|
|
| ||||||||||
|
Visszajátszás
Lemondás ---------------------------------------------------------------------- forrás: Gallov Rezső, Nemzeti Sport 2004.08.03 ---------------------------------------------------------------------- A minisztert kinevezik. Aztán elveszíti idővel a bizalmat, és felajánlja a lemondását. Ezt vagy nyomban elfogadják, vagy később és esetleg más formában foganatosítják. A Gyurcsány-esetnek ez a sematikus forgatókönyve. A sportminiszternek igaza van, miniszterelnöke bizalmának elvesztését érezvén levonta a következtetést. Ezt mint két kormányzati ciklus keretében csaknem hét évig a sporthivatal elnöke, államtitkára, saját hasonló tapasztalatra támaszkodva erősíthetem meg, hiszen háromszor éltem a lemondás lehetőségével. Az ügy kifejezetten politikai vonatkozásaitól, jóllehet ezek játsszák nyilvánvalóan a főszerepet, eltekintenék, ezen a helyen kizárólag a sport a téma. Az ügy kibontakozása és kezelése pontosan tükrözi a politikai döntéshozók felfogását és viszonyát a sporthoz, nevezetesen azt, hogy nem tekintik megfontolásra késztető tényezőnek, jelentősége periférikus, szempontjai harmadrendűek a politikai vagy személyes törekvések prioritásai mögött. Az olimpia a sport társadalma számára szent ügy, megkülönböztetett figyelemmel kíséri az eseményeket, a mieink helytállását a közvélemény. A miniszterelnök - vagy tanácsadói - aligha gondolt ennek a jelentőségére, amikor elégedetlenségét hajdani első számú bizalmasával szemben csaknem a játékok küszöbén megszellőztette, holott számíthatott miniszterének reakciójára. A magyar sport első emberének a televízió kamerái előtti beszélgetés során elhangzott szavaival egyet lehet érteni, mármint hogy versenyzőink teljesítményét az ő lemondási szándékának kinyilvánítása jottányit sem befolyásolja. Valóban. Mark Spitz Münchenben hét aranyat nyert, függetlenül a palesztin terroristák tizenöt áldozatot követelő, véres akciójától. Ami most játszódik le előttünk a politika színpadán, abban az a tragédia, hogy sportkultúránkat érte ismét megaláztatás, amely beleilleszkedik a rendszerváltás óta eltelt csaknem tizenöt év lehangoló folyamatába, és amelynek az egyszerű sportember tömören így ad hangot: "Nem számítunk! Nem vagyunk fontosak… Velünk, a sporttal mindent meg lehet csinálni?!" Alárendelt beosztást kapott a sport 1990-ben az államigazgatás szerkezetében… A dicsőséges barcelonai olimpia után változatlan maradt a szegénység, sőt folytatódott a Bokros-féle megszorítások idején… Az 1998-as választásokat követően, komédiába illően, csak diplomája megszerzése után nevezték ki a minisztert, hogy a szakmai kompetenciákról ne is beszéljünk… És a csalódás folytatódik: 2002-ben Baráth Etele miniszteri kinevezéséről kaptunk hírt, majd váratlanul Jánosi György kapott megbízást. Utána Gyurcsány Ferenc következett, és most ismét találgathatunk… Ami végezetül a sportminisztert lépését illeti: ismétlem, elvben igaza van. A helyében én is felajánlottam volna a lemondásomat, csak - minthogy az időzítés és a forma döntő a sportban - nem most. És nem így! |
| ||||||
|
FONTOS
