Amire régóta vártak, bekövetkezett, a világ egyik legeredményesebb úszóedzőjébe bele lehet rúgni. Széchy Tamás nagyon csendesen érkezett haza a sydneyi olimpiáról, nem várta ünneplő tömeg a repülőtéren, ami érthető is, húsz év után először fordult elő, hogy a tanítványai nem nyertek érmet az ötkarikás játékokon. Igaz, amikor az aranygéppel érkezett, akkor sem fogadta virágeső, Széchy sohasem volt a média kedvence.

Az úszópápának szerencséje sem volt, mert 1988-ban Darnyi Tamás és Szabó József három aranyának ünneplését háttérbe szorította a súlyemelők doppingbotránya, 1992-ben Darnyi újabb győzelme helyett a média a Zemplényi-ügytől volt hangos, Rózsa Norbert és Czene Attila atlantai bravúrját pedig beárnyékolta a szövetség nevezési botránya.

Az elmúlt négy évben a Széchy-ellenesség felerősödhetett, mert az 1998-ban rendezett világbajnokságon a tanítványai csak bronzérmeket szereztek, ezért nem tudott visszavágni a támadásoknak, a csoportját szétszedték. Ennek az egyik követkeménye volt a férfi szakág sikertelen sydneyi szereplése, amely után azt hittük, hogy a hatvannyolc éves edző végre megpihen, s hátat fordít a hálátlan sportágnak.

Azonban nagy meglepetésünkre még szabadságra sem ment el, sőt, amikor találkozót beszéltünk meg vele, először azt mondta, nem ér rá, mert rengeteg a dolga, a fiatal versenyzői ügyeit intézi.

- A kérdés négyéves, már az atlantai olimpia után is megkérdeztük: miért nem búcsúzott el a csúcson? Igazán megérdemelten élvezhetné az élő legendák békés és megbecsült életét.

- A válaszom sem új. Számomra az edzősködés nem megélhetési forrás, nem szakma, nem hivatás, hanem szenvedély. Sokan isznak, dohányoznak, kábítószereznek. Nekem egyetlen szenvedélyem, hogy a hazámnak világ- és olimpiai bajnokokat neveljek.

- És erről nem lehet leszokni? Az állandó támadások, az olimpiai gyengébb szereplés nem volt elég ahhoz, hogy leszokjon róla?

- A támadásokhoz már hozzászoktam. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tudok meglenni nélkülük. Már a hetvenes években, amikor a KSI-ben dolgoztam megindult ellenem egy hadjárat, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal harminc éve tart. Ennek a kiapadhatatlan forrása az irigység. A hatvanas évek végéig a hazai úszóedzők jól ellavíroztak a langyos vízben, s akkor jött egy idegen, egy volt atléta, aki ebbe az állóvízbe az eredményeivel belevágott. Tanítványaim egyre jobb eredményeket értek el, világbajnokok lettek, 1975-ben például három vilégbajnoki aranyat nyertek Caliban. Akkor kezdték el híresztelni rólam, hogy verem a versenyzőimet. Amikor pedig az 1976-os olimpián a remélt nagy siker elmaradt, itthon néhány kolléga pezsgőt bontott, s úgy ünnepelte meg az elmaradt aranyakat. Hát ilyen környezetben dolgoztam és értem el a sikereket.

- Az ellenséges légkör kialakulásában nem játszott szerepet az, hogy egyeduralomra tört, hogy nem ismerte el kollégái sikerét, és hogy aki az útjába állt, azt eltaposta?

-Ez olyan ostoba feltételezés, amit nem én, hanem maga a magyar úszósport eredményessége cáfol. Egyvalamit azonban sohasem tudtam elviselni és támogatni, a tehetségtelen felfújt hólyagokat, akik csak a szájukat járatják, nem csinálnak egyebet, csak fúrnak-faragnak. Nézze, a sport egy viszonylag igazságos világ, mert itt nem számít a politikai hovatartozás, hogy kinek a kicsodája. Itt egy edző számára az egyetlen bizonyítási lehetőség, hány bajnokot nevelt, hány világ- és olimpiai érmet tett le a magyar sport asztalára.

- Ön húsz éve egyet, majd nyolcvannyolcban hármat, nyolc éve kettőt, majd ismét kettőt, az idén viszont egyet sem. Miért szakadt meg ez a sorozat?

