Újra az élen

-- Ó, persze, de hát kinek nem hiányzik? -- mosolygott Kőbán.

+ Vasárnap reggel, a válogató kezdete előtt azt mondta, hogy jó lenne ötből ötöt nyerni, de nem biztos, hogy összejön. A fölényes sikereket látva azon morfondíroztam magamban, az nem létezik, hogy nem érezte előre.

-- Sosem lehet lefutottnak tekinteni egy versenyt. Nekem legalábbis nem szokásom.

+ Miért sikeredett most így, és korábban miért nem?

-- Számítottam a kérdésre. Alapvetően két okra vezetném vissza. Egyrészt télen nem álltam úgy anyagilag, hogy a napi két edzés közötti időt pihenéssel tölthessem. El kellett mennem dolgozni, befektetési ügyek, pénzügyi tanácsadás, ilyesmi -- ez az életvitel kissé kifacsart. Aztán meglehetősen súlyos problémák adódtak a Gerevich-alapítványnál, előfordult, hogy kikapcsolták a mobiltelefonomat, mert egyszerűen képtelen voltam a számlát kifizetni, az újpesttől pedig nem várhattam segítséget. Egy biztos: az ellenfeleink nagyságrendekkel jobb körülmények közepette készülnek, és nem biztos, hogy ilyen előnyt kellene nekik adni. Mindegy, elmúlt, túltettem magam rajta. A másik ok, hogy "öreg" versenyzőként kialakult egy sajátos bioritmusom, ez alapján tudom, hogy az év elején nemigen szoktam jól menni, minél később van egy verseny, annál gyorsabb vagyok, és rendszerint a világbajnokságon érem el a csúcsformámat. Még most is messze vagyok tőle, annál is inkább, mert ez a tavasz -- az előbb elmondottaktól függetlenül -- nem sikerült valami fényesen. De hát mindenkinek lehet egy rosszabb szériája, nem? Különben is, sokan szeretnének úgy evezni, mint ahogy most én, a gyengébb periódusomban.

+ Az már bizonyos, Szolnokon valahogy az volt az érzésem, elég sokan súgnak össze a háta mögött. Ki irigykedve, ki dühösen, hogy tűnne már el a színről ez a "vénasszony"! Tehát más hangsúllyal is feltehetném az első kérdést: hiányzott ez önnek?

-- Tisztában vagyok vele, hogy sokkal többen szeretnének elfelejteni, mint ahányan szorítanak értem. Még meg is értem, mert valóban borzasztó lehet, hogy egy harmincvalahány éves nő még mindig ott megy a mezőny elején. Annak idején én is így gondolkodtam, csak hát tizennyolc évesen megvertem az olyan korúakat, mint amilyen most én vagyok. Azt mondom erre, próbálják meg utánam csinálni, senki sem legyőzhetetlen. Mellesleg, ha már említette, nem csupán sugdolóztak a hátam mögött, hanem egyenesen szidtak a nézőtérről, amikor nyertem. Videófelvétel van róla, sőt, édesanyám egyenesben hallgatta, hiszen az egyik sporttársam szülei épp őt emlegették, anélkül, hogy tudták volna, ki ül az orruk előtt... De nem zavar, higgye el! Azt tartom, hogy szörnyű lehet így gondolkodni, ilyen negatív érzésekkel együtt élni. én hallgatom öt percig, neki viszont ott van önmaga, a nap huszonnégy óráján keresztül, gyűlölettel telve. Az ilyeneket tényleg csak sajnálni lehet. Ez egyébként a buddhista filozófia egyik alapvetése.

+ Követője netán a vallásnak?

-- Nem, de például az, hogy régóta vegetáriánus vagyok, egyfajta ösztönös irányultságot jelent. Nem ismerem a buddhizmus mélységeit, de -- akárcsak a többi vallásról -- sokat olvastam róla, ami alapján számos tanítása szimpatikus számomra.

+ Aligha hiszem ugyanakkor, hogy ezek után ön szimpatikusabb lesz bizonyos körökben...

-- Nem vágyom rá, hogy az legyek. Sőt, már a tiszteletre sem vágyom. Egy ideig úgy hittem, az elvárható, ha már versenyzőként nem, legalább nőként tiszteljenek, avagy fordítva, de már erre sincs szükségem. Amúgy is bennem lehet a hiba, talán túl nagyok az igényeim.

+ Mégis, hogy tud a csúcson lenni harmincnégy évesen?

-- Egy kicsit rutinból. Aztán odafigyelek másokra edzéseken, ám legfőképpen saját magamra. Elvem: találd meg azt, ami a legjobb neked, ami a legjobb teljesítményhez tud segíteni! Nehogy doppingra gondoljon bárki, én ugyanis nem tudnék a gyerekem szemébe nézni, ha amiatt károsodást szenvedne, mert én beszedtem valamit. Viszont ismerem saját magam, a testem, az erőközpontokat, hogy milyen aura vesz körül, és az milyen befolyással van a teljesítményemre, tudom koncentrálni az energiáimat. Természetgyógyászhoz járok, aki hetente helyreteszi a gerincemet...

-- Tessék? Hetente?

-- Nézze, huszonkét év kajakozás után elhasználódik egy kicsit az ember. Gyúrónk nincs, nem engedhetjük meg magunknak, meglehet, ez is szerepet játszik abban, hogy később lendülök formába. De visszatérve a természetgyógyász barátaimhoz, velük konzultálok az étrendemről, arról, hogy most éppen mennyi az ideális edzésadagom, ilyesmik. A szenvedésem a szezon első felében arra is jó volt, hogy végképp kiderüljön: ki az, aki mellettem áll, és ki az, aki nem. Az előbbiektől rengeteg segítséget kaptam. Ott van például Magyar Zoltán, a tornász olimpiai bajnokunk, aki külön eljött Szolnokra miattam. Hozott egy kis zöldbabfőzeléket meg egy gyönyörű gyertyát ajándékba spanyolországi nyaralásáról. Jó érzés volt, hogy ott van, hogy megnéz, amint versenyzek. Egyébként vele, Wladár Sándorral és egy médiaszakemberrel, a Szolnokra szintén ellátogató Losonci Gáborral alakítottunk egy céget, a Hungária Sportmenedzsment kft-t, amivel hamarosan kiállunk a nyilvánosság elé. Ezt a vállalkozást azért is hoztuk létre, hogyha az olimpia után befejezem, legyen hol elhelyezkednem. De ne azt a következtetést vonja le ebből, meg az elején elmondottakból, hogy én anyagias vagyok! Kinevetnének, ha elárulnám, hogy olimpiai és világbajnokként mennyit keresek mostanság. Az eredményeimért sohasem kaptam lakást meg kocsit, én a házam minden egyes téglájáról tudom, hogy az egy szombati válogatóból jött össze, ez egy bajnoki címből, a vb-aranyból pedig vehettem öt... nem, nem, annyit nem... hármat, igen három ablakot. Mindent a két kezemmel lapátoltam össze, ami megnyugtató, mert tudom, hogy tiszta vagyok. Számomra Magyar Zoli gesztusa az igazi érték, emellett eltörpülnek a visszásságok. Mindenki maga választja meg, mibe mennyi energiát fektet, mire akar odafigyelni. Egy mondás szerint az életben nincs kifizetetlen számla. Magam ezen igazság szerint élek.