Nem propaganda, siker

Látszólag romokat - leégett BS-t, egyesek szerint rokkant stadiont - hagy maga után Molnár Zoltán, ám a Népstadion és Intézményei rövidesen leköszönő főigazgatója állítja: úgy megy el és lesz a MOB igazgatója, hogy egy tartozások nélküli, olajozottan működő sportkomplexumot örökít utódjára.

- Már csomagol?
- Lassan. Április elsejével megyek át az olimpiai bizottsághoz, éppen a legjobb időpontban.

- Miért olyan jó dátum április elseje?
- Ezt az év végi zárásokra, a mérlegkészítésre értem. Vagyis áttekinthető, tiszta viszonyok között mehetek a MOB-hoz, és a stadiont is így adhatom át.

- Tudja már, ki lesz az utódja?
- Nem, de nyilván másoknál hamarabb meg fogom tudni.

- És mit örököl öntől?
- Egy tartozások nélküli, működőképes intézményt.

- Annak ellenére is ezt mondja, hogy a lerombolt Bastille-re hasonlít a Budapest Sportcsarnok, a stadionra meg százmilliókat kell költeni, hogy komoly nemzetközi meccseket rendezhessenek benne?
- Igen. A BS-újjáépítés éppen a napokban kezdődik, a stadionban meg folyamatos a rekonstrukció. Közel van ahhoz, hogy az UEFA besorolja a négycsillagos stadionok közé.

- Azzal együtt, hogy még székekből sincs elég?
- Mint mondtam, folyamatosan dolgozunk a stadionon, s remélem, a magyar-románra már valamennyi ülőhely eladható lesz. Igaz, állami támogatásból folyik a munka, de miért maradna ki a Népstadion a stadionfelújítási programból?

- Ha már a támogatást említette, anyagilag milyen az örökség?
- Jó. Én, amikor 1991-ben a stadion élére kerültem, hetvenhétmilliós tébétartozást is átvettem, s ezzel országosan második volt - ha jól tudom, a MÁV mögött - a társadalombiztosító adósai között a Népstadion. A tartozást aztán saját erőből sikerült kifizetnünk, miközben a hatvan-hetven százalékos állami támogatás mára úgy tíz százalékra csökkent.

- Ne haragudjon, de sikerpropagandaként hathat a stadion élén töltött tíz esztendejének összegzése.
- Számomra nem propaganda, de siker az elmúlt tíz év, persze, tele mindennapi gondokkal. De éppen a gondok adták a munka értelmét, szépségét.

- Mi szép van abban, ha, mint a statikusok némelyike állítja, összeomlóban a főlelátó?
- Na, azért ott nem tartunk.

- Veszély sem volt?
- Közvetlen nem, bár az atlétikai EB kapcsán sok mindent fel kellett újítanunk. De idős a stadion, folyamatos figyelmet és munkát igényel. És ez így van a világon mindenütt, a Wembleytől a Luzsnyikiig. Van, ahol újat építenek, mi felújítunk, korszerűsítünk.

- Mikor lesz végre komplett a stadion? Például mikor fedik be a nézőteret?
- Mint mondtam, a rekonstrukció folyamatos, az idén az ülőhelyekkel és a sajtóhely befedésével bizonyára elkészülnek munkatársaim. Egyébként a főlelátó befedése technikailag szinte megoldhatatlan, nincs realitása, de én nem is látnám sok értelmét. Egyrészt nem előírás, másrészt pedig nem biztos, hogy jó. Meg kell nézni az új Ajax-stadiont vagy a San Sirót. Szinte használhatatlan mindkettő játéktere, a nézőtér lefedése nem tesz jót a gyepszőnyegnek.

- Most, hogy búcsúzik, mit sajnál?
- Egyáltalán otthagyni a stadiont. Gyerekkoromban számomra maga volt a csoda a Népstadion, itt lőttünk hetet az angoloknak, itt állítottak fel huszonhárom atlétikai világcsúcsot és még sorolhatnám. Aztán huszonhét éven át itt dolgozhattam. Több mint a fél életem. Aztán sajnálom a munkatársaimat, pontosabban azt, hogy elválunk egymástól. Annyi könnyíti a szakítást, hogy nem bányásznak vagy gépésznek állok, hanem maradok a sportban. Bár jó lett volna még egy-két dolgot elvégeznem.

- Például?
- Jó volna túl lenni a rekonstrukción vagy megvárni az új jégcsarnokot. De így alakult. Húszévente egyszer keresnek MOB-igazgatót, vállaltam, megtisztelő számomra a poszt. Tudom, most furcsa lesz kicsit, volt is miatta néhány álmatlan éjszakám, de így is életem ajándéka, hogy főigazgatója lehettem a világ egyik leghíresebb stadionjának.

Kiss László, Magyar Hírlap 2001.02.22.