- Mert kilencvenkettő után, amikor a magyar úszósport a csúcsra jutott, elkövettem öreg fejjel azt a hibát, hogy nem fordítottam elég figyelmet a fiatalokra. Húsz évig a váltóm remekül haladt. Hargitayékat váltotta Darnyi, majd jött Rózsa és Czene. Mögöttük azonban nem álltak olyan fiatalok, akik most, vagy már a sydneyi olimpia előtt átvehették volna az aranyból készült váltóbotot. Persze, kerestem én az újabb tehetségeket, de sajnos az elmúlt nyolc évben nem akadtam olyan úszóra, akiből világklasszist nevelhettem volna. Az elmúlt években sikerült valamelyest pótolnom a mulasztást, s végre van egy olyan csoportom, amelyben ott úszkálnak az újabb váltótagok.

- Másfél hónapja itt, a Komjádiban azt mondta, azt ígérte, hogy Czene Attila és Rózsa Norbert is megvédheti bajnokságát Sydneyben. Korábban arról volt híres, hogy szakmai kérdésekben nem szokott tévedni.

- Most is csak azt mondhatom, hogy Rózsa Norbert fizikailag olyan, vagy jobb állapotban volt, mint az atlantai olimpia előtt. Norbi 1998-ban a perthi világbajnokságon kétszáz mellen 2:13.59-cel úgy lett harmadik, hogy ha erősebben kezd, és korábban kezd hajrázni, akkor világbajnok lesz. Ezután elkerült tőlem, és amikor tavasszal visszatért, nagyon gyenge állapotban volt. Ez máig is rejtély, hiszen télen például a Honvéddal még Brazíliában is edzőtáborozott. Nem az én feladatom kideríteni, hogy ki használta őt fel arra, hogy a szövetség pénzén nyaraljon. Amikor láttam, hogy milyen állapotban van, megmondtam Norbinak, hogy csak akkor vállalom el a felkészítését, ha látok reményt rá, hogy visszakerüljön a világ élmezőnyébe. Újra elkezdtünk keményen dolgozni, és két hónap múlva úgy véltem, hogy ámbátor olyan feladatot vállalok el, amiről nincs tapasztalatom, hiszen huszonnyolc éves úszót még sohasem készítettem fel három hónap alatt az olimpiára, mégis igent mondtam.

- Már megbánta?

- Nem, mert egyrészt Rózsának tartoztam ennyivel, másrészt pedig szakmailag is nagyon érdekes feladat volt. Augusztus végére kitűnő fizikai állapotba került, sorra javította meg a korábbi edzéseredményeit. Hogy mégsem sikerült? Látja, ez egy nagyon tanulságos eset. Az olimpián kiderült, elkövettem egy hibát: annyira csak a testére figyeltem, hogy a lelki felkészülésre nem jutott idő. Norbit nagyon megviselték az elmúlt évek történései, például kiállt egy olyan ember mellett, aki ezt nem érdemelte meg, aki becsapta őt. A világ legnagyobb férfi mellúszója zsákutcába került, ahonnan az egyetlen kijáratot egy sikeres olimpia jelenthetett volna számára. Lelkileg azonban sérült volt, és ezért hiába volt a teste jó formában, nem jutott be a döntőbe. Mindezt figyelembe véve, szakmailag nem okozott számomra csalódást, sőt ilyen siettetett felkészülés után is az elmúlt két év legjobb teljesítményét nyújtotta, hiszen a világbajnokság óta nem úszott 2:15 percen belül. Tehát egy ütközetet megnyertünk, de ez kevés volt a világ legyőzéséhez.

- A sikertelen elődöntő után hosszan beszélgetett Rózsával, akiről azóta sem tud senki semmit. Mi lesz vele, abbahagyja vagy folytatja.?

- Erről ott kint, Sydneyben nem beszélgettünk. Norbi a sikertelen elődöntő után teljesen összeomlott, hiszen elvesztette azt a lehetőséget, amelyben egyre jobban hitt, hogy egy jó olimpiai szerepléssel élete anyagilag és erkölcsileg is egyenesbe kerül. Rózsa győzelemre termett, ezért tudott korábban kiélezett helyzetekben is nyerni. A sportág, sőt a magyar sport erejét vagy gyengeségét jelzi majd, hogyan segíti Rózsát kijutni abból a zsákutcából, amelybe került. Mert nemcsak akkor kell egy versenyző mellé odaállni, amikor a dobogó tetején van, hanem akkor is, amikor sírva távozik az uszodából.

