Bárdosi Sándor ezüstérmétől függetlenül, mi több, némiképp a magyar birkózóválogatott által produkált számszerű eredményt is mellékesnek tekintve, bátran kimondhatjuk, hogy a sportág kilábalt abból az elkeserítően mély gödörből, amelyről szintén nem pusztán az atlantai - ajándékba kapott - egyetlen pont árulkodott. Gazdasági gyökerű, ám tagadhatatlanul morális megingásról volt szó, amelyet a kirakatban a válogatott keret életén keresztül lehetett a leginkább tetten érni: egykori kiválóságok és a klubedzőik éltek a kizsarolt előjogaikkal, és nem volt egy sem a gyakorta cserélt szövetségi kapitányok között, aki a sarkára állt volna. Ez a helyzet megmérgezte a légkört, és elfojtotta még a jószándékú törekvéseket is. A szövetség vezetői, elsősorban annak elnöke, dr. Hegedűs Csaba folyamatos tűzoltási bevetésen volt, magam is tanúja lehettem nemegyszer, hogyan igyekezett személyes agitációval megnyerni polgármestert és helyi vállalkozókat, hogy egy-egy vidéki településen fennmaradjon a birkózás.

A döntő döntetlen lett, Yerlikaya ünnepelt, Bárdosi Sándor magába roskadt

A sportág túl is élte a legnagyobb krízist, csak még nem minden szinten működött teljes fordulatszámon.

Atlanta után, nem kis mértékében éppen az olimpiai sokk hatására jött elő csupán a rendteremtés belső igénye, elszántsága és lendülete. A válogatottban is tisztábbak lettek a viszonyok, Balla József személyében koncepciózus és következetes szövetségi kapitány állhatott a kormányrúd mögé, aki gondosan kiválasztott, kitűnő szakembergárda élén új csapatot vezetett legalábbis részsikerekre. Az idei április volt az igazi aratás időszaka, a kötöttfogásban a moszkvai Európa-bajnokságon ismét volt aranyérmesünk, a szabadfogás megint nyert érmet a budapesti Eb-n, amelynek különleges és látványos megrendezését a kontinens birkózótársadalma felső fokokban értékelte, és amely még azt a tragikus tényt is feledtetni tudta, hogy az eredetileg kijelölt, bejárt és kipróbált Budapest Sportcsarnok korábban a lángok martaléka lett. Korántsem mellékesen, az Eb-vel párhuzamosan megrendezett nyílt diákolimpián - csak a legkisebb korosztályokban - másfélezer gyerek birkózott az érmekért, elérve a legvirágzóbb nyolcvanas évek már-már feledésbe merült versenyzői létszámát.

A mennyiség és a minőség örvendetes, együttes fejlődése alapján lehetett már Sydney előtt elmondani, hogy a nagy hagyományokkal rendelkező sikersportág újjászületett. A magyar csapat az olimpián elfogadhatóan szerepelt. Kicsit hasonló volt a helyzete a női párbajtőréhez, amelynek fegyvernemi felelőse, Szőcs Bertalan így értékelte Nagy Tímea győzelmét: "A csapat ereje abban nyilvánult meg, hogy a legesélyesebb versenyzőnknek ugyan nem sikerült, de volt, aki a helyére állt." A birkózók közül az Eb-győztes Majoros emberesen küzdött, de alulmaradt, Deák Bárdos kikapott az orosz Karelintől, Berzicza és Hirbik drámai csatákban, minimális különbséggel bukott el, Berziczát például a későbbi olimpiai bajnok győzte le 1:0-ra, s ez igazán nem mondható megalázó vereségnek. Ám volt egy újoncunk, Bárdosi Sándor, aki a többiek helyére tudott állni, és egyéniségével, vagányságával, remek birkózásával olyan népszerűségre tett szert itthon, amely az egykori Hegedűs Csabáét, Növényi Norbertét, Farkas Péterét idézi. A szurkolók boldogsága és szeretete azonban csak egy dolog, Balla kapitány a Sydneyben, lapunknak adott interjújában igen keményen fogalmazott az esélyesebbek kevésbé sikeres szerepléséről.

