A rossz nyelvek szerint, közvetlenül a moszkvai ülésszakról hazatérve Juan Antonio Samaranch azért vonult be a lausanne-i városi kórházba, mert nem óhajtotta személyesen átadni a NOB-székház jelképes kulcsát utódjának, a belga Jacques Rogge-nak. A valóság ezzel szemben az -- s ezt Schmitt Pál erősítette meg, aki az első kezelések után meglátogatta ex-főnökét --, hogy "az öreg rendkívül rossz bőrben volt, már az orosz fővárosban is úgy kellett időről időre összetákolni. Ebben az előrehaladott korban -- tette még hozzá berni nagykövetünk -- ilyen hallatlan idegi megterhelés, stressz következményeként a makacs légzészavarok, szív-aritmiák akár végzetesek is lehetnek."

Meggyőződésem, a kimerültségben nemcsak a NOB moszkvai közgyűlésének izgalmai, hanem a korábbi huszonegy éves szolgálat egymásra rakódó terhei is nyilvánvalóan közrejátszottak, bár kétségkívül rendkívüli idegi-pszichikai összpontosítást követelhettek maguk az említett utolsó csaták is. Mindazonáltal, fáradozásai eredménnyel jártak a számára legfontosabb három kérdésben: bejött Peking 2008-ra, kiszemeltje, Rogge lett az utóda, s végül, sikerült negyvenesztendős fiát beszavaztatnia a NOB-ba.

Lapunk terjedelmes sorozattal tisztelgett Samaranch NOB-elnöki pályafutásának a közelmúltban, s ehhez -- vélheti olvasónk -- aligha kívánkozik kiegészítés. Legfeljebb talán annyi, hogy a spanyol sportdiplomata nem sokkal Moszkva kimerítő napjai előtt meglehetősen fárasztó utazásokat tett Afrikában. Ruandába, Burundiba, majd Eritreába látogatott, hogy elmondhassa, beváltotta még 1980-ban tett ígéretét, azt, hogy elnökösködése során a NOB mind a 199 tagországába eljut. Nos, éppen ezek a látogatások szolgáltatnak mégis emlékeztető ürügyet számunkra némi utólagos kiegészítésre, egyfajta epilógusra.

Juan Antonio Samaranch régi, elkötelezett híve volt és maradt a magyar sportnak, olimpiai mozgalmunknak. Nem csak hivatalból... Azon túlmenően is nagyra tartott bennünket, csodálattal adózott legjobbjaink olimpiai teljesítményének, megkülönböztetett sportbarátsággal viszonyult hozzánk. Jellemző, hogy "uralkodásának" több mint két évtizede során minden esztendőben fogadhattuk hazánkban, gyakran egy évben két vagy több alkalommal is. Samaranch ténykedésének főbb magyar vonatkozásairól van tehát szó.

Még az ötvenes években, mint sportújságíró kollégánk nyerhetett meggyőzően kedvező benyomást rólunk. Az 1952-es helsinki olimpiai játékokról tudósított (ez volt az első részvétele ötkarikás játékokon), ahol a magyarok minden idők legkiemelkedőbb teljesítményét érték el 16 arannyal, és a nem hivatalos pontversenyben megszerzett harmadik helyükkel. Egy évvel később remek orral szimatolta meg az "Évszázad mérkőzésének", a londoni Anglia--Magyarország labdarúgó találkozónak világszenzációt keltő kimenetelét, Aranycsapatunk 6--3-s győzelmét, amelyről a Wembley stadionból küldött jelentést.

Mellettünk, a magyar ügy mellett állt ki 1956-ban a melbourne-i játékok időszakában. Ismeretes, hogy az 56-os forradalom leverésében játszott szovjet szerep miatt Svájc és Hollandia mellett Spanyolország is bojkottálta a játékokat. Mint barcelonai fanatikus labdarúgó-rajongó, személyesen ismerte, és nagyra becsülte az ott szereplő Kocsis Sándort, Czibor Zoltánt, s természetesen már sokkal korábbról Kubala Lászlót. Később a Sevillában edzősködő olimpiai bajnok Dunai Antalt is (1996-ban az ő szakmai vezetésével tértünk vissza 24 esztendő után az olimpiai labdarúgó porondra). Közeli barátságot kötött Markovits Kálmánnal, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázónkkal, aki éveket töltött az elnök szülővárosában, Barcelonában vízilabdaedzőként, mi több, Szuperkupát nyert ott Estiartéékkal.

Moszkvai elnökké választását követően egyik legfőbb támaszául -- elsősorban sportszakmai kérdésekben -- Csanádi Árpád, a NOB sportigazgatója szolgált egészen 1983-ban bekövetkezett haláláig. A nagy tekintélyű magyar sportvezető temetésén személyesen rótta le végső tiszteletét, s Csanádi családjának sorsát mind a mai napig figyelemmel kíséri. Megkedvelte, szárnyai alá vette a Csanádit követő Schmitt Pált is, akit egyéves NOB-tagságát követően már a sportolói bizottság alelnökének nevezett ki 1984-ben. Schmitt első olimpiai bajnokként került a nemzetközi testület végrehajtó bizottságának tagjai közé 1991-ben, s a környezetvédő bizottság elnöke lett. Pályája egyenesen ívelt felfelé: 1999-ben már első alelnök, majd a testület protokollfőnöke, s átvette az Olimpikonok Világszövetségének elnöki tisztét is.

Samaranch számos kiemelkedő sportegyéniségünket személyesen is jól ismerte-ismeri, s ha csak tehette, személyesen nyújtotta át a NOB legmagasabb kitüntetését, érdemrendjét kedvelt magyarjainak -- húsznál is többen vannak! --, például Kárpáti Rudolfnak, a kardvívás művészének -- akivel ugyanazon a napon ünnepelhették születésnapjukat --, Papp Lászlónak, Puskás Ferencnek, Gyarmati Dezsőnek, Göncz Árpádnak, Török Ferencnek, Lemhényi Dezsőnek s a többieknek, legutóbb az idén Egerszegi Krisztina "királynőnek".

Juan Antonio Samaranch magyar kapcsolatairól, látogatásairól sokat lehetne írni. Persze, az igazi az lesz, ha emlékirataiban majd ő ír rólunk, magyarokról. Az újságíróban, egykori kollégánkban feszülő írás- és közlési kényszernek bizonyára becsvággyal tesz majd eleget, az idejéből végtére bőven kitelik, s a körülmények is erre ösztönözhetik.

A NOB leköszönt elnöke a testület tiszteletbeli elnökeként működhet tovább, a róla elnevezett olimpiai múzeumban kap irodát, titkárnőt, személygépkocsi- használatot hozzá, és mintegy évi háromszázezer dolláros tiszteletdíjat is.

Mi más kellene még? Apropó kórház, légzészavarok, kimerültség! Jó egészséget, hosszú életet, elnök úr!

Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.07.27.