Egerszegi Krisztina 1974 augusztusában született Budapesten. Édesapja, Egerszegi János bíztatására lett úszó. Krisztina csodagyerekként nőtt fel, a közvélemény az 1988-as olimpiai atanyérem után zárta a szívébe. Élete, tervei az uszoda körül forognak. Baráti társasága is úszótársaiból kerül ki. Egerszegi Krisztina legfontosabb hobbija, hogy apró kabalaállatokat gyűjt. Amióta jogosítványa van, a vezetést is imádja, és sok időt tölt a család hétvégi telkén. Szeret utazni, de a rengeteg versenyt és az edzőtábort leszámítva erre kevés ideje marad. Az úszónő távlati tervei is az úszáshoz kötődnek. Szeretne edzősködni, de - mint mondja - nem érzi magát elég keménynek ahhoz, hogy felnőttekkel foglalkozzon. Ezért inkább a gyereksportolókat dirigálná. Amióta a Plussz vitaminitalok reklámjaiban szerepel, azzal a gondolattal is kacérkodik, hogy késsőbb a reklámszakmában dolgozik majd, mint valamelyik cég háziasszonya. A nagy sikereket az edzőteremben alapozzák meg. Egerszegi Krisztina gőzerővel készül az idei atlantai olimpiára.

Első nyilatkozata igenből és nemből állt, fogalma sem volt, hogyan kell viselkednie, ha egy újságíró kérdez tőle. Nekem pedig arról, hogy miként lehet közelebb férkőzni egy gyerekhez. Mit kell kérdezni tőle ahhoz, hogy felcsillanjon a szeme, hogy ne nyűg legyen számáta az érdeklődés.

Azóta évek teltek el, és megszámlálhatatlan alkalommal beszélgettünk. nem, nem interjút adott, hanem egyszerűen csak csevegtünk. Hogy miről? Mindenről.

Az 1987-es Európa-bajnokságon például arról, hogy milyen ostobák a felnőttek. Az ifjúsági Európa-bajnokságon ugyanis nem engedték rajthoz állni, mert nem volt még 14 esztendős sem. A felnőttek között vizont ott lehetett a kontinensviadalon, ott ugyanis az életkort semmilyen szabály sem rögzíti. Ha már ott volt, akkor pedig elcsípett egy negyedik és egy ötödik helyezést, első valamirevaló nemzetközi versenyén. Csak úgy mellékesen ...

Visszatérő témánk mind a mai napig, hogy mennyire utálja a sötét, vizenyős, késő őszi reggeleket. A hajnali edzések ilyenkor kibírhatatlanok, mert még sötét van, amikor felkel, odakint pedig esik az eső. Olyan, de olyan jó volt viszont, hogy a kihalt lépcsőházban nem egyedül kellett lebaktatnia a lépcsőn, mert anyu mindig kísérte őt. Egyszerűen azért, mert akkor vitte le a szemetet. Mintha az a teli vödör semmikor máskor nem indulhatott volna a kuka felé, mint hajnali öt órakor.

Azt is tudom, éveken át minden reggel az edző, Kiss László várta kocsival a kapu előtt, hogy a kislánynak ne kelljen metróval, villamossal átutaznia az egész városon. Olyannyira jól csinálta a mester, hogy ma már Krisztina jár a sötét és kevésbé sötét hajnalokon a fővárosba frissen került tehetséges úszó kislányért, Klocker Editért, hogy edzésre fuvarozza.

Ma már nevetünk azon az 1988-as történeten, hogy a kétszázas olimpiai döntő előtti órákat bújócskázással töltve, csak úgy merő viccből kizárta az edzőjét az erkélyre. Persze a helyzet a nagy versenyek előtt azóta sem sokat változott. Elvégre a szakvezetőnek most is az az elve, hogy a nagy megméretés előtti két hétben már az történik, amit a versenyző akar.

Bújócska ma már persze nincs ...

A kezdet kezdetén apukával kellett megbeszélni, egyeztetni az interjúk időpontját. A dátumra már nem emlékszem pontosan, talán 1991 vége felé járhatott az idő, amikor már nem a családfő döntött találkozásunk időpontjáról. Ha az évre nem is, de arra pontosan emlékszem, hogy Budapest akkor vadonatúj szállodájának halljában találkoztunk, és arra is, hogy akkor mondtam az éppen tévéfelvételre készülő Krisztának először: "A midnenit, de csinos vagy!" Az is pontosan megmaradt a fejemben, hogy azon az estén szó sem esett úszásról.

Csak arról beszéltünk, hogy hirtelen elhatározásokkal dönt, melyik nap éppen mit vesz fel, bár legtöbbször a farmer kerül elő a szekrényből egy póló kíséretében, néha azonban - mint azon a nevezetes napon - szeret kiöltözni.

Azt is elmondta, hogy amikor először jött haza kékre (!) lakkozott körmökkel, Egerszegi apuka azt hitte, hogy egy ajtó csukódott rá lánya kezére. A meghökkentő körömszínek azóta is hozzátartoznak a bajnoknőhöz. Mint ahogy kedvenc virága, az orchidea is. Ezzel mindig el lehet varázsolni.

Hajdan, még gimnazista korában végigültem egy történelem- és egy magyarórát iskolájában, ahol a szünetekben egy cseppet sem rítt ki a társak közül, óra alatt puskázott, és a szünetekben csoda tinédzsertitkokról pusmogott osztálytársnőivel.

Ott voltam, ott lehettem vele és edzőjével azon a római estén, amikor semmi, de semmi sem sikerült. Amikor az ünnepelt úszónő a dobogóra sem léphetett fel a világbajnokságon.

Csak baktattunk az olimpiai uszoda melletti parkban, fölösleges volt a szó ... Ő mégis megtörte a csendet. "Folytatom!" Méghozzá Laci bácsiért! A VB előtt ugyanis azt fontolgatta, hogy ha aranyérmeket szerez, már nem vág neki az újabb olimpiai felkészülésnek. Így azonban nem lehet befejezni egy pazar pályafutást.

Ott lehettem a bécsi Európa-bajnokságon, amikor már ismét neki szólt a Himnusz, és idén decemberben, amikor útra kelt az edzőtáborba.

Mindez már a múlt, azt pedig, hogy mit hoz a már nem is olyan távoli jövő Krisztinának, nehéz lenne megfogalmazni.

Csak azt tudom egészen pontosan, hogy 1996 júliusában, egy este az atlantai uszodában veszettül fogom szorítani a rádiós riporterállás asztalát, miközben a 200 méteres női hátúszásról közvetítek. Mert akkor úszik Ő, Krisztina királynő.