Merthogy Krisztina befejezi. Elhatározása immár végleges, s most, hogy ötödik olimpiai aranyérme átvétele után is megerősítette, végképp bele kell törődnünk. S talán neki van igaza: ha jogos a mondás, hogy a csúcson kell abbahagyni, akkor nem is szabad lebeszélni őt elhatározásáról. De milyen csúcson! Négy másodperc előnnyel nyerte a 200 méteres hátúszást. Nyolcszáz méteres gyorson mindössze két másodperc volt az első és a második, négy pedig az első és a negyedik között.

Fogalmazzunk tényszerűen: Egerszegi tönkreverte a mezőnyt. Amikor 1968-ban, Mexikóban Bob Beamon 890 centiig repült távolugrásban, a világon tízezrek választottak maguknak új versenyszámot vagy más sportágat, mondván, itt nincs mit keresniük. Szerencséjük van a női hátúszóknak, hogy nem kell átképezniük magukat, hiszen Krisztina visszavonul.

- Egy évet még kedvtelésből úszom, mert egyik napról a másikra nem szabad abbahagyni - válaszolt az egyik kérdésre Egerszegi a sajtótájékoztatón.

- Vagyis akkor nem látjuk a következő világbajnokságon? - hangzott az újabb kérdés.

- Nem bizony.

- És Sydneyben, a 2000-es olimpián?

- Ott főleg nem.

Egerszegi ült az emelvényen, repkedtek felé a kérdések, ő meglepően szenvtelen arccal válaszolgatott, de ismét kiderült, hogy igazából nem a szavak embere, ő a medence királynője, nem a sajtótájékoztatóké. Egy idős úr ült mellette, amerikás magyar, bizonyos Feri bácsi, akiről csak azt nem tudtuk eldönteni, hogy a magyart felejtette el vagy az angolt nem tanulta még meg. Ez volt az egyetlen méltatlan körülmény, s ő jelentette az igazi kontrasztot. Egyik oldalról Clinton és Samaranch, a másikról Feri bácsi.

- Van itt valaki, akit maga ismer - "tolmácsolt" Krisztinának az öreg, pedig az ausztrál újságíró Dawn Fraserre, kontinensország legendás úszónőjére utalt, aki pályafutása befejezése után politikus lett, s aki szerény háromszoros olimpiai bajnokként immár eltörpül az ötszörös aranyérmes Egerszegi mögött.

- Szebb lett volna világcsúccsal búcsúzni - kötekedett valaki, bár annyiban igaza volt, hogy a rekord, amelyet mellesleg Egerszegi tart, sokáig veszélyben volt.

- Százhatvan méternél felnéztem az órára, s láttam, hogy kívül vagyok a világcsúcsidőn. Az az igazság, hogy akkor már fáradt voltam egy kicsit.

Ebben a válaszban azért van két jellemző momentum. Az egyik, hogy volt ideje felnézni, a másik, hogy nyugodtan végiggondolhatta a dolgot, pedig, ugyebár olimpiai döntőben, éppenséggel az aranyért úszott.

- Száz háton simán nyerhetett volna Atlantában, mégis kihagyta ezt a számot - következett az újabb megjegyzés.

- Két éve Rómában, a világbajnokságon nagyon el voltam keseredve, abba akartam hagyni az úszást, Kiss László, az edzőm beszélt rá a folytatásra. Én kötélnek álltam, abban azonban megegyeztünk, hogy száz méter hátat soha többé nem úszom világversenyen, a vegyesúszást is csak azért vállaltam, mert jó felkészülést jelent a kétszáz méteres hátra.

- A váltóban mégis elindult, s az ott úszott idővel fölényesen nyert volna száz háton.

- Azért indultam, hogy segítsek három fiatalnak - válaszolta a huszonkét éves Egerszegi.

- Fogalmazhatunk úgy is, hogy kidobott az ablakon egy aranyérmet.

- Mondom, megfogadtam, hogy elfelejtem a száz hátat.

- Véleménye szerint mi a különbség öt, illetve hat olimpiai aranyérem között? - szólt a provokatív kérdés.

- Egy aranyérem...

- Majd ül a tévé előtt, s nézi, hogy valaki, valamelyik világversenyen megnyeri a kétszáz hátat, esetleg sokkal rosszabb idővel. Gondolt már erre?

- Ez előfordulhat. Egyszer azonban abba kell hagyni, az ember nem úszhat egész életében. Be kell illeszkedni a hétköznapi életbe - bölcselkedett Krisztina.

S még hozzátette, hogy mind az öt olimpiai aranyérme kedves számára, de talán az atlantai a legkedvesebb. Majd elhangzott - nem magyar szájból - a lehető legostobább kérdés.

- Mit érez most?

- Boldogságot és éhséget.

Igen, igen, Czene Attila az egyes pályán, az előfutamban a hetedik legjobb időt úszva is képes volt megnyerni a 200 méteres vegyesúszást. Minden idők harmadik legjobb idejét produkálta ezen a távon, s legyőzte a négyes pályán álmélkodó, mellesleg világcsúcstartó finn Jani Sievient! Meg a többieket. Élete legjobbját (1:59,91) úszta, s a pillangó kivételével végig vezetett.

A sajtótájékoztatón fülig ért a szája, Széchy Tamást ölelgette és kifogástalan angolsággal válaszolt a kérdésekre. Már mondat közben a fejét rázta, amikor azt firtatták, hogy hitte volna-e egy órával korábban, hogy olimpiai bajnokként találkozik az újságírókkal.

- Ugyan már! Még most sem hiszem el, ami történt. Amikor százötven méter után éreztem, hogy Sievinen nyomul előre, eszembe jutottak Tamás bácsi szavai: ússz, teljes erőből, ahogy csak bírsz! Kár lenne tagadni, hogy szerencsém is volt, hiszen Jani túl későn vette észre, hogy megugrottam. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg eltaktikázta magát, hiszen túl lassan kezdett, s már nem maradt ideje arra, hogy utolérjen engem.

- Az ember titokban reménykedik, aztán, amikor szembesül a valósággal, hinni sem meri - mondta átszellemülten Széchy Tamás. - Sievinen ellen nyerni meseszerű élmény. A verseny előtt semmi különöset nem mondtam Attilának, ugyanis láttam rajta, hogy tökéletesen elszánt. Ilyenkor egy szót sem szabad szólni, mert lehet, hogy összezavarom a versenyzőt.

Czene közben külföldi kolléga kérdésére válaszolt.

- Végül csak megcsináltam.Észbe kapott, sőt javított.

- Bocsánat, megcsináltuk.

És megint az a teliszájas mosoly. Hogy azt ne mondjam, elnézést a kifejezésért, olimpiai bajnoki vigyor. Bizonygatta, milyen nagy úszó Sievinen, miközben bizonyára arra gondolt, hogy mégis az ő nyakában lóg az arany. Szerintem aludnia kell még néhányat addig, amíg végre fölfogja: Darnyi Tamás helyébe lépve olimpiai bajnok lett.