Négy évvel ezelőtt azt mondták volna a sportágban, hogy ezzel az ezüsttel egészen jól átvészeltük az olimpiát, most a kapitány azért kesergett, hogy világszínvonalú teljesítményre képes versenyzői milyen apróságokon tudtak elcsúszni.

Az újjászületés természetesen csak a folyamat kezdetének tekinthető, a sydneyi ezüstnek az elkövetkező években aranyakká kell átnemesülnie. Ha a mostani legjobbak nem tudnak előrelépni, mögöttük Bárdosi Sándorok egész sora áll készenlétben, hogy a helyükre álljon. A legreménytelibb súlycsoportunkban, a 76 kilóban ott van változatlanul Berzicza, de nem elképzelhetetlen, hogy Bárdosi is vissza akar térni ugyanoda, hiszen az az eredeti kategóriája, aztán ott a junior-világbajnok Szabó István (a nyári vébé döntőjében nagy csatában legyőzte török ellenfelét, majd amikor óvás után újra kellett birkóznia a finálét, egyenesen tönkreverte), ott a tavalyi junior Eb-ezüstérmes Szabó Péter és a nagy ígéret, az idei junior Eb-n a célegyenesben súlyos sérülés miatt kibukó Palásti Tibor. De vannak nagy ígéreteink a többi súlycsoport legtöbbjében is.

Nem ülhet karba tett kézzel a sportág vezérkara sem, a tehetséggondozás és -menedzselés rendjét (muszáj lesz például megtalálni a hangot a szuper tehetséges, bár kétségkívül nehezen kezelhető junior Eb-győztes Koleszár Gáborral), a szakemberképzés ügyeit, a szabadfogás egészét kell rendbe tennie az elkövetkező években, végképp kinőve a nehezebb helyzetekben még elő-előbukkanó következetlenségekből. A feladat temérdek, a Sydneyben tapasztalt, immár minőségi birkózás és az itthon hatalmas szeretettel fogadott ezüst leginkább arra volt jó, hogy most ne kelljen mosakodni, magyarázkodni, és ne lehajtott fejjel, zavarodottan és bűntudattal kényszerüljön rálépni a sportág arra az útra, amelynek most már meredeken felfelé kell vezetnie.

Gurics a jövőbe látott

Gurics György, minden idők egyik legeredményesebb edzőegyénisége, aki csaknem két évtizedet töltött a magyar birkózóválogatott mellett egy - öt olimpiai aranyéremmel fémjelzett - sikerkorszakban.

- Ön szerint hol tart most a magyar birkózás?

- Ismét a világ legerősebbjei közé, a régi helyére igyekszik, és én azt hiszem, hogy erre Sydneyben az eredményeivel a pecsétet is ráüti majd. Nem véletlen, hogy az elmúlt három évben négyen nyertek világbajnoki ezüstöt, a kötöttfogásban ismét van Európa-bajnokunk, és sikerült a szabadfogásban is újra érmet szereznünk. Az olimpiáról sem jön haza üres kézzel a társaság, ebben egészen biztos vagyok.

- Kitől vár érmet?

- Szinte mindenkitől, de hát mindenki, sajnos, aligha jut fel a dobogóra. Közülük valaki, jobb esetben valakik azonban odaérnek. Tippelni amúgy is nehéz, hiszen többesélyes súlycsoportokról van szó, és a sorsolás is drasztikusan beleszólhat a verseny alakulásába. De hadd közelítsem meg a kérdést kicsit a másik oldalról. Onnan, hogy a magyar birkózótörténelemben Hódos Imre, aztán Sike András olimpiát, Sillai László pedig világbajnokságot nyert a háttérből, úgy, hogy voltak náluk sokkalta esélyesebbek a csapatban. Soha senki nem mondta róluk, hogy rossz birkózók, csak amikor arról volt szó, hogy ki nyer aranyat, rájuk nemigen gondoltak még a beavatottak sem. Még ilyenfajta lehetőség is benne van a mostani csapatban, mert az idei Európa-bajnokságon, például, hiába adta mindenki a legnagyobb esélyt Berziczának vagy Hirbiknek, a kis Majoros nyert. Az azonban nem mellékes, hogy efféle csodákat csak erős csapat képes produkálni.

