- Mikor érezte először, hogy nyerhetnek?

- A döntőben az első húzásnál.

- Hogyhogy olyan korán?

- Mert olyan erővel tombolt a szél, hogy tudtam, ilyen viharban senki sem húzhat el nagyon. Ha viszont senki nem tud elhúzni, akkor nekünk áll a zászló.

- Egy olimpiai döntő rajtjánál lehet ilyen racionálisan gondolkozni?

- Aki tud, az nyer. Engem is zavartak a körülmények, a csúszás, a bizonytalanság, de én nyugodt típus vagyok. Tudtam, hogy a többieket sokkal jobban zavarja, ez megnyugtatott.

"A páros összetettebb"

- Azért is viselkedett rutinosan, mert ez már a negyedik olimpiája volt?

- Talán. De, tényleg nyugodt szoktam lenni a legnehezebb helyzetekben is. Rengetegen úgy gondolkoztak, hogy csak legyenek túl rajta, legyen már vége a döntőnek. Én pedig úgy éreztem, hogy egy olimpiai döntőnek nem lehet így nekifutni. Már akkor megéreztem, hogy lehet keresnivalónk.

- Az, hogy negyedszer próbálkozott olimpián, terhet jelentett?

- Egyáltalán nem. Nagyon örültem, hogy egyáltalán ott lehettem. Jó, hogy győztünk, de akkor is nagy teljesítmény négy olimpián ott lenni, ha az ember, mondjuk, csak a kilencedik.

- Eddig mindig egyesben indult az olimpiákon, mennyire volt most más?

- Egyesben csak magára számíthat az ember, csak magad vagy, ezért nehezebb, viszont csak a tiéd a dicsőség. A páros összetettebb, igaz, hogy a felelősségben megosztoztok, de az örömben is. Nagyon nehéz összehozni egy párost, mert ahol egynél többen vannak, az már csapat. Hihetetlen apróságokon úszhatnak el a dolgok.

"Egy év maradt ki"

- Miért döntött a páros mellett?

- Korábban is mentem több számot, egyest is, párost is. Sohasem skatulyáztak be, soha nem számítottam csak egyes-, vagy csak párosversenyzőnek. Közel tíz éve vagy az egyik, vagy a másik számban ott voltam a világversenyeken, csak egy év maradt ki. Igaz, egy időben a páros nem ment jól, nem is miattam, valahogy a társam nem végezte el azt a munkát, amit kellett volna, ezért nem mentünk semmire. Az utóbbi időben viszont kényszerhelyzetbe kerültem. Új egyeshajók jelentek meg, ami az én stílusomnak nem kedvez. Hiába tudtam ugyanazt, mint korábban, hiába mentem ugyanazt az időt, sajnos az már semmire sem volt elég. A pároshajók azonban nem változtak, ez inkább az én világom.

- Az az imént említett kihagyott esztendő egy makacs gyomorbetegséggel volt összefüggésben. Hogyan lábalt ki belőle?

- Tényleg sokáig bajlódtam a gyomrommal, még Mexikóban szedtem össze valamilyen fertőzést, és nem kezeltettem ki magam rendesen. Eléggé magam alatt voltam, mert egyre jobban fájt a gyomrom. És persze, az eredmények sem jöttek, de az egyik támogatóm, Germán József, aki már leginkább jó barát, végig kitartott mellettem. Nagyon tanulságos időszak volt. Tipikusan az a helyzet, amikor a magyar szponzorok többsége magára hagyja a versenyzőjét. Józsi viszont - ő egyébként kilenc éve támogat -Ęvégig kitartott mellettem. Nem tudom elmondani, mennyit segített ezzel a döntésével, mert ilyen helyzetben az ember piszok rosszul tudja ám érezni magát. Pláne akkor, ha elhagyják. Pedig ilyenkor kellene a versenyző mellé állni, biztatni, erősíteni benne az érzést, hogy talpra tud állni. Könnyű úgy támogatni valakit, hogy sikeres, ám olyan ember nincs, akivel mindig fut a szekér. Aki azt hiszi van ilyen, pofára esik.

