A BKV Előre súlyemelőtermében találkoztunk Kovács Zoltánnal, aki eddigi legjobb eredményét elérve lett hatodik helyezett Sydneyben a 94 kilogrammosok mezőnyében. Kovács nemcsak a súlyemelés miatt ingázik piliscsabai otthona és a fővárosi klub között. Másodéves hallgató az ELTE jogi karán, valamint a Vendéglátó Idegenforgalmi és Keresekedelmi Szakközépiskolán.

- Ha jól láttam, akkor Sydneyben az utolsó gyakorlata közben villámgyorsan jobbra tekintett, majd balra, mintha körül akarna nézni a teremben, miközben a tárcsákat a feje fölött tartotta. Ennyire könnyedén versenyzett élete első olimpiáján? - kérdeztük Kovács Zoltántól.

Kovács Zoltán eddigi legjobb eredményét érte el Sydneyben

- Nyugodt voltam és felszabadult. Két felnőtt-világbajnokságon már részt vettem, igyekeztem úgy viselkedni, mint tavaly vagy tavalyelőtt a vébén. Csakis a súlyra koncentráltam. Például nem gondoltam arra, hogy huszonhárom évesen olyan nagyságok előtt kell bemutatkoznom, mint Kahiaszvilisz vagy Petrov, akik mellesleg a szemem láttára vívtak élethalálharcot az olimpiai bajnoki címért. Magával ragadott a hangulat, ami az edzőteremből áradt. Erősnek éreztem magam, könnyedén szakítottam ki a 172.5, utána a 177.5 kilót, majd a 180 kilós országos csúcsot. Ha lökésben is sikerül bemutatnom a három gyakorlatot, akkor talán beleszólhatok az érmek elosztásába is. Sajnos, a 210, majd a 217.5 kiló után abba kellett hagynom, ám összetettben így is országos csúcsot értem el. Ezért utaztam Sydneybe.

- Van, aki éppen az olimpia páratlanul feszült légkörével magyarázza azok teljesítményét, akik várakozáson alul szerepeltek. Lehet, hogy önt éppen ez a légkör sarkallta?

- Engem feldobott a tét, hogy életemben először szerepelek olimpián. Szerintem felkészülés kérdése, hogy ki mennyit képes kihozni magából a sorsdöntő versenyen.

- Jelenleg egyik edzője az édesapja, aki korábban a Csepel súlyemelője volt. Sokat köszönhet neki?

- Rengeteget. Tőle örököltem azt az akaraterőt és céltudatosságot, amely nélkül már régen abbahagytam volna. Pályafutásom kezdeti időszakában áldatlan körülmények között edzettem Csepelen, ahol nekünk egy szűk edzőhelyiség jutott. Iszonyú poros volt minden, a padló tele vakolattal. Soha életemben nem láttam még olyan elhanyagolt termet. Nagy porfelhő keletkezett minden egyes alkalommal, amikor valamelyikünk ledobta a súlyzót a földre. Mégsem hagytam abba. Igaz, édesapám nem azt erőltette, hogy ilyen körülmények között eddzek naponta. Ő csak annyit kért, bármihez is fogjak az életben, jól gondoljam meg előtte, mert nem szabad mindenfélébe belekezdeni, azután félúton visszakozni. Ha elhatároztam magam, hogy valamit megcsinálok, akkor azt vegyem komolyan. De ezt nemcsak az édesapám vélte így, erre tanított Orvos András is, aki annak idején felfedezett.

- Emlékszik még az első találkozásukra?

- Azt nem lehet elfelejteni. Még iskolába jártam, lejött megnézni az egyik tornaóránkat. A testnevelőnk bemutatta őt, Bandi bácsi pedig elkezdett mesélni a súlyemelésről. Tetszettek a történetei, meg a rögtönzött bemutató is, amolyan erődemonstráció volt. Alig akartunk hinni a szemünknek, amikor megfeszítette a karját. Néhányan összekacsintottunk: mi is ilyen deltákat szeretnénk. Lementünk edzeni, megtanultuk az alapokat, először csak csokiért versenyeztünk, de halálosan komolyan vettük azt is. Mert egy serdülő számára a csokis viadal ugyanolyan fontos, mint nekem az, hogy négy év múlva még jobb eredményt érjek el az olimpián. Mindig lehet találni olyan elérhető célt, amelynek teljesítése érdekében továbbfejlődhet az ember. Bandi bácsi edzőként régóta nem foglalkozik már velem. Csak néha találkozunk a BKV Előre edzőtermében, amikor hazaérkzetem Sydneyből, siettem felkeresni, hoztam neki egy apró ajándékot a hetvenötödik születésnapjára.

A Színes Sport, 2000.10.20.