- Oda tud jönni holnap reggel nyolcra az uszodába?
- Persze, örömmel. Tizedik kerület, Kőér utca egy-három...
- Tudom...
- Várjon... jöjjön inkább nyolc és negyed kilenc között. Az előcsarnokba. Addigra már biztosan végzek.
Kicsit korán érkezem. V. I. köszönt hangosan az ajtó mellől.
- Ágit keresed?
- Igen.
- Most ment be gyúratni, de mindjárt végez!
- Semmi gond, várok.
Három hölgy takarít az előcsarnokban. Leülök a lépcsőre. Stáb érkezik kamerával.
- Ők is Ágihoz jöttek - szól V. I. Biccentünk egymásnak. Várunk együtt. Néhány perc múlva megjelenik a folyosón. Póló, farmer, lapos cipő. Jé, a haja kifejezetten szőke. Fura, de nagyon jó. Köszön a filmeseknek, aztán odajön hozzám. Bemutatkozik.
- Elnézést - mondja -, velük gyorsan végzek.
- Oké.
Bemennek az uszodába, leülnek egy padra. A riporter lendületesen kérdez valamit a számítógépekről, amiből egy mukkot sem értek; Ági szívélyes, pontos, kimért. Érzi, hol a kamera, úgy gesztikulál és beszél. Tényleg néhány perc az egész. Szemével int, jöhetek. Hol akarom? Itt, vagy kint? Mindegy. Maradhatunk. Most veszi észre, hogy a pad egy kicsit vizes. Egy sorral lejjebb ülünk. Most a fénnyel szemben ülve látom csak, hogy menynyit változott. Bakfislányból néhány hónap alatt nővé érett. Gyönyörű nővé. Észreveheti a csodálkozást, száján büszke mosoly, tekintetében pajkos kacérság. Haját hátrasimítja.
- Na...? - néz rám.

Már régóta szerettem volna

Megy? Marad?

Mi magunk is meglepődtünk, mikor olimpiai bajnok úszónőnk kész tényként közölte újságíró kollégánkkal, Amerikában kívánja folytatni pályafutását, csak még azt nem döntötte el, hogy melyik egyetemen. Ezért aztán kikértük az egyik legilletékesebb, de magát megnevezni nem kívánó úszóedző véleményét is, Ági Amerikában való továbbtanulási terveiről. - Nemrégiben beszéltem Ágival, s nekem azt mondta, hogy még nem döntött véglegesen arról sem, hogy megy-e, vagy marad. A kérdés eldöntését a közelgő fukuokai úszó világbajnokság utánra hagyja. Addig csak az úszásra akar koncentrálni. - Kollégánknak azt nyilatkozta, hogy már döntött. - Nézze, az ő korában azért még nem várhatjuk el, hogy egy ilyen, mondhatni az egész életét befolyásoló ügyben ne változzon a véleménye. Az természetes, hogy egy, még a huszadik évét be sem töltő lányt különböző hatások érik, amelyek egyszer az egyik irányba, másszor viszont a másik felé billentik a mérleg nyelvét. Persze a végső döntést végül neki kell meghoznia, de egyáltalán nem kell ezt siettetni, hiszen még egy nálánál tapasztaltabb ember is ezerszer megrág egy ilyen horderejű döntést. - Tegyük fel, végül az egyetem mellett dönt... - Ebben az esetben az a kérdés, hogy melyiket választja, hiszen érte versengenek az egyetemek. Szakmai szempontból az atlantai egyetem lenne ideális, hiszen itt tanult Ági legnagyobb riválisa, Kristy Kowal is. Az ő edzőjének szakmai hozzáértése garancia Ági sikersorozatának folytatására. - Az nem lehetséges, hogy itthon, a magyar edzők által elkészített edzéstervek alapján készüljön? - Nem, ilyen nincs. Ha egy amerikai egyetemet választ, akkor az ottani edző utasításai alapján kell készülnie. Itthoni edzője legfeljebb konzultálhat az amerikai kollégával. - De azért nyugtasson meg minket: akárhogy is dönt Ági, mindenképpen a hazai úszósport jár jól. Hiszen az amerikai egyetemeken ideálisak a feltételek, s ott csak a tanulással és az úszással kell foglalkoznia. - Az tény, hogy jobbak a feltételek, mint idehaza. Nem egy úszónk tanul és készül már a tengeren túlon, mint például Czene Attila, vagy Batházi István. Ugyanakkor idehaza is csak az úszással kell foglalkoznia Áginak, s ha nem is teljesen ideálisak a feltételek, klasszisaink többsége eddig is idehaza készült a világversenyekre, s ért el világraszóló sikereket. Szóval a legideálisabb mégiscsak az lenne, ha itthon maradna. De még egyszer mondom, a döntést végül neki kell meghoznia... Szegő András