"Nem az üzlet az első"

- És mit gondol, ön mellett miért tartottak ki?

- Mert nálunk nem az üzlet az első. Például, Sydneyben az első napi döntők után, amikor nem mentünk olyan jól, Józsi, aki kijött az olimpiára, elhívott minket a városba, megvacsoráztunk és egészen más témákról beszélgettünk. De, sok más esetben is bebizonyította, hogy nála nem az a legfontosabb, hogy mindenütt hangoztassam, ő támogat. Egy ismert autómárka forgalmazója, de amikor mint az év sportolója egy másik fajta autót kaptam, és azt is reklámoznom kellett, minden további nélkül belement. Semmi kifogása nem volt ellene. A másik kereskedő már nem volt ilyen engedékeny, de ez egy másik történet. Olyan is előfordul sokszor az srácokkal, hogy hallom, balhézik a szponzor, mert olyan kép került be valamelyik újságba, amelyiken nem a szponzor feliratával ellátott pólót viselte. Egyszerűen nem értik meg, hogy egy sportoló nem tud garanciát vállalni arra, hogy minden újságban megfelelő fotó jelenjen meg. És ez számomra egyértelműen bizonyítja, hogy gyakran nem olyan együttműködésről van szó, amelyet a barátság és a bizalom köt össze, csak egy egyszerű papírdarab fűzi össze a feleket, ami kevés. Mi azért maradtunk együtt, mert nálunk sokkal többről van szó. Amikor a tavalyi világbajnokságon hetedikek lettünk, vidámparkba mentünk, de ugyanez igaz a másik támogatómra is, ő is mindig mellettem áll még a kilátástalan helyzetekben is.

- Ehhez azért ön is kell!

- Persze, mindent megteszek, hogy elégedettek legyenek velem. A győzelmünk után tiszta szívemből mondtam Józsinak, hogy ez az arany az övé is. Amikor este elvittük a záróünnepségre, azt mondta, hogy ő is "jó üzletet" csinált, mert ha minket nem ismer meg, nem jutott volna el ilyen helyre, és nem lett volna része ilyen csodálatos élményben. De, nem csak a cég vezetőjével, a melósokkal is jóban vagyok. Van, hogy karácsonykor benézek a céghez, előfordult, hogy egy-egy győzelmem után vittem nekik egy tortát, elmondtam, hogy köszönök nekik mindent, hiszen ha ők nem dolgoznak ilyen jól, a cég nem lenne sikeres és a vezető nem tudna engem támogatni.

A kaján mosoly már ezen a gyerekkori képen is ugyanolyan, mint a mostani. Csak néhány év, jó sok tapasztalat - és persze az olimpiai arany hiányzik még

"Kirázott a hideg"

- Most, Sydneyban a második, győztes döntő után boldog lehetett a támogatója.

- Ne is mondja! Alig merte nézni a futamot, a végénél meg már tényleg eltakarta a szemét. Iszonyatosan izgult, aztán meg annyira örült, hogy majdnem kiugrott a bőréből.

- És ön?

- Furcsa érzés volt, mert amikor beértünk a célba, úgy éreztem, mintha egy teljesen átlagos versenyen lennék. De, közben volt egy pillanat, amely hátborzongató volt. Úgy száz méterrel a vége előtt, amikor megéreztem, hogy itt tényleg nyerhetünk, kirázott a hideg. Eddig életemben csak egyszer éreztem hasonlót, kilencvenötben, amikor a duisburgi világbajnokságon az ezer egyesben felvillant a remény, hogy győzhetek. Hihetetlen volt.

- Gondolom, a parton sem volt hétköznapi a fogadtatás.

