Azt mondja, bevált a számítása, pompásan érzi magát az Egyesült Államokban, pontosabban Dél-Carolinában. Befogadták, ami nem is csoda, hiszen Európa-bajnokként igazolt a tengerentúlra. Egyszóval Batházi István egyáltalán nem bánja, hogy Columbia városát választotta, s mindez szerinte júliusban, a fukuokai világbajnokságon - és előtte, a júniusi országos bajnokságon - is meglátszik majd a produkcióján.

- Ha csak az úszást veszem, már megérte kimennem - mondja Batházi. - Biztosan hallott róla, a fordulóim nagyon gyengécskék voltak. Mióta hazajöttem, a spartacusos edzőm, Turi György is megerősítette, látható a javulás, hét hónap alatt sikerült kiküszöbölnöm a hibákat. Persze nem csupán a fordulóim miatt mentem ki, lekopogom, bár tartottam egy kicsit Amerikától, szinte csak pozitív élményeim vannak. Az egyetem remek, az úszócsapat jó, a város szép, s nem mellékesen sokat jelent, hogy rajtam kívül még három magyar úszó, Gáspár Zsolt, Szűcs Tamás és Nyíry Anna is Columbiában tanul.

- Gondolom, az egyetem úszócsapatánál nagy a respektje.

- Elismernek, érzem, hogy tisztában vannak a négyszáz vegyesen elért Európa-bajnoki címem értékével.

- A magyar négyes mellett más idegenlégiósa is van az úszócsapatnak?

- Van még egy brazil srác, de már eldőlt, ősztől egy spanyol és egy lengyel úszó is nálunk folytatja.

- Úszik és mellette tanul, vagy tanul és mellette úszik? Nem mindegy...

- Egyik sem megy a másik kárára. Csupán hétfőnként zavar be az edzésekbe a tanulás, akkor egy órával később tudok csak lemenni az uszodába.

- Miért, milyen órája van hétfőn?

- Programozás. Már az is pokolian nehéz, hát, még ha angolul zúdítják az emberre.

- Mi volt a legnagyobb élménye az elmúlt hét hónap alatt?

- Nem az egyetemhez és nem is az úszáshoz kapcsolódik. A téli szünetben a barátnőmmel elmentünk New Orleansba, az valami csodálatos, különösen a francia negyed. Kávézók, bárok, szól a dzsessz - ráadásul élőben -, tényleg olyan az egész, mintha a harmincas évekbe csöppennél.

- Azt hittem valamelyik horgászkalandját említi...

- A nagy hal eddig elkerült. Bár Gáspár Zsolttal egyszer kimerészkedtünk az óceánra egy tízméteres hajóval, de mivel elég nagy szél volt, jobbnak láttuk, ha nem megyünk ki a nyílt vízre. Így csak harminc centis halakat tudtunk fogni, de van rá esély, hogy nagyobbak is horogra akadnak. Tudja, van az egyetemen egy magyar professzor, megígérte, nyár végén, ha visszamentünk, kivisz minket vagy ötven mérföldre, ott pedig biztos, hogy akad egy-két méternél is nagyobb tonhal, kardhal vagy akár cápa. A professzor amúgy is a kedvencünk, lehet, hogy már hallott róla, dr. Márton Lászlónak hívják. Növénygenetikus.

- Komolyan hangzik.

- Most éppen azon dolgozik, hogy némi genetikai módosítással elérje, hogy a nád még több méreganyagot szívjon fel a talajból.

- Izgalmas téma, de engem jobban érdekelne, mire jut négyszáz vegyesen a fukuokai világbajnokságon?

- A legjobb hat között akarok végezni, a nagy álom pedig természetesen a dobogó. De még egy kicsit visszatérve Amerikára. Csupán egyszer mondtam azt magamban, hogy te jó ég, hová kerültem...

- Mi történt?

- A brazil srác - tudja, az úszótársunk - mesélte, hogy amikor megérkezett az egyetemre, a helyiek végigvezették a kollégiumon, s minden megmutattak neki. Amikor az következett, hogy itt az asztalon az egy televízió, amelyben képek váltokoznak nagy sebességgel, na akkor kicsit lefáradt.

- Önnek nem mutatták be a tévét?

- Nem. Még az is lehet, hogy tudták, hol van Magyarország...