- Amikor Czene Attila kétszáz vegyesen a világcsúcsnál jobb részidővel vezetett, hitt benne, hogy megismételheti az atlantai bravúrját?

- Én sohasem hittem a tanítványaimban, hanem felkészítettem őket a győzelemre. Attila ugyan nem egy Darnyi Tamás, aki annyira kimagaslott a mezőnyből, hogy például négyszázon csak az volt a kérdés, milyen fölénnyel győz. Attila nyolc éve került a nemzetközi élmezőnybe, Barcelonában bronzérmet szerzett, Atlantában felszabadultan, nagyon bátran vesenyezve olimpiai bajnok lett. Akkor tudtam, hogy erre képes lehet, mert kitűnő állapotban volt. Azóta viszont nem edzett folyamatosan, amióta pedig az Egyesült Államokban tanul, csak híreket hallottam felőle. A verseny előtt nekem elmondta, hogy tanulmányai maitt a felkészülése nem siekerült úgy, mint négy évvel ezelőtt. Ennek ellenére megpróbálta, bátran bekezdett, a táv végén viszont hiányzott az a kemény edzés, amely ilyen szinten a bravúrhoz kell. Sajnálom, hogy végül lemaradt a dobogóról, mert három olimpián, három érem nagyon szép teljesítmény lett volna.

- Az olimpia a sportág ünnepe lett, mert Ausztráliában nemzeti sport az úszás. Mivel magyarázza, hogy a szigorúbb doppingellenőrzések ellenére tizenöt világcsúcs született az olimpiai uszodában?

- Az elmúlt négy évben új világklasszisok nőttek fel, akik olyan állócsillagokat is legyőztek, mint amilyen a gyorsúszó orosz Popov. Az új bajnokokról azt hallottam, hogy még többet edzenek, mint az elődjeik.

- Ezek szerint csak rosszindulatú híresztelés, hogy tiltott szerekkel érték el ezeket a kiugró eredményeket.

- A doppinggal sohasem foglalkoztam, mert nem értek hozzá. Annyit viszont tudok, mert tapasztaltam, hogy például egy jól felkészített Darnyit nem tudták legyőzni, pedig az ellenfeleiről kiderült, hogy tiltott szereket is használtak. Sajnos, a beharangozott nagy ellenőrzés csak szemfényvesztés lett, ezért néhány szakmailag megmagyarázhatatlan gyors fejlődésnek lehettünk tanúi. Az olasz mellúszó Fioravanti kettős sikerének semmi alapja nem volt. Kétszáz vegyesen honfitársa, Rosolino káprázatos időeredménnyel győzött, pedig korábban a két perc közelébe sem került. Aztán nemrég azt olvastam, hogy Rosolinot ellenőrizték az olimpia előtt Olaszországban és szervezetében a növekedési hormon a normális érték sokszorosa volt. Becsülöm az olaszokat, akik nem titkolták el, mint sok más országban teszik.

- A tisztátalan körülmények ellenére mégis tovább akar dolgozni, fiatalokat akar felkészíteni a következő olimpiára?

-Optimista vagyok, hiszek benne, hogy a dopping elleni harc sikeres lesz, mert ez csak pénz és elhatározás kérdése. Remélem, négy év alatt letisztul az élsport, mert ez mindenkinek az érdeke. Tehát nem szabad megállni és feladni, hinni kell a jövőben. Az elmúlt héten pénteken tartottam értekezletet a fiatal úszóim szüleinek, amelyen felvázoltam a jövőt. A jelenlegi csapatban öt-hat olyan tehetség van, aki a korosztályában jobb eredményt ért el, mint annak idején Hargitayék. Igaz, még nagyon fiatalok, tizenhárom évesek, de az athéni olimpiára már a nemzetközi élmezőnybe kerülhet.

- Meddig még?

- Szeretnék még nagyon sokáig dolgozni. Üzenem az ellenségeimnek, ne reménykedjenek. Aztán... Majd... Szép lenne a medence partján örökre elaludni.