- Szétszedtek minket, a média érdeklődése is jelezte, hogy itt nem egy egyszerű győzelemről van szó. Aztán a Himnusz alatt már bennem is kezdett tudatosulni, mi a helyzet, az itthoni fogadtatás pedig végképp meggyőzött arról, hogy csoda történt velünk. Fantasztikusak voltak az emberek, elárasztottak a szeretetükkel, ezúton is szeretném megköszönni nekik, hogy ilyen lelkesen szurkoltak nekünk.

"Sohasem fogok felnőni"

- Önnek nehéz nem szurkolni, mert - már megbocsásson - olyan, mint egy nagy gyerek.

- Tudom, mindenki azt mondja, hogy sohasem fogok felnőni. De, miért is nőnék fel? Az ember addig fiatal, amíg annak érzi magát. Én még bőven fiatalnak érzem magam, de a többiek azt mondják, öregkoromra sem leszek más. Azzal szoktak poénkodni, hogy amikor már olyan idős leszek, hogy alig tudok megmozdulni, az ablak mellett fogok ülni, onnan kémlelem a környezetemet. Aztán ha valamilyen tréfa eszembe jut, azért erőt veszek még magamon és a tréfa érdekében mozgosítom az energiáimat. Mert ha másra már nem is, de a poénkodásra mindig lesz erőm.

- Az autókkal most hányadán áll? Úgy tudom, hogy nagy szenvedélye az autó.

- Mindig is imádtam a kocsikat, de most egy motorba szerettem bele. Egy enduróról van szó, azt mondták a szakértők, nekem találták ki. Remélem, lesz rá lehetőségem, hogy szert tegyek egy ilyenre.

- A kenunak meddig lesz jelentősége az életében?

- Amíg élvezem. Eddig még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy befejezzem, szerintem még sokáig nem is fog. Persze ez nem könnyű kérdés, hiszen nem elég a versenyeket szeretni - azokat szerintem mindenki szereti - az edzéseket sem szabad gyűlölni. Ha bármit is utálsz benne, abbahagyhatod.

"A saját lábamon akartam állni"

- És ha abbahagyja, mihez kezd majd?

- Van egy fitnesztermem a Móricz Zsigmond körtéren, egy barátommal csináljuk közösen. Azért vágtam bele, mert a saját lábamra akartam állni. De, sok minden máshoz is lenne kedvem, például szívesen forgalmaznék öltönyöket, szeretem az elegáns ruhákat. Nyitott vagyok, nyitott szemmel járok.

- A kenuval mi lesz?

- Van egy ötletem, amelynek a segítségével meg lehetne menteni.

- Nocsak?

- Mondjam?

- Persze!

- Egy Duna-parti létesítményt színvonalasan felújítanék. Csináltatnék medencét, tenisz-, squash- és bowlingpályát, vennék néhány motorcsónakot. Persze közben a kajak-kenu részleget is rendbe hozatnám. A létesítmény többi részét különböző vállalatok dolgozói használhatnák, hiszen egyre több cég figyel arra, hogy az alkalmazottai egészségesek legyenek. De, természetesen bárki jöhet, aki meg tudja fizetni. Nem lenne méregdrága, de a színvonalat azért meg kellene fizetni. Ennek a klubnak - ha az ember okosan és ügyesen intézni a dolgokat - kell annyit fialnia, hogy a kajak-kenu klubot eltartsa. Megegyeznék a környék iskoláival, hogy a tornaórák helyett kajakozni és kenuzni hordják azokat a gyerekeket, akiknek van hozzá kedvük. Szerintem tetszene nekik, mert csodálatos környezetben lennének. Néhány év múlva biztosan akadna egy-két gyerek, aki ügyes és aki folytatni akarja, akik pedig nem lesznek élsportolók, azok is elmondhatják, hogy megtanultak egy sportágat, és még talán meg is tetszett nekik az egészséges életmód.

- Ilyeneken is szokott gondolkozni?

- Persze. Szeretek hülyéskedni, de azt is szeretem, ha a nehéz helyzetekre megoldást találok.