Harvardban ellenpéldaként tanítható a fiaskó
Szertefoszlottak a brit álmok
A legcsekélyebb káröröm nélkül, de őszintén azért
bevallhatjuk: jobb más kárán tanulni, mint a sajátunkén. Igaz,
London az újkori olimpiai játékok során már kétszer jutott a
rendezés lehetőségéhez, de aligha vitatható, hogy a rendkívüli
érdeklődés, az erős vetélytársak ellenére is az egyik fő esélyesnek
tekinthető a 2012-es ötkarikás játékok házigazdájaként... Bár ma már
közelebb járunk az igazsághoz, ha jelen idő helyett múltat
használunk, amint ez az alábbiakból kiderül...
A sporttörténeti tárgyilagosság megkívánja, hogy felvezetőként
legalább futólagosan érintsük a londoni olimpiák hátterét. A
sportrajongó szigetországiak ugyanis mind a két alkalommal
lényegében kényszerhelyzetben vállalták az ötkarikás ünnep
lebonyolítását: 1908-ban eredetileg Róma lett volna a színhely, ám
1906-ban kitört a Vezúv, Nápolyban rettentő pusztítást végzett, az
olasz kormány csaknem valamennyi tartalékát az újjáépítésre áldozta,
és következésképpen lemondta a játékokat. A második világháborús
világégést és tizenkét évi szünetet követően a britek minden
nehézségük dacára is vállalták - bár a korábbi játékokat előbb
elvben Tokió, majd Helsinki kapta - az 1948-as olimpia rendezését.
Elmondható tehát, hogy a hagyománytisztelő Nemzetközi Olimpiai
Bizottság bizonyos morális elkötelezettséget érezhet a sportkultúra
fejlesztésében egyébként is kivételes szerepet játszó angolok
rendezési szándéka iránt.
A NOB-tagoknak erre az érzésére ellenben -nem mintha a
szentimentalizmus egyébként is olyannyira jellemezné szavazataikat,
lásd, miként jutott a százéves jubileumi aranyolimpia a bölcső,
Athén helyett az Újvilág egyik metropoliszába, Atlantába 1996-ban -
minden valószín?ség szerint immár felesleges számítani. Pedig a
britek nagyot álmodtak 1995-ben, valami meszeszer?
"mesterhármasról", arról, hogy egy szupermodern stadiont építenek az
öreg Wembley helyére, a sportvilág csodájára jár majd, és sorra
követhetik egymást a legrangosabb nemzetközi csúcsrendezvények.
Előbb 2005-ben az atlétikai világbajnokság, 2006-ban a labdarúgó-vb,
majd 2012-ben az olimpiai játékok.
Érdemes távirati tömörséggel végigfutni azoknak az eseményeknek a
láncolatán, amely ezeket a káprázatos és becsvágyó álmokat
megsemmisítette, sőt, mi több, valóságos rémálommá változtatta mára.
1995 áprilisában a kormány és a legfelső sporthatóság, a Brit
Sport Tanács nyilvánosságra hozta pályázatát egy új Nemzeti
Sportstadion megalkotására, amely egyaránt alkalmas a labdarúgás, a
rögbi és az atlétika nagyszabású eseményei megrendezésére.
1997 novemberében -miután a pályázat határidejét többször is
módosították - hosszas halasztást követően eldőlt: a koros Wembley
helyén épül az új létesítmény. 1998 szeptemberében Primo
Nebiolo, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség időközben elhunyt
nagytekintély? olasz elnöke kijelentette, hogy akarata szerint már
2003-ban Wembley lesz a világbajnokság színhelye. Két hónappal
később, novemberben, Tony Blair miniszterelnök levélben
erősítette meg Nebiolónak, a Wembley készen áll 2003-ra (azóta, mint
tudjuk, Párizs kapta az eseményt). 1999 decemberében a helyzet
kezdett kedvezőtlen fordulatot venni. Chris Smith, a kormány
kulturális, sajtó- és sportügyekkel megbízott államtitkára
bejelentette, hogy a 245 millió fontos Wembley-terv nem valósul meg,
helyette egy új, egy másik stadion épül...
Ami ezzel elindult, azt Mihir Bose, a londoni The Daily
Telegraph szakírója így jellemezte később: "A Harvard egyetemen
tanítani kellene az esetet, mint a sporttervezés, -vezetés és
menedzselés elrettentő példáját."
Mi is történt: az FA - szükségtelen mondani, nem minden hátsó
szándék nélkül - megvásárolta a Wembley tulajdonjogát. Mivel
ráadásul az ő eseményei, tehát a labdarúgó-mérkőzések alkották a
jövőbeni mindenkori eseménynaptár meghatározó gerincét, ettől a
pillanattól kezdődően ők játszották a prímet az ügyben. Márpedig az
FA kezdettől idegenkedett - ha jó ideig titkolta is - az atlétikai
"társbérlettől", pontosabban attól az elkerülhetetlen építészeti
megoldástól, amely lehetetlenné tette, hogy az atlétikai pálya
méretei miatt az új stadion tipikusan labdarúgó-létesítmény legyen,
hiszen túl távolra kerülnének a nézők a pályától. Egy ideiglenesen
nyitható-gördíthető lelátórendszer anyagi igényei pedig, amely az
atlétikai pálya fölé ereszthető, és vele a pálya közelébe
kerülhetnének a szurkolók - plusz negyvenmillió fontra volt tehető.
