Akkor már inkább veszítsünk háromszor 14-re.

De így?

Döntő szett, 19:19. Mindkét páros két poénnyira áll a bronztól. Ebben a sportágban amúgy, ez szokatlan. Kizárólag az olimpián játszanak a harmadik helyért, mindenütt másutt medáliát kapnak az elődöntő vesztesei. Bátorfi Csilla például a játékok előtt egy héttel tudta meg, ha úgy alakul, kisdöntőzni kell.

Úgy alakult.

A kisdöntő viszont nem úgy, ahogy szerettük volna. Csak majdnem.

Az első két játszmában nem igazán ment a játék. Bár az öt-hat ponttal vezető koreaiakat rendre megközelítettük 17-18 "magasságában", ám végül csak elvitték a szetteket.

Null kettő volt tehát, úgy tűnt, sima három a vége, tompák és fásultak voltak a lányok. Az őket közelebbről ismerők is lemondóan biggyesztették el ajkukat, mondván, látszik rajtuk, hogy leeresztettek.

Mi tagadás, olykor tényleg szenvedtek.

Kriszta a végét nembírta idegekkel, kitört belőle a sírás

A hajó a várakozásoknak megfelelően elúszóban volt, mégpedig igen jó széllel (11:14), mígnem két óriási menet hazahozását követően 17:17-nél végre valahára utolértük a mandulaszeműeket. Sőt. Tóth Kriszttina adogatásakor 20:19-nél először vezettünk, az izgalomra vágyó közönség - amely eredetileg az ázsiaiak pontjait vivátozta hangosabban - pedig egy emberként a magyar kettős mögé állt. Ezek után el lehet képzelni, miféle hörgés támadt, midőn 21:20-nál - az első szettlabdánál Tóth tenyerese szállt el - Bátorfi szervája a hálóban landolt. Csakhogy Kim Mu Kjo és Rju Dzsi Hje kezében még jobban remegett az ütő, s végül enyhe neurózist okozó végjátékban 24:22-vel szépítettek a mieink.

Kár, hogy a negyedikben megint letargiába estünk, miután Csilláék 3:8-ig sem egymással, sem a labdával nem találták az összhangot. Hanem ekkor hirtelen megrázták magukat - Európa bajnokai képesek az efféle megújulásra -, a koreaiak pedig csak néztek, és igencsak elveszettnek tetszettek a hatalmas hangzavarban, amely az oroszlánként küzdő magyarok egymás után szerzett hét pontját fogadta. A teljes lehengerlést a necc akadályozta meg, amely 10:8-nál hosszúra dobta Kriszta vízfakasztó tenyeresét (amúgy a háló kifejezetten ellenségesen viseltetett velünk szemben az egész találkozó folyamán). Ezzel újfent fordult a kocka (12:13), csakhogy egy Tóth-varázslatot követően érezni lehetett, közel az egyenlítés. A bűvészmutatványt valahogy úgy tessék elképzelni, hogy Kim sebesen suhanó labdáját a necc a mieink térfelének oldalára dobta, majd a kaucsuk onnan elindult a föld felé. Kriszta azonban bámulatos érzékkel utánaugrott, majd úgy tekerte vissza, hogy a labda a háló alól bukkant fel, s gurult végig az ázsiaiak asztallapján. A demoralizáló poén megtette hatását, s ugyan Tóthnak korábban sehogysem ízlett a szintén balkezes Kim adogatása, most úgy fogadta, hogy 18:17 után 21:19-cel betakaríttassék a negyedik játszma.

A közönség felállva bravózott a halál torkából visszatért magyar egységnek, amely a mindent eldöntő szettben végre az elején magához ragadta a kezdeményezést, és "félidőben" vezetett (11:9). Ámde az apró, ám a villámnál kétszerte gyorsabb mozdulatok sportjában olykor elég egy apró megingás, és az ember egy perc alatt emeleteket zuhanhat. Akárcsak kézilabdásaink csütörtökön, most Bátorfiék kerültek ilyen szériába a koreaiak ellen, zsinórban bukva el öt poént.

S mint kiderült, ezért nagy árat kellett fizetniük. 11:13-ról még visszakapaszkodtak 14:14-ig, ám az idegi és fizikai megterhelés már egyre inkább érződött rajtuk. Csilla ördöngös szervája sem volt annyira hatékony (14:16), s hogy fájdalmaink még élesebbek legyenek, eztán a labda Rju ütését követően megcsókolta az asztal szélét. Ennél lehetetlenebb csuszát nem lehet ütni. Ő meg pont ekkor.

De, még ez sem törte meg a lányokat. Mínusz háromról is visszakapaszkodtak, holott az ellen szervált (17:18). Itt következett egy pont - amely fordulópont is lehetett volna. Egy suhintás meglehetősen furán töttyent vissza Kimről. Nem az ütőjéről - róla. A kezéről. Ami még nem lenne szabálytalan, Tóth azonban meg volt arról győződve, hogy a labda egyet pattant a vetélytárs mancsán. Csakhogy a regula szerint ezt a bíró nem állapíthatja meg, az illető vagy elismeri, vagy nem.

Kim természetesen nem ismerte el (17:19). De, még mindig nem volt vége. Miután Csilla ugyanazt megcsinálta, amit az előző szettben Krisztina - egy neccest visszakapart az asztal alól - 19:19-nél megint egy szinten álltunk.

Két poén.

És Kriszta szervált.

Két jó kanyarítás, és megkoronázzák fantasztikus, Eb-aranyakkal, vb-bronzzal szegélyezett pályafutásukat. Egy olimpiai érem - méltó zárás volna a sportágat alapjaiban megváltoztató "nagylabdás" korszak előtt. Továbbá fél évtizedenként egyszer látott unikummal lepné meg a nagyvilágot, egy európai betolakodó remekel az ázsiaiak nyomasztó pingpongdiktatúrájában.

