Bátorfi Csilla a negyedik olimpiáján vett részt.

Ez már önmagában véve is fantasztikus teljesítmény, akkor is csak elismeréssel lehetne szólni Bátorfi Csilláról, ha az első fordulóban kiesett volna, ha egyetlenegy mérkőzést sem nyert volna Sydneyben.

Ehhez képest káprázatosan játszott, Tóth Krisztinával az oldalán egyetlen európaiként a négy közé menetelt a női párosban, ahol aztán drámai körülmények között kikapott az elődöntőben és a bronzmeccsen is. Ahogy 1988-ban Szöulban Klampár Tibor, úgy az idén Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina sem állhatott fel az olimpiai dobogóra, ami annak a következménye, hogy az asztalitenisz-világversenyektől eltérően az olimpián lejátsszák a harmadik helyet eldöntő mérkőzést. (Képzelhetik, milyen lelkiállapotban áll oda a vesztes! Csak egy szemléltető példa: az ökölvívó Erdei Zsoltnak is milyen lehangoló lett volna csatázni a bronzért.)

Közvetlenül a bronzmeccs után Tóth Krisztina szinte összeomlott (ami teljesen érthető), Bátorfi Csilla azonban meg tudta őrizni higgadtságát.

- Igyekeztem úgy felfogni a történteket, hogy az öröm és a bánat független egymástól - mondja Bátorfi Csilla. - És ezt ma is így gondolom. Óriási nagy eredmény, hogy bejutottunk a négy közé, viszont ma is bosszant, hogy nem jutottunk még tovább.

"Rengetegen gratuláltak"

- Így utólag visszagondolva mi bántja a legjobban?

- Akkor inkább az elveszített elődöntő nyomasztott, most a bronzmeccs jobban bánt.

- És eközben az öröm is őszinte?

- Igen, ami bizonyos százalékban annak is köszönhető, hogy az emberek óriási szeretettel és igaz elismeréssel fogadtak minket. Rengetegen gratuláltak, és tudatosították bennünk, hogy nagyon nagy eredmény értünk el.

- Önre amúgy is az a jellemző, hogy hamar túlteszi magát a történteken. Most, az olimpia után három héttel mi foglalkoztatja?

- Nekem kifejezettem jól jött az a szabálymódosítás, amely szerint a labda mérete megnőtt. Ha ez nem lenne, akkor azért lehet, hogy kissé fásult lennék, hiszen régóta nem volt pihenőnk és egy darabig még nem is lesz. Az viszont egy újabb feladatot jelent, hogy az október elsejétől bevezetett új labdával is megismerkedjek és hogy azzal is hozzam ki magamból a maximumot.

"Hiába, változnak az idők"

- Azt mondják, hogy a jól szerváló játékosoknak gondot jelent a váltás. Ön, aki köztudottan jól adogat, hogyan alkalmazkodott a váltáshoz?

- Szerencsére nem befolyásolt hátrányosan. És szerintem amúgy sem hozott túl sok változást, körülbelül ugyanúgy néz ki egy-egy meccs képe, ahogy a régi labdával is kinézne. Jó, ha néhány poén eltérés van két játékos között, de ez is inkább annak tudható be, hogy ki mennyit gyakorolt az új labdával az utóbbi időben. Ha lesz valami eltérés a korábbiakhoz képest az az, hogy a védőjátékosoknak egyszerűbb dolguk lesz, szerintem ellenük jobban meg kell majd dolgozni egy-egy pontért.

- Ön még meddig szeretne harcolni a pontokért? Az olimpia előtt azt mondta, hogy két évet talán még vállal.

- Valószínűleg így lesz, de nagy mértékben befolyásol majd, hogy megváltoznak-e a szervára vonatkozó szabályok, vagy sem. Szó van ugyanis arról, hogy a jövőben csak fonákkal lehet adogatni, aminek az lenne az értelme, hogy megszűnnének azok a poénok, amelyek egy igen jó szervából és egy gyengébb, az adogatónak szinte ziccernek számító fogadásból állnának. A cél ugyanis az, hogy hosszabbak legyenek a labdamenetek, látványosabbak legyenek a meccsek. Az imént beszélgettünk a csapat gyúrójával arról, hogy régen éppen az ellenkező célért harcoltak, már nem tudtak mit kitalálni, hogy miként lehetnének rövidebbek a labdamenetek. Hiába, változnak az idők.

- De ön kitart, rendületlenül.

- Azért már nem sokáig.