Amikor 1999 júliusában az akkori sportminiszter asszony, Kate
Hoey tárgyalt a stadiontervről Bob Stubbsszal, a Wembley
főigazgatójával, az utóbbi előbb hímezett, hámozott, de később
bevallotta, hogy ők, mármint a labdarúgó-szövetség vezetői, nemigen
gondolkodnak az atlétika igényeiről, egyáltalán arról, hogy a
létesítmény ilyen célokat is szolgáljon... A miniszterasszony
mélységesen csalódott, vele a Brit Olimpiai Bizottság nemkülönben. A
Kate Hoey és a futballszövetség közötti viszály mind erőteljesebben
bontakozott ki. Ennek eredményeként végül a britek sydneybeli
sikeres, messze az előzetes várakozást felülmúló olimpiai szereplése
sem volt képes megmenteni az egyébként felt?nően népszer? és remekül
dolgozó minisztert. A legutóbbi, idei brit választásokat követő
kormányátalakítás áldozatává vált a hölgy - Blair miniszterelnök
menesztette...
Most térjünk vissza a történések kronologikus rendjéhez!
2000 áprilisában London északkeletre fekvő távoli körzetét,
Picketts Lockot jelölik ki az új Nemzeti Atlétikai Stadion helyéül.
Ennek tudomásulvételével a Nemzetközi Atlétikai Szövetség Londonnak
ítéli a 2005. évi világbajnokság rendezését.
2000 márciusában a stadionépítés költségei körül problémák
jelentkeznek. Az Angol Atlétikai Szövetség konzorciuma, közösen az
illetékes helyi önkormányzati tanáccsal és a kerületi vezetéssel,
mintegy hatvanhétmillió fontos segítségért folyamodik a Brit Lottó
Alapítványhoz.
2001 júliusában a finanszírozással kapcsolatosan mind komolyabb
sportkormányzati aggályok fejeződnek ki, ezek eloszlatása érdekében
felkérik a kabinet elhíresült válságkezelőjét, Sir Patrick
Cartert, nézzen alaposan körül, elemezzen, majd jelentsen.
2001 októberében, néhány héttel ezelőtt, Sir Patrick lehangoló
jelentése nyomán kiderül, hogy a költségek elviselhetetlenül magasra
szöktek. Maga a stadion ugyan "csupán" 120 millió fontot emésztene
fel, de oly távoli és megközelíthetetlen helyen létesülne, hogy az
elengedhetetlen infrastrukturális fejlesztéseket -utak,
tömegközlekedés, a versenyzők számára "olimpiai" falu felépítése -
nem lehetne egy újabb százmillió font alatti ráfordítás nélkül
megúszni. Richard Caborn, az új sportminiszter jelentette be
a közelmúltban, hogy a stadiontervnek vége, ekként annak is, hogy
London legyen az 2005. évi atlétikai vb rendezője. Erről le kell
mondani... Egyben kijelentette: London helyett Sheffield viszont
remek házigazdája lenne a 2005-ös atlétikai világeseménynek (hadd
jegyezzük meg ennél a pontnál: Mr Caborn éppen Sheffield központi
kerületének képviselőjeként került be 1983-ban a parlamentbe, és
tevékenykedik azóta is ott).
A nem minden tanulság nélküli londoni eset záró aktusaként
olvassunk el néhány jellemző nyilatkozatot.
Lamin Diack, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség elnöke:
"Mélységesen csalódott vagyok. London helyett Sheffield? - No,
nem... Ez nem járható út. Egyébként sincs szándékunk további
hitegetésekre hagyatkozni... Sajnálom..."
Seb Coe, a britek kétszeres olimpiai bajnoka 1500-on: "Ezt
is meg kell élni: harmadrangú sportnemzetté süllyedtünk ezzel a
blamázzsal. Olimpia - ezek után?!
Simon Clegg, a Brit Olimpiai Bizottság igazgatója a
Reutersnek: "Röviden?... Körberöhögnek bennünket a sportvilágban...
Pedig tragikus."
Nincs happy end... A kormány, amikor a 2005. évi atlétikai
vébéről lemondott, ráadásul arról is határozott, hogy az új
Wembley-futballstadion felépítéséhez sem ad most már támogatást
közpénzekből...
Hogy az angolok tanulnak-e, és vajon mennyit a saját
ballépéseikből - nem tudni. Nem a mi dolgunk. Különben is, megvannak
nekünk a magunk ügyei... Bizonyos ellenben, hogy a londoni
"mesterhármasból" mindazok hasznos következtetést vonhatnak le, akik
komolyan foglalkoznak, mondjuk, éppen a 2012-es olimpiai játékok
megrendezésének gondolatával.
Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2001.10.28.