- Ja igen. Csodaszép így szőkén...
- Köszönöm. Tényleg jól áll?
- Persze. Nagyon...
- Örülök, mert vannak, akik szerint nem jó.
- Ne hallgasson rájuk!
- Jó. Már régóta szerettem volna, csak... csak nem mertem. Féltem, hogy hátha majd szörnyű leszek. Aztán az olimpia előtt gondoltam egyet és elkezdtem világosítani fokozatosan, hogyha mégsem, akkor még viszsza tudjam festeni gyorsan. Aztán egyre jobban éreztem magam benne. Így aztán lassan áttértem a szőkére. Persze most sem teljesen az. Látja? Csak csíkokban. Úgy mondják, hogy melírozott.
- Hagyja is így! Így titokzatosabb, érdekesebb.
- Szerintem is.
- Most boldog?
Hirtelen valamin nagyon elábrándozik. Valahol egészen másutt járhat. Fejét kicsit megdönti. Szélesen mosolyog.
- Honnan tudja?
- Átüt...
- Hát igen, mostanában jól alakulnak a dolgok.
- Azaz?
- Nincs azaz, egyszerűen jól alakulnak.
- Tudja, hogy nagyon megváltozott?
- Mihez képest?
- Például ahogyan megismertem. Talán két éve...
- Akkor milyen voltam?
- Görcsös, szorongó, nem ennyire nyitott....
- Szerintem természetes, hogy változik az ember!
- De az nem, hogy milyen irányba: más inkább gyermekkorban nyitottabb, önfeledtebb, és később lesz keserűbb, zártabb...
- Sokáig nem tudtam mit kezdeni azzal, hogy rám mindenhol odafigyelnek, megbámulnak. Zavart.
- Most már tud?
- Nem tudok, csak nem filózok rajta. Elfogadom. És amióta érzem, hogy e mögött szeretet van, azóta fontos lett. Azóta sokat jelent. Meg aztán az olimpia előtt nagy terhet is raktak rám. Az egész magyar úszócsapat szereplésének a terhét. Mindenki győzelmet várt. Csak győzelmet. Ez egyre inkább nyomasztott...

Több órával utána tértem magamhoz


- Létezhet olyan érzés, hogy jaj, rajtam a csapat szereplésének terhe?
- Miért csodálkozik ezen? Számomra igenis létezett! És éreztem, hogy baj lesz, ha nem tudom kivonni magamat ez alól.
- Hogy lehet kivonni?
- Megpróbáltam nem gondolni rá. Elhessegetni és másra gondolni. Bármire, ami nem úszás, nem verseny, nem olimpia. Így is rettenetesen nehéz volt. Különösen, ahogy közeledett a döntő.
- Miről álmodott az utolsó éjjel?
- Nem emlékszem.
- És mire ébredt?
- Arra se. Igazán csak több órával a döntő után tértem magamhoz. Éjféltájt. A falu mellett volt egy domb. Uszodába menet mindennap elmentünk előtte. Az orvosunkkal, Kausz Istvánnal megbeszéltük, hogy a döntő után majd eljövünk és megmásszuk. Emlékszem, éjfél volt, amikor bekopogtam hozzá, hogy akkor indulhatunk. Fél kettő volt, mire visszatértünk. Szívem szerint nem feküdtem volna le, hogy minél tovább tartson a nap, de másnap volt a vegyesváltó. Így is többször felébredtem. Hajnalban pedig magamhoz vettem az érmemet egy kicsit babusgatni, és aztán még el is aludtam. Ott szorongattam, amikor felébresztettek...
- Ma is olyan fontos...?
- Miért? Miért ne lenne?!
- Nem a bajnokság, hanem maga az érem?
- Persze hogy fontos. Ez természetes.
- Hol tartja?
- Otthon.
- Otthon hol?
- Jó helyen. - Hirtelen felpattan. Arca elkomorul. - Jó ég, lehet, hogy elment már az edzőm?!
- Én úgy láttam, még amikor kint vártam, hogy elment...
- Rosszul látta, akkor még itt volt! - felfut a lépcsőn, közben feldönt egy hamutartót, az legurul, ő odarohan az edzői szobához, benéz, aztán kedvtelenül visszaballag. Szeppenten bámulok. Rosszat sejtek. Lemegy a hamutartóért, felállítja, aztán dühösen leül.
- Fontos lett volna?
- Persze, nagyon!
- De hátha...
- Hagyja már! Nincs hátha! Kérdezzen!
- Meg szokta nézni a döntőt videon?
- Nem szoktam, de láttam már.
- És milyen?
- Maga nem látta?
- De, többször is...
- Akkor tudja.
- Más, mint ahogy közben érezte?
- Közben csak arra figyeltem, hogy kiússzak magamból mindent. A száz százalékot.
- Nem is tudta, hogy nyert?
- Csak amikor felnéztem a táblára.
- Én pedig úgy éreztem, hogy a taktika diadala volt az úszása, a ráérzés magasiskolája, hiszen, ha egy tempóval korábban, vagy egy tempóval később kezd el hajrázni, aligha nyer. Így viszont fantasztikusat produkált!
- Úgy úsztam, ahogyan azt elterveztem. Hogy ebből mit érzett, az a maga dolga...

Akkor rögtön abbahagynám...


- Jól beszél angolul?
- Igen, de mondom, nem akarok erről többet beszélni. Még arrébb van...
- Mit szokott csinálni ilyenkor edzés után?
- Hazamegyek, teszek-veszek, olvasok, pihenek, aztán délután jövök vissza.
- Nem nehezebb most, olimpiai bajnokként?
- Nem értem... Miért lenne?
- Egy el nem ért célért esetleg több mindent vállal az ember, utána könnyebben vetődik fel, hogy még érdemes-e?
- Ha felvetődne, hogy érdemes-e, nem is csinálnám. Rögtön abbahagynám. -Órájára néz. Aztán rám. - Ha nincs több kérdése, akkor megyek.
- Köszönöm, nincs. - Felállunk. Felsegítem a kiskabátját.
- Mikor fog a cikk megjelenni?
- Úgy tudom, a jövő héten.
Biccent: "Jó napot“. Biccentek: "Csókolom“. Indul ki a távolabb lévő jobb oldali ajtón. Én indulok a közelebb lévő bal oldalin. Örülök, hogy találkoztunk. Még ha nem is kérdeztem meg, pedig mindvégig izgatott: hogy most meg miért kékre festi a körmeit...