Vörös Zsuzsannának szinte megállás nélkül csörög a telefonja. Van, aki azért keresi, hogy ha egy kicsit megkésve is, de gratuláljon, a barátai pusztán a hogyléte felől érdeklődnek, a sajtó képviselői pedig rendre interjúidőpontot akarnak egyeztetni vele.

A székesfehérvári világbajnoknő -- aki szombattól immár kétszeres Eb-aranyérmes is -- fáradt ugyan, de azért állja a sarat.

-- Követni tudja még, hány nyilatkozaton van már túl?

--Ha az Európa-bajnokság teljes hetét nézzük, akkor nem. Képtelenség. Ma délelőtt viszont egyelőre csak egy televíziós meghívásnak kellett eleget tennem Sárfalvi Péterrel együtt, és a téma nem a székesfehérvári szereplésünk, hanem az olimpia volt.

-- A versenyt záró bankett után nem esett nehezére fölkelni?

-- Hát nem mondom, hogy túl frissnek érzem magam, hiszen reggel négykor kerültem ágyba. Ebből is látszik, hogy jól sikerült a buli.

-- Na és hogy volt mit ünnepelni.

--Szerencsére.

-- Amikor megnyerte az egyéni versenyt, majd percekkel később kiderült, egy csapataranynak is örülhet, azt mondta, kell még egy kis idő, hogy megeméssze a történteket. Sikerült már?

-- Igen, kezdek magamhoz térni. A világbajnokság után egyébként ugyanez történt: csak később tudatosult bennem, hogy megnyertem a versenyt. Most kaptam egy hét pihenőt, így a napokban lesz időm barátkozni a gondolattal.

-- Hol tölti majd a szabadidejét?

--Konkrétan még nem tudom, menet közben alakul. Mint ahogy a szombat esti ünneplést sem koreografáltuk meg. Egyszer?en csak elindultunk Siófokra, ám végül egy giroszosig jutottunk, mert rettentően éhes voltam. Vacsora után aztán már senkinek sem volt kedve továbbmenni, így halálosan fáradtan visszakocsikáztunk Fehérvárra. A banketten szerencsére mindent bepótoltunk. És még ajándékot is kaptam, egy helyes elefántot, de az is lehet, hogy mamut, mexikói kalapban és sálban.

--Rendkívül meggyőző fölénnyel nyerte az egyéni versenyt. Mikortól érezte, hogy megvan az aranyérem?

--Az az igazság, hogy az egész napot végigizgultam. Az úszásnál például annyira gyengének éreztem magam, hogy azt hittem, összeesem a rajtkövön.

-- Kívülről ebből semmi sem látszott.

--Igen, mások is mondták. Bár a lovaglás előtt állítólag falfehér voltam. A futást már megnyugtató előnnyel kezdtem, de nem lazsálhattam, hiszen ott volt a csapat. A legszörny?bb az a pár perces várakozás volt, amíg hivatalosan ki nem hirdették, megtartottuk az elsőségünket az angolok előtt. Addig ugyanis nem mertünk örülni, hiszen két éve, a mexikói világbajnokságon egyszer már pórul jártunk. Ott az eredményhirdetés után derült ki, mégsem ezüst-, hanem csak bronzérmesek lettünk. Gondolhatja, milyen érzés volt kicserélni az érmeket.

-- A váltót miért hagyta ki?

-- Mert Pesaróban, a vébén is arra ment rá az egyéni szereplésem. Ezt pedig még egyszer nem akartuk megkockáztatni.

-- Nem fájt a szíve, hogy nem lehet a társak között?

-- De igen, mert nagyon jó kis csapatunk van. Persze végig szurkoltam a lányoknak, sőt a vívásnál talán segíteni is tudtam egy kicsit.

-- Milliónyi autogramot osztott ki az elmúlt egy hét alatt. Nem kétséges, hogy mostanság ön szülővárosa legnépszer?bb lakója. Elképzelhető, hogy hamarosan akár létesítményt neveznek el önről?

--Azt azért nem hiszem. Bár a fiúk már feszegették ezt a témát, Sárfalvi Péter például a Vörös teret javasolta.

Csanálosi Beáta, Nemzeti Sport 2000.07.11.