Aki látta azt a mérkőzést, sohasem felejti el. Sokszor elmondták már, hogy az igazi drámákat az élet írja, de az ember hajlamos elfeledkezni róla. Csak az ilyen események láttán jut újra az eszébe.

Félelmetes mérkőzés volt - kevesen akarják ennyire a győzelmet, mint amennyire Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina akarta az olimpia bronzmeccsén. Végül a legkisebb különbséggel kaptak ki a dél-koreai pártól, így a negyedik helyen végeztek. Talán az is befolyásolta a magyar szurkolók hangulatát, hogy a döntőbe jutásért vívott meccs is nagyon szoros volt, azon a találkozón is szenzációsan játszottak Csilláék. Valóban egy hajszálnyira voltak az olimpiai éremtől, érthető, hogy abban a pillanatban ez a fantasztikus negyedik helyezés nem ragyogott olyan fényben, amilyenben - az értéke alapján - ragyognia kellett volna.

Ma már azonban más a helyzet.

- Ha a negyedik helyünkre gondolok, kilencven százalékban örülök, csak ritkán gondolok arra, hogy azért bánat is ért - mondja Tóth Krisztina, aki csak pár napot töltött itthon, az olimpia után klubkötelezettségeinek tett eleget, és megjárta már Minszket is, mint a válogatott egyik erőssége. - Egy-két konkrét momentum azért még bánt, például rosszul érzem magam, ha látok egy eredményhirdetést, felvetődik bennem, hogy mi is felállhattunk volna a dobogóra. De azt is tudom, hogy járhattunk volna sokkal rosszabbul is, hiszen nagyon erős ellenfelekkel játszottunk a korábbi meccseinken, szerencsénk volt, hogy ilyen jó formában voltunk, hogy ilyen jól kijött a lépés.

- Nincs hiányérzete?

- Őszintén mondom, hogy nincs.

- Az új klubjában, a német Busenbachnál hogyan fogadták az eredményét?

- Kimondhatatatlanul örültek. Az olimpia alatt folyamatosan üzengettek mobiltelefonon, végig biztattak és amikor kikaptunk, őszintén vigasztaltak. Amikor pedig először mentem ki az olimpiát követően, óriási ünnepséget szerveztek, a polgármester fogadott, a szurkolók is köszöntöttek, kaptam egy aranyérmet, amelyen a sydneyi olimpiai embléma van. Nagyon jólesett, hogy örömet szereztem nekik, és ki is mutatták, hogy elégedettek velem. Ez eddig kimaradt az életemből.

- A Statisztikában más volt a hangulat?

- Egészen más egy nagy egyesületben játszani, mint egy kis klubban. A Statisztikában sokan voltunk, több játékosnak volt jó eredménye, és ott valahogy természetes, hogy valaki minden évben nyer. Itt, Busenbachban, vagy a korábbi klubomnál, a Gödöllőnél a klub nagyságából adódóan máshogyan reagálnak egy-egy jó eredményre.

- Ezért választotta a Busenbachot?

- Amikor elhatároztam, hogy külföldre megyek, Bátorfi Csilla felajánlotta, hogy mehetek az ő csapatához, a Langweidhez. De én úgy döntöttem, hogy inkább másutt próbálok szerencsét. Ennek az az oka, hogy Csilla a Langweidnél maga a történelem, rengeteg sikernek volt a részese, utcát neveztek el róla. Én viszont nem akartam, hogy örökké összehasonlítsanak vele. Azt mondta Csilla, hogy ez nem lehet gond, de én mégis máshova akartam menni. És akkor jött a Busenbach ajánlata. Igaz, hogy másodosztályban szereplő csapat, de nagyon komolyan veszik a pingpongot, erős csapatot hoztak össze. Egy hét gondolkodási időt kaptam, korrekt ajánlatot tettek, és én úgy döntöttem, hogy megyek.

- Hogy érzi, jól döntött?

- Egyelőre minden rendben. Érdekes, amikor napvilágot látott, hogy átigazoltam, sok csapatról hallottam, hogy szívesen láttak volna náluk, csak nem tudták, hogy eljövök a Statisztikából. De én egy percig sem bántam meg, hogy a Busenbachnak igent mondtam, ugyanis úgy érzem, nagyon jót tett nekem a környezetváltozás, kellettek az új ingerek.

- Nem fél attól, hogy esetleg a másodosztály kényelmessé teszi?

- Meg sem fordul a fejemben, ugyanis a csapatnak az a célja, hogy feljusson a legjobbak közé, amiért mindent meg is tesz. Kemény edzéseink vannak, egyáltalán nem zavarja az edzőmet, például, hogy egész éjjel vezettem, és hogy nem aludtam egy percet sem. Kíméletlenül levezeti az edzést, nem ismer kegyelmet, viszont mindenkire nagyon odafigyel, velem is megbeszélte már, hogy miben tudnék még fejlődni.

- És hogy él odakint?

- Az egyik csapattársammal lakom, ő főz, én meg jókat eszem. Laura Stumpernek hívják, az egyik legjobb ifijátékos Európában, ő szokta mondogatni egy-egy naiv megnyilvánulásom után, hogy: ăKriszti, Kriszti, te túl jó vagy erre a világra!"

- Ilyen hamar megismerték?

- Tényleg, őszinte kíváncsisággal fordultak felém, és gyorsan befogadtak. Miután megállapodtunk, féltem, hogy majd hazavágyódom, ha kint leszek, de rá kellett jönnöm, hogy nagyon jó döntés volt. Most valóban olyan jó minden körülöttem, hogy jó magyar szokás szerint már várom, mikor történik valami rossz is.

(tamás), A Színes Sport 2000.10.26