Csakhogy így, a hetvenedik percben már nem mindig mozog úgy a csukló, ahogy ideális volna. Kriszta első szervája úgymond "lecsúszott", Rju könnyedén bombázta Csilla hasához, meccslabdához juttatva ezáltal ennenmagukat. S bár a következőből kialakult valami labdamenetféleség, a remek fogadásból Bátorfi csak fonákot tudott ütni, azzal pedig manapság szinte lehetetlen érvényesülni. Legyen elég a nyerők arányával illusztrálni mindezt: a pontot érő tenyeresek és fonákok aránya ott 73:16 volt, nálunk 68:11.

Sajnos, hetvenharmadszorra a labda épp Kim lendülő bal kezére érkezett, aki kíméletlenül és védhetetlenül bebombázta azt keresztbe - egy szemvillanás alatt szertefoszlatva az álmokat.

Fél perce, egyenlőnél még úgy tűnt. Aztán hirtelen vége lett. Mintha egy hidegvérű gyilkos végzett volna áldozatával. Még él - aztán halott.

Miközben Kimék boldogan ütögették a kaucsukgömböket a nézők közé, Krisztára a kézfogást követő negyedik lépésnél szakadt rá a valóság - és a padlóra omolva zokogni kezdett.

Nincs meg. Negyedikek lettek, akikről a világ hajlamos elfeledkezni. Az annalesek általában az első háromról tesznek említést, az utána következőkről szinte soha.

Ki fog arra emlékezni, hogy felálltak 0:2-ről, hogy a döntő szettben épp annyira voltak a győzelemtől a végén, mint vetélytársaik? Rajtuk kívül szinte senki. Történelmet írhattak volna, hiszen magyar asztaliteniszező még sohasem állt olimpiai dobogón. A papír üres maradt. Miközben zajlott az eredményhirdetés, mosolyok terültek szét az arcokon és vakuk villogtak - addig ők egy sivár szobában üldögéltek, s vártak a doppingvizsgálatra.

Két menet. Ennyin múlott.

Miért ily véget adtál nékik, Istenem?

Mit csináljunk még?

Tóth Kriszta az öltözőfolyosón még megvitatta azt a bizonyos kétérintősnek vélt pontot az épp arra járó mérkőzésvezetővel. "Tisztán lehetett látni, hogy kétszer érintette! - mondta Sergio Montiscinek angolul. - Arról nem is beszélve, hogy ön direkt szólt nekünk, legyen folyamatos a játék. Erre ők mit csináltak? Nyújtózkodtak, beszélgettek. Csak egyszer kellett volna nekünk ítélnie a pontot, és abbahagyták volna."

Az olasz meglepő módon megállt és válaszolt: "Nézze, ez a maga véleménye. Én nem ítélhetem meg, hogy kétszer érintette-e, vagy sem." "Tudom, de azt maga is tudta, hogy az ázsiaiak sohasem mondják be. Egy európai azonnal jelezné, Waldner például bármikor megítélné a pontot." "Én akkor sem tehetek semmit" - tárta szét a karjait a szakállas talján, majd tovasietett.

"Hát ez az - roskadt magába Kriszta. - Visszaadtunk két lehetetlen neccest, mi a fenét csináljunk még? Így hiába akarja mindenki, hogy verjük meg az ázsiaiakat, ha asszisztálnak a csalásaikhoz?!"

Fülöp István szövetségi kapitány már higgadtabban értékelt: "Mindkét páros győzelmet érdemelt volna. Sajnos, a lányok az elején nem játszottak jól, ha nincs a több ezer néző, a tét, hogy olimpiai érmet nyerhetnek, sima három játszmában veszítenek. Aztán a harmadikban magukhoz tértek, balszerencsésen maradtak alul a végén."

Bátorfi Csillát megedzette az élet, nem tűnt igazán megviseltnek: "Az az igazság, hogy nem játszottunk olyan jól, mint két napja. Ólmosabbak voltunk, ami persze nem csoda. Számomra az elődöntő volt az igazi meccs, annak elvesztése fáj igazán. Ha a kínaiak ellen ugyanazt hozzuk, mint egy nappal korábban, akkor lehetett volna esélyünk. Csak hát a sportban nincs ha. A győzelemhez minden egyes napon azonosan magas szinten kell teljesítened, ha ez nem megy, nem nyerhetsz. Sajnos, nekünk sem ment. Az asztaliteniszező pedig olyan, ha a négy között bukik, akkor leereszt. Mi nem szoktunk ahhoz hozzá, hogy a bronzért mérkőzzünk, életünkben először kellett asztalhoz állni egy ilyen találkozón." A két dél-koreai kettőst összehasonlítva Csilla közölte, Kimék jóval erősebbek, mint a negyeddöntőben megvert páros, amit jól mutat, hogy az elődöntőben két meccslabdájuk volt az első kiemelt kínai pár ellen (amely amúgy a fináléban "agyonvágta" a Bátorfiékat legyőző honfitársakat).

"A döntő szett közepén a szervámból többet kellett volna kihoznunk, ha ott van néhány poén előnyünk, másképp alakul a végjáték. Csak hát az ötödik játszma végén már nem könnyű újítani, tudják, hogy érkezhet a labda, már az optimális fogadásra készen tartják az ütőjüket - értékelte magát a meccset, a csalódottságának fokára vonatkozó kérdést azonban visszapörgette. - Veszítettünk, de nem vagyok kiábrándulva. Sőt, azt mondom: a sportág rendjét tekintve én bronzérmesnek tekintem magunkat."

Próbáljuk meg mi is

A Színes Sport, 2000.09.23