"Waldner örült az ezüstjének"

- Az olimpián kicsit hasonló helyzetben volt a világverő svéd Waldner, aki feltehetőleg élete utolsó olimpiáján vett részt, hiszen harmincöt éves, és csak egy nagyon szoros meccsen kapott ki a döntőben. Nagyon közel volt az aranyhoz, mint ahogy önök is nagyon közel voltak nagy álmukhoz, az éremhez.

- Beszélgettem Jan-Ove Waldner honfitársával, sa Svenssonnal, és azt mondta, hogy Waldner nagyon örült az ezüstjének. Azt mondta Waldner, és ez jelzi, hogy mennyire profi, hogy nem készült a nyáron megfelelően, nem érdemelte volna meg az aranyat. De az kétségtelen, hogy olyan alakja az asztaliteniszezésnek, hogy akár nyerhetett volna. Úgy tudom viszont, hogy a másik svéd világbajnok, Jörgen Persson nagyon el volt keseredve az olimpia után, ugyanis ő már a jövő évi világbajnokságon sem akar elindulni, és úgy búcsúzott a nagy versenyektől, hogy minimális különbséggel maradt le a bronzról, úgy, ahogy mi is. De elképzelhető, hogy talán mégis folytatja.

- Persson példája is bizonyítja, hogy nem könnyű abbahagyni.

- Valóban nem könnyű ennyi év után hátat fordítani a versenyzésnek.

"Sydneyben nagyon kijött a lépés"

- Ez a kiváló olimpiai szereplés nem hozta meg a kedvét Athénhoz?

- Érdekes, de nagyon sokán felvetették ezt a kérdést. Nem mondom egyértelműen azt, hogy nem. De azt sem felelhetem, hogy szó sem lehet róla. Azért azt tudomásul kell vennünk, hogy Sydneyben nagyon kijött a lépés, mindketten nagyon jól játszottunk, szerencsénk is volt. Nincs garancia arra, hogy ez négy év múlva is megismétlődik. Az is előfordulhat, hogy az új szervaszabály után azt mondom, viszlát, többé a pingpongterem közelébe sem megyek, és az is megeshet, hogy még Athénban is ott leszek.

- És mit csinál, ha elkerüli a pingpongtermeket?

- Ez persze túlzás volt, komoly kötelezettségeim vannak a klubomnál. Azon túl, hogy játszom, edző is vagyok, sőt, egyre inkább az edzői feladatok felé irányul a figyelmem. Még nem tudom, hogy mikor billen át a hangsúly, de előbb-utóbb biztosan sor kerül rá.

- Csak Németországban tudja elképzelni a jövőjét?

- Az egész pályafutásomat rengeteg harc kísérte itthon, semmi kedvem sincs ahhoz, hogy ismét rátérjek erre az útra. Kint hagynak dolgozni, biztos egzisztenciám van, nem biztos, hogy okos dolog lenne feladni mindent egy olyan útért, amely rengeteg buktatót rejt magában.

- Egykor nagy álma volt, hogy lesz egy saját klubja. Ennek a célnak van realitása?

- Nagyon jó lenne egy olyan klub, ahol a saját elképzeléseim szerint csinálhatnék mindent, de ehhez rengeteg pénz kell. Vagy akad egy támogató, aki azt mondja, hogy van értelme az ötletednek, és fizetem, amit csinálsz, vagy egyszer nekem lesz annyi pénzem, hogy ezt meg tudom valósítani, de ez utóbbinak nem sok realitása van.

"Szeretem a tiszta viszonyokat"

- Nem foglalkoztatja, hogy mi lesz akkor, ha befejezi? Nem bántja, hogy jelentős visszaesés lesz megfigyelhető?

- Nem akarok senkit megbántani, de ahol előfordulhat, hogy az az ember, aki az olimpia előtt az összes hazai versenyt megnyerte, szóba sem került az olimpiai válogatásnál, ott nem biztos, hogy én tehetem a legtöbbet a jövő sikereiért. Egyébként Braun Éváról van szó, aki azóta le is mondta a válogatottságot A visszaesésről pedig csak annyit, hogy minden sikerkorszakot egy hullámvölgy követ, ami annak a következménye, hogy a sikercsapaton ritkán változtatnak, és ennek több generáció is áldozatául esik. Biztosan lesz majd egy újabb sikercsapat.

- Amihez önnek már semmi köze sem lesz?

- Mondom, nem szívesen adom fel a biztosat a bizonytalanért. Nem hiányzik nekem a harc, szeretem a tiszta viszonyokat, amihez Németországban már hozzászoktam. Ez pedig elengedhetetlen feltétele az eredményes munkának, máshogy nem is tudnám csinálni.

(tamás), A Színes Sport 2000.10.27