(A Színes Sport, 2000. szeptember 7.)

Három plusz egy év aranymérlege

A birkózás olimpiai versenyrendszere alkalmatlan arra, hogy megmutassa az országok valós erősorrendjét. A kiemelés nélküli sorsolás a vak szerencsére bízza a legjobbak sorsát is. Elegendő talán Fortuna egyik legkegyetlenebb tréfájára utalni. Ha az olimpia végén látnánk azt a sorrendet a nehézsúlyban, jelentettük Sydneyből: Karelin (orosz), Murejko (bolgár), Deák Bárdos (magyar), azt mondhatnánk, az esélyek alapján jogos így kiosztani nekik az érmeket. Csakhogy a három név nem az eredménylistán szerepelt, hanem a negyedik selejtező csoport sorsolási sorrendje volt, hármójuk közül csak egyvalaki juthatott tovább. A kötöttfogás 63 kg-os súlycsoportjában az első, háromfős selejtező csoportba került be az idei moszkvai Eb győztese, az orosz Varteresz Szamurgasev (a későbbi aranyérmes), a világ- és Európa-bajnok török Seref Eroglu és az atlantai olimpiai bajnok, a lengyel Wlodzimierz Zawadzki. Közülük is csak egy maradhatott versenyben. Berzicza Tamás a csoportjában második lett a későbbi győztes, az orosz Murat Kardanov mögött, végül a tizennegyedik helyre sorolódott be. Egyetlen vereséggel lehetett volna akár ezüstérmes is, esetleg harmadik vagy ötödik, az azonban bizonyos, hogy Berzicza Tamás a tudása alapján nem tizennegyedik a kötöttfogás 76 kilósainak sorában!.

A sportágban egyedül a nagy valószínűséggel mindenkit legyőző aranyérmes helye biztos (a csoportküzdelmek során - keresztbeverés esetén - ő is kikaphatott egyszer.). Ezért ezúttal csak őket tesszük mérlegre, szembeállítva az aranyak megoszlását az Atlanta óta eltelt három év világbajnokságainak hasonló adataival.

Táblázatunkból alighanem szembetűnő, hogy Sydneyben a kötöttfogás volt "demokratikusabb", hét országba jutott a nyolc arany, több helyre, mint a három vébé összesen huszonnégy elsősége. Az előző esztendőkben remeklő kazakok az olimpián éppúgy egyetlen ezüsttel zártak, mint a magyarok. A szabadfogásban az oroszok taroltak, de nyertek aranyat az irániak is, akik a három esztendő alatt úgy érték el az orosz aranytermés gazdagságát, hogy - Teheránban - hazai vébén remekeltek.

Érdemes megfigyelni, hogy a szovjet utódállamok az előző évekhez képest mérsékelten szerepeltek Sydneyben, a minden listán magasan élen álló Oroszország hat aranya mellé Azerbajdzsán tudott letenni egyet, míg a két olimpia közötti időszakban a negyvennyolc világbajnoki címből huszonegyet szereztek meg; a kazakok négy, az örmények két, az ukránok egy vb-győzelem után nem tudtak olimpiai elsőséget szerezni. Ami az "utódszemélyeket" illeti, az egykori örmény olimpiai bajnok, ma bolgárként birkózó Armen Nazarjan vb-t is nyert, Sydneyben is első lett (kötöttfogás, 58 kg), éppúgy, mint a nigériai származású Daniel Igali, aki Kanadának szerzett (szabadfogás, 69 kg) vb-, majd olimpiai győzelmet.

SZEKERES ISTVÁN, A Színes Sport 2000.10.06