert ha nem veszi észre, előnyt szerez a többiekkel szemben, akiket zavar. Kikapcsolta az érzékeit, s ezzel úrrá lett a testén. Nem érezte a fizikai kínokat, nem érezte, hol tart a teljesítőképessége határaihoz mérten, állítja, hogy ez a teljes diadal. Több mint akármelyik fontos verseny legértékesebb első helye, több, mert önmagunkon úrrá lenni nagyobb tett, mint a környezetünkön uralkodni. Ez tehát a végeredmény -- elmesélni könnyű, eljutni hozzá kőkemény munka. Volt. Mert "most már létezik a technikám hozzá, most már, ha nem is egyszerű, de egyszerűbb a dolgom. Apró próbatételeken keresztül vezetett el az út idáig, mondjuk, akkor is húztam még ötöt-hatot, amikor már azt sem tudtam, hol vagyok, meg effélék. A lényeg, hogy a szervezetnek örökké ingert kell kapnia. A fizikai terhelésnek határai vannak, így aztán az akaratot kell megdolgozni. Mondjuk azzal, hogy tudod, mikor jön a fájdalom, de mert tudod, hamarabb megemészted, hogy túl kell élned, mintha váratlanul törne rád" -- s meggyőzően magyarázza, hogy a sportban a klasszisok produkciójában körülbelül húszszázaléknyi az agy szerepe, így -- szerinte -- itt a jövő kulcsa. A fejekben. Amikor a folyamatról, ahogy ő nevezi, a technikáról kérdezem, amelynek jóvoltából sikerült kikapcsolnia önmagát, leint, mondván, hogy az egész sokkal hétköznapibb, mint gondolnám. És éppen ezért kemény próba. Arról van szó ugyanis, hogy először "meg kell ismernem önmagamat, csak valós önismerettel juthatok az egyről a kettőre. És meg kell szeretnem, el kell fogadnom magam, úgy ahogy vagyok. Ez az alap. Erre lehet építkezni. Erre kell". Mindehhez képest a siker vagy a kudarc egyszeri esemény, pillanatnyi élmény. Kőbán Rita egy vonatúthoz hasonlítja a pályafutását, "mert ugyebár utazni sokféleképpen lehet. Lehet úgy, hogy egészen a végállomásig fel sem pillantasz, végigolvasod az utat, rejtvény fejtesz. S lehet úgy is, hogy kibámulsz az ablakon, meglátod a legelésző bocikat, az integető gyerekeket, a sorompóőrt, a földjén dolgozó öreg parasztot. Amikor az utad végére érsz, az eredmény azt tükrözi, amiként utaztál. Véletlenek nincsenek". Barcelonában, 1992-ben a szöuli ezüsttérem birtokában már rutinos versenyző Kőbán Rita, ám a kihívásnak nincs híján. Három számban indul, a három szám három érmet jelent, közöttük -- Dónusz Évával, Czigány Kingával és Mészáros Erikával -- a négyes olimpiai bajnoki címét. Az aranyérem, az aranyérem, ahogy mondja, "nagy-nagy nyugalom szállt meg, a fiatal léleknek az ilyesmi nagyon fontos". És -- ismerve a honi viszonyokat -- alapot teremt(het) arra, hogy a saját útját járja. Ha nincs (és nincs melléje öt világbajnoki cím 1992 és 1996 között), akkor ki tudja, tudomásul vették volna-e, hogy ő bizony Atlantára kifejezetten egyesben készül, nem ül be a négyesbe, mondjanak akármit, győzködjék akárhányan és akárhogyan. A magányt választotta tehát, s a magány kitétel nem túlzás -- megint csak a honi viszonyok ismeretében. Mert ugyebár, ha nincs az az atlantai arany, Kőbán Rita nem csupán egyedül lenne -- magára is hagyták volna. Ez persze csupán feltételezés (az arany az valóság!), a lényeget Kőbán Rita úgy fogalmazza meg, hogy "Atlanta előtt már másként gondolkodtam, mint korábban. Bennem is ott volt egykor az ifjakra jellemző »majd én megmutatom, ki, ha én nem, ide nekem az oroszlánt is!« alapállás, aztán jött az óvatosabb »próbáljuk meg« szemlélet, szóval enyém lett a vonatútról szóló példázat. Ha úgy tetszik, a magam útját jártam, s járom. Senki nem adhat tanácsot, mert senki sem élte át azt, amit én. Arra figyelek, hogy ne hibázzak, vagy, hogy minél kevesebbet hibázzak -- ahogy tetszik. Az ilyesmi fegyelem kérdése, az összpontosításé, ebben pedig most már jó vagyok". Szellemi sport lett számára a kajak, ami neki természetes, mert "fizikailag léteznek határok, a szellemi kihívások tárháza viszont végtelen. Egy a fontos, hogy jóba legyél önmagaddal, mert ha önmagaddal rendezett a viszonyod, a világgal is az". Decemberben, karácsony előtt rájárt a rúd, beteg lett. Előbb tüdőgyulladás, aztán mellhártyagyulladás. A körülményekhez képest sztoikus nyugalommal tűrte. "Nem ijedtem meg, elvégre, ha három hét alatt nem gyógyulsz meg, pedig mindent megteszel érte, annak oka van. Szóltam Kati néninek, hogy ha meggyógyulok, majd jövök, aztán kikúráltam magam. Tudtam, hogy erre van szükségem, s persze azt is tudtam, megtehetem, hogy eldöntsem, mit csináljak". Kati néni, azaz Fábiánné Rozsnyói Katalin föltehetően nem örült a hirtelen jött bejelentésnek, de tudomásul vette. Kőbán Rita meggyógyult, most pedig ott tart, hogy "egészen jó állapotban vagyok; ahhoz képest, hogy alig több mint egy hete kezdtem újra, egyszerűen remekül megy minden". A kérdésre, hogy miben indul majd Sydneyben, most, januárban ő is csak ugyanazt válaszolhatja, amit akárki más a sportágában: "majd a válogatók eldöntik". Azt pedig, hogy mit remél az olimpián, fölösleges firtatni, minden attól függ, ugyebár, hogy miként "utazik" addig. A vonat kigördült a pályaudvarról. Nagy utazás ez, kérem. |
| ||
|
||
Kőbán Rita |
||
|
FONTOS
