Már öt esztendeje annak, hogy az atlantai olimpiát követően Ónodi Henrietta összecsomagolt, és áthelyezte székhelyét a tengerentúlra. Az 1992-es barcelonai olimpia sztárja kedvező ajánlatot, megfontolandó ösztöndíjat kapott az Egyesült Államokból, és úgy döntött - ahogyan sokan mások is tették -, szerencsét próbál a lehetőségek országában. A békéscsabai sportoló nem bánta meg döntését. Új kapcsolatokat, barátságokat szerzett, érdekes élményekben volt része az Újvilágban.

- Rohamosan közeledik a május...

- Most mire céloz? Hogy ismét egy esztendővel idősebb leszek vagy a diplomaosztómra? - kérdezett vissza a San Antonió-i katolikus magánegyetemen tanuló Ónodi Henrietta.

- A diplomaosztójára. Úgy hallottam, az idén befejezi az iskolát.

- Igen, május tizenkettedikén lesz az oklevélátadás, és nagyon remélem, hogy addigra az édesanyám is megkapja a vízumot. Akkor ő is itt lehet a nővéremmel és kislányával, Kylie Victoriával a nagy eseményen.

- Izgul?

- Egy picit, de nem vészes. Igazából nincs is időm ezzel foglalkozni, hiszen nagyon elfoglalt vagyok. Mindennap fél hétkor kelek, nyolctól négyig iskolában vagyok, utána pedig irány a tornaterem. Ha éppen nem tartok edzést, akkor az itteni barátnőm kisfiára vigyázok. Este pedig addig tanulok, amíg el nem nyom az álom. Most a vizsgaidőszak idején ez annyiban módosul, hogy szinte nem is alszom.

- Akkor jó fáradt lehet. Amikor karikás szemekkel megjelenik az iskolában, azt mondják, itt van Ónodi, a tehetséges marketing szakos növendék, vagy itt az a lány, aki aranyérmes volt a barcelonai olimpián?

- Azt mondják, itt az Ónodi. Az iskolában kevesen tudják, hogy én egykor sikeres élsportoló voltam, tulajdonképpen csak a közeli barátaimmal osztottam meg a tornászmúltamat. A tornateremben persze egészen más a helyzet, a szakmai berkekben ismerik a nevem, és elismerik a tudásomat.

- És az életét is a szakmán belül képzeli el?

- Nem, sokkal jobban vonz a marketingpálya. Bár szeretek edzősködni, mégsem érzem életcélomnak, hogy ezen a területen maradjak. Szívesen foglalkozom gyerekekkel, de a tornatermen kívüli világot is szeretném felfedezni.

- Csollány Szilveszter, aki szintén sokáig élt az Egyesült Államokban, azt mesélte, hogy egészen más elvek szerint készítik föl a gyerekeket a tengerentúlon, mint Magyarországon.

- Ez valóban így van. Először is itt mindenki jelentős összegeket fizet azért, hogy tornázhasson, másrészt az edző elsődleges feladata az, hogy a gyerek élvezze, amit csinál.

- Vagyis az eredményesség a háttérbe szorul?

- Pontosan. Az eredmény csak a kellemes délutáni időtöltés haszna.

- Furcsa lehetett ezzel éppen önnek szembesülnie.

- Nem volt vészes. Nehezebb volt hozzászokni a szülők jelenlétéhez, akik külön lelátón a gyerekük minden egyes edzését figyelemmel kísérik.

- Álmodik még a tornával, az olimpiával?

- Nagyon ritkán, bár megvallom, a versenyek, a jó társaság nagyon hiányzik. Ha visszagondolok a hosszú, fárasztó edzésnapokra, mindig elcsodálkozom, milyen kitartással tudtam végigvinni a pályámat. Kemény évek voltak, de ma már tudom, hogy megérte.

- A jelenlegi generációból nem sokan követték az ön példáját. Visszavonult Varga Adrienn és Ónodi Gabriella is, és talán hallott arról, hogy Nyeste Adrienn egy komoly könyökműtéten esett át.

- Sajnálom, hogy abbahagyták a lányok, mert Vadri és Ónodi Gabi is kimagasló tehetségei voltak a magyar tornának. Abban azonban biztos vagyok, hogy Nyeste Adrienn nem fog megfutamodni. Ő már milliószor bebizonyította, hogy hatalmas az akaratereje , és szerintem látjuk még őt tornázni nagy nemzetközi versenyeken.

- Nem aggódik a magyar női torna sorsáért?

- Nem. Békéscsabán például hihetetlen profi munka folyik, és amíg biztosított a tornászok és az edzők sorsa, addig lesz magas szintű torna Magyarországon.

- Nem volt nehéz maga mögött hagyni ezt a közösséget és egy teljesen más világba beilleszkedni?

- Nagyon fiatalon kezdtem el utazni, szerencsére sok minden ismerős volt a számomra. Az angollal az elején adódtak gondjaim, mivel otthon néha ellógtam az órákról, de az egyetemen segítőkészek voltak velem, így gyorsan megtanultam a nyelvet. Ennek ellenére akadtak nehézségeim, többször is mélyponton voltam, és ilyenkor nagyon vágytam haza. Otthon valahogy családcentrikusabbak, humánusabbak az emberek. Mi, magyarok, jobban értékeljük a barátságokat, a kapcsolatokat, és talán jobban odafigyelünk egymásra.

- Most is van honvágya?- Van, de igazából itt és otthon is el tudom képzelni az életemet. Júniusban biztos, hogy hazamegyek, mert otthon is rengeteg dolgom van. Az édesapám által elkezdett sportcentrum sorsa ugyanis még mindig bizonytalan, és szeretném megoldani ezt az ügyet. De az is lehet, hogy a nyár után visszatérek Amerikába, mert az állam minden nemzetközi tanulónak ad egy extraévet, hogy tapasztalatokat szerezhessen abban a szakmában, amit az egyetemen tanult. Valószínűleg én is élek majd ezzel a lehetőséggel, és San Antonióban fogok dolgozni.

- Tanulás, munka, tanulás... Jut egyáltalán saját magára ideje?

- Nem sok, pedig én is érzem, hogy jó volna még több időt szánni magamra. Ahogy hallotta, sűrű a programom, így a mozgás háttérbe szorult az életemben. Inkább arra figyelek oda, hogy mi kerül a tányéromra, igyekszem egészségesen, kalóriamentesen táplálkozni. És ha tehetem, alszom, éppen ezért nem nagyon lehet fellelni az éjszakai életben.

- És hogy áll a szerelemmel?

- Az legyen az én titkom. Májusban huszonhét esztendős leszek, lassan jó lenne megállapodni, de nem szeretném elkapkodni a házasságot sem. Annyit elárulok, hogy vágyom a szép, harmonikus életre, és sok gyereket szeretnék, de mindent a maga idejében.

Lipiczky Ágnes, Nemzeti Sport 2001.04.01